Anyaradar

Mivel J. minden reggel 5 kor kel, hogy beérjen dolgozni, hétköznapokon igyekszünk minél előbb ágyba kerülni, mert egyikünk se túlzottan szereti a kialvatlan, nyűgös állapotot.

Ritkán húzzuk 9 utánig, általában fél 9 körül már aludni térünk.

Barnaszemű legnagyobb örömére, mert így minden este “ráhúz” még fél órácskát az általam kijelölt lefekvési időpontra.

Barnaszemű órarendje ugyanis nagyon laza, hetente csak 1 nap van első órája, a többi napon csak második-harmadik órával indítanak, sőt pénteken 1/2 11-re kell beballagni az iskolába.

Azt persze nem sejti, hogy eleve belekalkulálom én azt a fél órát 🙂

A lényeg, hogy mire ő motozni kezd a fürdőben, én már mélyen alszom. Nem is igazán szoktam ráébredni, pedig gyakran még mászkál a konyhában is.

Tegnap este azonban fél 11 felé, a másodperc 10-ed része alatt ébredtem fel, ugrottam ki az ágyból, és értem ki vele egyszerre a fürdőbe.

Rosszul volt.

Viszontláttuk a vacsorát.

És az első rezdülésre ébresztett az agyam, tértem magamhoz, rohantam segíteni.

Szerencsére nagyon úgy néz ki, hogy kicsit túl sok hajába sült krumplit kebelezett be őkelme, egy szál kolbász társaságában….

Ahogy takarítottam a romokat, azon járt az eszem, ez nem változik soha, legyen bármennyi idős a gyereked.

Talán még kicsi rutinosabb vagy, aztán azt hiszed vége, már lassan felnőtt, nincs több éjszakai rémület, hogy lázas, rosszul van, köhög.

Egy fenét. Ennek soha nem lesz vége.

Még 60 évesen is reszketve fogod figyelni, jobban van-e, nem fáj-e sehol, és imádkozol, hogy “csak egy” gyomorrontás legyen.

És fekszel az ágyban, fülelsz, figyeled a zajokat egész éjjel, és időnként némán kicsusszansz az ágyból, behallgatózni a másik szobába, hogy szuszog -e a kis bajkeverőd.

Azért mire rendbe tettem, és J.-vel az ágyban suttogva megbeszéltük a dolgokat, már megnyugodtam cseppet, és a szokásos optimista énem is visszatért.

Szerencse-mondtam J.-nek- hogy fiú, legalább a terhesség gyanúját száz százalékra kizárhatjuk……