Reggel 5 kor, mikor az ébresztő szokás szerint bekapcsolt, hogy J. munkába induljon, álmosan pislogtam ki a takaró mögül. Még jó hogy már péntek van, mosolygott ám, én pedig a háta mögött orvul átnyúltam a kispárnájáért, mint minden reggel, mert a még félórás szundizáshoz, nekem az feltétlenül kell 🙂 Éjjel tökéletesen elég a sajátom, de ilyenkor legyőzhetetlen vágyat érzek az övét is fejem alá gyömöszölni.
Még a fürdőben foglalatoskodott, nekem újfent kedvenc gyerek témámon járt az agyam.
Mert hogy ha lesz, akkor bizony vége a hétvégi szombat 8 körüli, vasárnap viszont lazán 10- ig alvós hétvégéknek. Vége bizony, és jó időre. És vajon, így negyven felé, (én) és negyvenen már túl, (ő), hogy fogjuk bírni a kiképzést majd?
A reggel álmos sötétjében, ez nem tűnt olyan vonzó gondolatnak ám…
Csupa káosz ez az egész. Mert tudod. Én már tudom milyen az élet egy pár hónapossal/ évessel. Ő még nem. De én is csak azt tudom, milyen az élet ha EGYEDÜL rád hárul minden, azt hogy milyen lesz, ha ketten leszünk egy babára, azt én is csak elképzelni tudom.
Sokszor küzdök a múlt árnyaival. Piszok nehéz egyedül felnevelni egy gyereket. De most nem leszek egyedül.
És végülis az első már majdnem kész van. És jól csináltam. 🙂 Annyira csak nem cseszhetem el….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: