16 év után....Noooormális??

És ez milyen nagy kár 🙂

Valamikor 15 éve, elárulom a sötét titkot: Nézem délutáni szappanoperákat 😀

Azóta viszont kicsit felpörögtek a dolgok, lassan már a napi egy két oldalt beleolvasok a könyvembe tender is komoly nehézségekbe ütközik.

És akkor, jön az újabb para, hogy fogok én ebbe a 24 órába, még egy kicsi babát is beleszuszakolni.

Na igen, átértékelődnek a dolgok, ő lesz az első, meg minden. De sajnos nálam az otthon maradok a munkából sem olyan egyszerű dolog.

Merthogy egy  kis üzletet vezetek. Ami napi odafigyelést, beszerzést, logisztikát kíván. És igen, van kolléganőm aki segít, de sajnos tizenév tapasztalatát, azt ami a fejemben van a szakmáról, a vevőimről, nem tudom átadni senkinek.

Jó tudom, csóválod a fejed, ez a nő most azt hiszi, pótolhatatlan.

De x év alatt én ezt a kis boltot különlegessé tettem. A vevők szeretik, de ez folyamatos odafigyelést, gondoskodást kíván. Néha több mint 8 órát. Néha cipekedést, azonnali döntéseket. Útnak indulni hóban, 30 fokban is. Mindezt úgy, hogy reggel elindítod őket, inget vasalsz, tízórait csomagolsz, aztán este vacsorát főzöl, leülsz tanulni a kamasszal, és beszélgetsz velük, meghallgatod a napi eseményeket, mert talán ez a legfontosabb.

Vajon hogy fog ez menni egy pici baba mellett?

Kézenfekvő a dolog, le kellene mondanom az egyikről….

De ugye, jó Bika jegyű nőhöz híven, végtelen makacssággal áldott meg a sors. Azért sem. Lesz ami lesz. Mindent akarok 🙂

Azért egész jól elvagyok ezzel a hinta- palinta érzésekkel ám. 🙂 Legalábbis alaposan eltereli a gondolataimat a télről, hidegről, hóról, amivel már kicsit tele a törpöm. Kicsit…nagyon. Tegnap jött a szokásos kert katalógus, kertem ugyan nincs, de van négy ablakom, amibe minden évben különféle virág kollekciókat álmodok. És óvatosan ugyan, mert havi büdzsénk erős korlátokkal rendelkezik, azért minden évben rendelek egy-két különlegességet is. Az idei hálószobaablak kollekció már megvan 🙂

Na de vissza a hinta palintához.

Szombaton újból a bizonytalanság volt a fő vonal, mert ugye dolgozó nőként a legtöbb házimunka hétvégére marad, megspékelve némi főzéssel, és igen, az elmaradhatatlan sütisütéssel is, mert kamaszom egyenlőre elpusztíthatatlan étvággyal rendelkezik.

A kiló lisztből sütött sajtosrúd, csak azért nem semmisült még meg teljes mértékben, mert eldugtam belőle egy kistányérnyit, mivel J. nem elég szemfüles 🙂 Mindig mondom neki, addig egyen még sütöm, mert a süti további sorsa megpecsételődik abban a pillanatban, ahogy Barnaszeműm ráteszi “apró” mancsait a tányérra.

Szóval szombaton kicsit elbizonytalanodtam ismét, vajon hogy fogom én ezt mind besűríteni egy hétvégébe, ha még egy kisbaba is követeli majd jogos jussait.

És mi lesz a kamasszal?

Mi lesz ha nem fogok tudni leülni vele tanulni, ha nem lesznek esti beszélgetések a szobában, ha nem őt viszem majd magammal, mert annak a másiknak, az elején nagyobb szüksége lesz majd rám.

Meg fogom találni az egyensúlyt? Fogok tudni kiszorítani neki időt, ami most nagyon fontos számára? Ugye nem veszítem el?

Aztán vasárnap álltunk az előszobában, Barnaszemű csillogó szemmel mesélt J.-nek valami motorozásról, meg a suliban arról a “nagyonjófej” tanárról, és akkor megint nagyon akartam azt a babát.

Mert mi lehet annál csodálatosabb amikor megszülöd azt a pici kis micsodát, és 16 év múlva nézed a helyes pofiját, hatvanadszor is elájulsz hogy mennyire jóképű a nagy barna szemeivel, a kigyúrt vállaival, és mennyire jól érzi magát itt a világban, mert megtalálta a helyét, vannak barátai, teljesen bele van szerelmesedve abba amit tanul, és még mindig úgy indul el reggel hogy odadugja a buksiját egy puszira, és simít egyet az anyajegyen a szád sarkában, amit kiskorában mindig megtalált ha szeretgethetnékje volt.

Tudom. Teljesen érzelmek alapján közelítem meg a dolgokat. Ha a nővérem most olvasna, kapnék a fejemre egy jó nagy barackot, mert ilyen nem csinálhat egy józanul gondolkodó felnőtt ember…

Hát ja 🙂

Reggel 5 kor, mikor az ébresztő szokás szerint bekapcsolt, hogy J. munkába induljon, álmosan pislogtam ki a takaró mögül. Még jó hogy már péntek van, mosolygott ám, én pedig a háta mögött orvul átnyúltam a kispárnájáért, mint minden reggel, mert a még félórás szundizáshoz, nekem az feltétlenül kell 🙂 Éjjel tökéletesen elég a sajátom, de ilyenkor legyőzhetetlen vágyat érzek az övét is fejem alá gyömöszölni.

Még a fürdőben foglalatoskodott, nekem újfent kedvenc gyerek témámon járt az agyam.

Mert hogy ha lesz, akkor bizony vége a hétvégi szombat 8 körüli, vasárnap viszont lazán 10- ig alvós hétvégéknek. Vége bizony, és jó időre. És vajon, így negyven felé, (én) és negyvenen már túl, (ő), hogy fogjuk bírni a kiképzést majd?

A reggel álmos sötétjében, ez nem tűnt olyan vonzó gondolatnak ám…

Csupa káosz ez az egész. Mert tudod. Én már tudom milyen az élet egy pár hónapossal/ évessel. Ő még nem. De én is csak azt tudom, milyen az élet ha EGYEDÜL rád hárul minden, azt hogy milyen lesz, ha ketten leszünk egy babára, azt én is csak elképzelni tudom.

Sokszor küzdök a múlt árnyaival. Piszok nehéz  egyedül felnevelni egy gyereket. De most  nem leszek egyedül.

És végülis az első már majdnem kész van. És jól csináltam. 🙂 Annyira csak nem cseszhetem el….

Hol is kezdjem? Kavarognak a gondolatok. Az elején? De hol az eleje? A mai nappal? De akkor mi lesz a 16 évvel? Na jó, kezdjük a közepén, aztán majd alakul…

Az úgy kezdődött , hogy álmomban egy kisbaba ült a karomban, akinek épp valami babakaját főztem. Aztán felriadtam, és még félálomban arra gondoltam, milyen rendes gyerek, alszik, nem ébreszt fel éjszaka. Jobban belegondolva azonban…Hová is tettük azt a gyereket? Én itt vagyok, J. mellettem szuszog…de hol a kisbaba? Aztán persze jött a felismerés: álomdtam az egész baba témát.

Aznap meg voltam kergülve. Csak a baba járt az eszemben, belelestem minden babakocsiba, előszedtem egy csomó felejthetetlen pillanatot, amiből van bőven-mert itt jön ám a 16 év-,  egy ekkora kamaszom csücsül a szívem  közepén.

Az egész délelőttöm idilli rózsaszín felhőben úszva telt, amikor délután vásárlás közben, megláttam egy kislányt, aki eltorzult arccal a földön fekve üvöltött, még kétségbeesett arcú anyukája rákvörösen próbálta felcibálni. Eredménytelenül.

Hoppá szólalt meg a gonosz kis ördög a lelkemben, hát ezt akarod édes?

Hisztiző gyereket a boltban, zombi üzemmódot, minden átvirrasztott éjszaka után, szívbajt mikor leesik, beüti,elvágja, nulla magánéletet, játék hegyeket a nappalidba? Soroltam végeláthatatlanul.

Aztán este, ahogy a vacsorát főztem, megjelent őkamaszsága,  és J.-t magával ráncigálta, mert egy rettenetesenfontos képet kellett megmutatnia számítógépén. És hallgattam a kiszürődő hangokat, a kedves, érdeklődő szavakat, a türelemes figyelmet, amit J. mutatott, pedig borzasztó készen kapta  a Barnaszeműt, és akkor arra gondoltam, vele talán mégis…Együtt.

Szóval a vágy megvan. És a nagy elhatározás. Most jön a többi. Mikor? Hogyan? És vajon ő is akarja-e?

Hamarosan kiderül 🙂

Üdvözlet a(z) Cafeblog honlapon. Ez az első bejegyzés, amelyet a Cafeblog előkészített a honlap tulajdonosának. Törölhető, tetszőlegesen szerkeszthető, és már kezdődhet is a honlap tartalommal történő feltöltésének szép és fárasztó folyamata!
Sok sikert!