Ha felteszi valaki ezt a kérdést, talán a leghamarabb azt vágom rá: Hogy hagy játszani! 🙂
Persze nagyon sok van amit imádok benne, úgy konkrétan mindent, a csillogó szemétől kezdve, a kabátjáig ami a fogason lóg, és amibe néha belenyomom az orrom, ha nincs itthon. De ezt nem kell ám elárulni… 🙂
Szóval mégis, valahogy az az amire nap mint nap rácsodálkozom, hogy valami végtelen derűvel, megértéssel, nyugalommal kezeli az én kicsit idétlenkedős, szeleburdi, játékos énemet.
J. gondolkodás nélkül megveszi a törökmézet, meg a rózsaszín nyuszilufit a majálison, nem zavarja a tény, hogy 36 éves vagyok. És mikor tiszta sárga maszat a szám széle a ragacsos mancstól ,akkor is tud úgy rám nézni, hogy csillog a szeme, és annyi szeretet van benne, hogy valami végtelen nagy szeretet az, amit érzek.
Nem zavarja a lakásban felbukkanó virágok, pillangók, dekorációs izék tömkelege, a hálószobaajtón szerelemesen összebújó fekete-fehér macskák, a full rózsaszín csillogós lepkék, meg ilyesmik.
Tegnap este amikor összebújtunk, azt mondtam neki, én még sosem éreztem magam ilyen jól a bőrömben.
És ez tényleg így van. Mert még soha nem éreztem azt a biztonságos, puha vattafészket, amivel ő körülölel engem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: