Kiválogattam pár képet a 81-ből, amit vasárnap a Vácrátóti botanikus kertben fotóztam össze. 🙂 ( Gyerekkoromban szigorúan evangélikus kertnek hívtam, mert annak van értelme. Na de botanikus??? :D) Remélem benneteket is úgy feltölt napsütéssel, vidámsággal, szépséggel ahogy bennünket elvarázsolt.
Írtam már róla, hogy néha nem egyszerű az élet, ha az ember jó pár centit és kilót átlagon túl lógva létezik ezen a világon.
Általában a megszokott kis környezetemben jól érzem magam, úgy érzem szeretnek, és J. szerelme simogat nap mint nap, mint egy kis pihe puha tollseprő. 🙂
De idegenek között, főleg ha sok ember van, nagyon visszahúzódó tudok lenni, félek attól, mit látnak bennem, félek hogy csak a “túlméreteket” látják.
Tegnap is így volt ez, de aztán valaki , valaki mondott nekem két szót, két kedves szót, és ettől kiderült a világ.
“Királynői termet” . Csak ennyi volt. Egy kedves mosoly, egy tiszta szív amit a szemében láttam, és nekem annyit adott ez a két szó, hogy ezt az embert örökre a szívembe zártam.
És erről a kis történetről, eszembe jutott egy régi, pár évvel azelőtti eset, amikor egy nénike pár kedves mondattal egy életre szóló emléket adott nekem.
Lassan 4 éve lesz, hogy egy májusi szombat éjjel, valaki egy 3 éves kapcsolat végére, egyetlen sms-sel tett pontot.
Nagyon fájt, váratlanul is ért, és nem vártam volna a szakítás ilyen gyáva és lelketlen módját.
Az okot sem volt hajlandó elárulni, kaptam a szokásos közhelyeket, “nem a te hibád” meg “jobb ez így mindkettőnknek”, hát egy fenét.
Én pedig jó női szokáshoz híven, a sok sok álmatlan éjszakán keresztül, száz meg egy teóriát gyártottam, vajon mi történhetett.
Ezek közül persze előkelő helyen szerepelt, a “ronda vagyok” című kesergés.
Azon a napon, ez az érzés elég erősen elhatalmasodott. Nyár volt, nagy meleg, én egész nap autóban ültem, a testem nyirkos volt az egész napos loholástól, a hajam csapzottan lapult, az arcom fénylett, és fáradtnak éreztem magam nagyon.
Kínlódásnak éreztem a napi teendőket, legszívesebben elbújtam volna a világ elől.
Még beugrottam egy boltba bevásárolni a vacsorára valót.
Már a bevásárlókocsiból pakoltam kifelé, amikor hozzám lépett egy nénike.
-Fiatalasszony, mondhatok valamit?-szólított meg, és én fáradtan bólintottam.
Maga, olyan gyönyörű!- nézett rám.
-Magának olyan gyönyörű idomai vannak!
-Nem azért mintha nő párti lennék, -hunyorgott rám huncutul-de ez az igazság!
Csak álltam némán, és nem jutottam szóhoz.
Aztán megsimogattam a nénike vállát.
-Köszönöm. Csak ennyit tudtam mondani.
És mire az autóhoz értem, már potyogtak a könnyeim.
Nem tudom őt akkor mi vezette abban, hogy odalépjen és megszólítson engem. De örökre hálás leszek neki azért, amit akkor értem tett, és ezt a történetet soha de soha nem felejtem el. És akárhányszor eszembe jut, gondolatban újra megsimogatom a nénikét.
Mert kellenek az ilyen történetek. Néha nagyon, nagyon.
Írtam már, hogy öcsémnek 5 évvel ezelőtt remekül sikerült a családbővítés, egyszerre lettek nagycsalád. Hármasikreket hozott a gólya 🙂
Sógornőm tegnap felhívott, nagynéni jöhetne, éjszakára is, mert öcsi valahol külföldön, neki pedig halaszthatatlan ügyben utaznia kellene.
Persze, nagynéni megy, nem nagy dolog, sokszor voltam már velük.
Szeretem is ezeket az órákat, napokat, hiszen egy kicsit újra “kisgyerekes” lehetek. 🙂
Még nem voltak 1 évesek amikor már nálam aludtak, hol a két csaj, hol pedig Levente.
Mókásak voltak ezek a napok, újra cumisüveget melegíteni, babakocsit cipelni, fürdetni, altatni, nagyokat játszani.
Amikor már épp tudtak pár szót beszélni, és a szüleik elutaztak, itt hagyva nekem egy nagy bőröndöt, tele ruhákkal. Na igen, Levi ruháival még csak, csak boldogultam, na de honnan tudjam, a sok csajos cucc közül, melyik, kié??
Erre azt találtam ki, hogy reggel szépen odavonultunk a bőröndhöz, és én felmutattam a különböző ruhadarabokat, ők meg megmondták az éppen kié. Ja. Első nap. Mert hogy másnap már elbohóckodták, és össze vissza kamuztak 🙂 A kis disznófülűek 🙂
Aztán szilveszterkor is tök jó volt, mert szánkózni mentünk, de hamar megunták a hóban bóklászást, ezért a lányok felültek a szánkóra, de csak anyuval együtt voltak hajlandóak, Levi viszont nem akart szánkóra ülni, őt vegyem fel, úgyhogy egyik kézzel húztam a szánkót, ( anyu plusz két kétéves) másik kezemben cipeltem Leventét. Nos ezek után nagynéni kidőlt mint a postamaci, velük együtt 8 órakor, és összes emlékem annyi az éjfélről, hogy felébredtem a tűzijátékra, rápillantottam az alvó gyerekekre, aztán fordultam egyet, és szunya tovább 🙂
Az az igazság, hogy nagyon jó gyerekek, kiegyensúlyozott, vidám kis csapat az övék.
Persze azért mindenki vérmérsékletének megfelelően. 🙂
Mert még a kis tündérlány szelíden tűrte a mandulakivétel megpróbáltatásait, csak némán pityeregve, amikor épp nagyon fájt az a torkocska, addig szélvész kisasszony nemes egyszerűséggel összekarmolta az egyik orvost, a másikat meg megharapta, amikor műteni készültek 😀 De pont ezért imádnivalóak. Az egyik a kis szelíd babaságáért, a másik az állandó tűzért ami benne ég, a harmadik a nagy komoly szemeiért, és a kis cérna hangjáért. 🙂
Szóval ma este újra edzünk egy kicsit J-vel, milyen is az élet kisgyerekesként.
Ma van az a nap, amikor 37 évvel ezelőtt, megkezdtem földi pályafutásomat. Nem, én nem megszülettem, én a világra robbantam. Legalábbis anyukám szerint 🙂
Történt, hogy ezen a tavaszi napon, anyukám érezte, kettes számú magzata úgy döntött, itt az idő a világra jönni.
Apu bepakolta őket, égszínkék wartburgunkba, irány a kórház.
Fiút vártak.
Akkoriban nem létezett még ultrahang, és egyéb tudományos okosságok, a doki 40 év tapasztalatára alapozva, teljesen fellelkesítette drága apukámat: Másodikra itt lesz a várva várt fiú!
A történet innen kezdve, két fontos szereplő szemszögéből:
Anyukám verziója:
Bekísérték a szülőszobára, a szülésznő megkezdte a felkészülést, ellátta anyukámat a szükséges tanácsokkal, miközben a doki teljes nyugalommal meccset nézett a kistévén a szülőszoba sarkában.
Anyu kényelmesen felfeküdt az ágyra, szülésznő odalépett ahová szükséges, és rémült arccal felkiáltott: Doktor úr, jön a baba!
És akkor, a drága doktor úr, kimondta az a mondatot, amit még nem nagyon hallottak az ódon falak a szülőszobán:
Tartsa vissza anyuka!
Anyám csúnyán nézett a dokira, mégis hogy a jó büdös francba tegye, nem annak kellene most jönni, hogy nyomjon? Vagy ilyenek?
B. aki akkor még nem volt B. csak egy kisbaba, azonban nem sok gondolkodási időt hagyott a szereplőknek, nemes egyszerűséggel kibújt. Azaz kirobbant 🙂
Doki pedig minden bemosakodás, előkészület nélkül ugrott oda, még épp időben, hogy a sietős kis rendbontó a kezébe csusszanjon.
Aki elégedetten nézett körül ezen a világon. Születés? Kipipálva. Megcsináltam, na. Most mi következik?
Apukám verziója:
Ahogy odaértek a kórházba, felkísérte anyut a szülőszobára, majd visszafordult a kocsihoz, a csomagokért.
Mire visszaért, alig telt el 5 perc, már nyílt is az ajtó, rajta pedig kilépett, egy lehajtott fejű doktorbácsi.
Hááááát Pista…..-kezdte mondandóját, mire apukám azonnal megvilágosodva vágta rá: Lány!
Doki szégyenlősen bólintott, és apukám kezdte megemészteni a történetet, ismét lánnyal bővült a család.
🙂
De mivel B. rettenetesen nagyon szerette az apukáját, azért a későbbi időkben mindent megtett annak érdekében hogy annyira azért ne hiányozzon egy fiú. ( Konkrétan égetnivalóan rossz tudott lenni, de ezt már jól elfelejtették az évek alatt. Szerencsére 🙂 )
Végül azért két évvel később a fiú is összejött, de akkor már apukám teljesen érthető módon, csak akkor hitte el a dolgot, mikor a saját szemével meggyőződött a bizonyítékról 🙂
Szóval ez születésem teljesen hiteles története. És biztos lehetsz benne, hogy minden úgy történt, ahogy írva vagyon. Hiszen én is ott voltam ám 😀
Ma van J. születésnapja. 46 éves a drágám. Holnap pedig én töltöm a 37.-et.
Jó volt tegnap, ünnepeltünk, elmentünk ebédelni hármasban, egy hangulatos kis étterembe.
De azért délután, amikor beültünk egy kerthelyiségbe, egy ünneplős italra, már csak kettesben, akkor felmerült egy kérdés, ami sokat foglakoztatott engem is, és mit kiderült, az ő fejében is megfordult.
Vajon ennyi idősen, nem felelőtlen dolog-e gyereket vállalni?
Hiszen könnyű utána számolni, J. még akkor is minimum 67 éves lesz, mikor a babánk 20, ha rekord idő alatt összehozzuk a babaprojektet.
Pont annyi mint most az apukám.
Én pedig 58. Csak egy kicsit fiatalabb mint az anyukám…
Mondjuk ők talán inkább pozitív példaként működhetnek, mert apu lazán 10 évet letagadhat, és mivel Barnaszeműnek nem volt apukája, apu a mai napig sokat pótol ebből. Kiskorától kezdve fürdette, dajkálta, vitte magával mindenhová. Neki köszönhetem hogy csak délig volt óvodás, mert pár hét nyűglődés után, ( Barnaszemű nem aludt délben, és a másfél óra alvásidőt, végig mocorogta, a dadusnéni meg ott ült mellette egy kisszéken és csitította, nem volt jó senkinek sem), szóval akkor apu egyszerűen maga mellé vette, elment érte délben, és Baraneszemű elszötymörgött mellette a műhelyében.
Minden pénteken nála aludt évekig.
Anyu pedig vasárnap délután vitte magával, általában mindig kirándultak egyet.
Vagyis sokat foglalkoztak vele, és nem éreztem úgy hogy fizikailag terhet jelentett volna egy kis energiabomba kezelése 🙂
De.
Vajon nekünk is lesz ennyi energiánk? És napi 24 órában?
Én remélem, bízom hogy igen. De az biztos, legyen x év még amit mellette tölthetünk, ez sajnos mégis sokkal kevesebb lesz, mint ami pl Barnaszeműnek jutott majd.
Felelőtlenség talán? Olvastam már ilyen negatív véleményt.
De. Tudom mennyire jó apa lenne J. És azt hiszem én sem csináltam rosszul. Ez a baba szerető családba, gondoskodó, meleg, odaadó szeretetbe csöppen majd.
Hosszú évek sóvárgó vágyakozása ölthet benne testet. Várná valaki, aki még nem ismeri az érzést, de évek óta vágyik rá, és valaki aki már tudja milyen, és újból szeretné átélni a csodát.
Annyira régen vártunk már erre, hogy nem tudunk nemet mondani rá.
De igen, azért ott az a bujkáló kis gondolat, de jó lett volna ha kicsit hamarabb találkozunk.
Ha tudunk éveket együtt élni, kicsit hármasban, ha megvan a nagyobb otthon, ha ráérünk még.
De nekünk már nincs időnk.
Azért én nem félek.
Tudom, hogy együtt megcsináljuk. Talán még életemben nem bíztam ennyire senkiben. És felelőtlenség, vagy sem, én igenis akarom hogy érezze az érzést, szülőnek lenni. Azt a mindent megváltoztatós, sírós-nevetős, kétségbeesős, tanácstalankodós, szívdobogós, hihetetlenül büszkélkedős, végtelenül, feltétel nélkül szeretőst.
Olvasom itt a neten, hogy vészesen fogy a magyar, nem születnek gyerekek, és kitolódik az első baba vállalásának ideje is.
Egy legsötétebb statisztika szerint 3050-re, akár el is fogyhat a magyar.
És bár nagyon remélem, hogy nemsokára mi egy fővel pozitív irányba fogjuk tolni a statisztikát, azt kell hogy mondjam, tökéletesen értem az okokat.
Lehet itt rizsázni a sok válás, meg karrier meg ilyen hülyeségek mellett, de a legfontosabb ok, amiért nem születnek meg a kisbabák, az a PÉNZ, így nagy betűvel.
Múlt héten ahogy sétálgattunk J.-vel, láttunk egy pici eladó házat, kis kerttel.
A levegőben lóg nálunk a valamerre tovább lépni, mert jelenleg két szobában élünk, és már kisbaba nélkül is kezdjük vészesen telelakni a keretet.
Kíváncsiságból megnézegettem a lakáshiteleket a neten, mondjuk nekünk kb 5 millió forint kellene a nagyobb lakáshoz.
Bakker, 20 érted húsz évre, havi negyvenezer….
És ez “csak” 5 millió.
Mit tegyen az fiatal, akit otthon egy fillérrel nem tudnak támogatni? 10 milliónál ez már 80 ezer ft, havi költség.
Ezt kikalkulálni még két fizetésből se nagyon lehet, nem hogy még babát vállalni, mert valljuk be őszintén ,azért mindenki szeretné a legjobbat adni, annak a legfontosabbnak. És nem kell kétszázezres babakocsi, meg százezres kiságy, de akkor is, mire megkészít mindent az ember, elköltötte már , jó pár hónap tartalékát.
És persze nagyon jó lenne otthon maradni azzal a picivel, amíg lehet. De ha kiesik egy fizetés, az általában alaposan megnyirbálja a családi költségvetést.
Nincs ez jól így.
Kicsit úgy érzem, aki mégis belevág, amolyan kamikáze harcot vív. Érzelmek kontra tények harca. És attól függ egy új élet sorsa, kinél merre billen a mérleg nyelve….
Amikor kamasz voltam, sehogyan sem tudtam elfogadni a dolgot, kicsit túlméretezett a Jóisten.
Nehéz ám beletörődni, amikor van egy hatalmas, érzékeny lelked, és szeretnél kicsi, meg törékeny lenni, a természet megajándékoz egy bálna sziluettjével 🙂
12 évesen 173 cm és 72 kg voltam, amikor az osztálytársaim többsége a 160 cm-t és az ötven kilót nem érte el. ( Most 184 cm vagyok, a kilóim számát sajnos kicsillagozza a szerkesztő 🙂 ******** kg. Látod? 😀 )
Rettenetes sokat szenvedtem ez miatt, bár nem nagyon csúfoltak, és szerettek az osztálytársaim, otthon azért rendszeres lecseszéseket kaptam a pusztíthatatlan étvágyam miatt.
Addig fajult a helyzet, hogy gyűlöltem magam, és sikerült egy enyhe depressziót is összeszednem, az amúgy is kényes kamaszállapotomban.
Nem értettem miért történik ez velem, azt hittem soha senki sem lesz kíváncsi rám, hogy nálam rondább lényt még nem hordott a hátán a föld.
Aztán…lassan minden megváltozott.
20 évesen egyszerre csak beköltözött a pocakomba Barnaszemű, és én kezdtem megszeretni a testemet. Mert a doki mindig mosolyogva mondta, milyen jó kis kipárnázott helye van a kicsikémnek, és én is ámulattal figyeltem nap, mint nap, hogy az általam gyűlölt test, milyen tökéletesen gondoskodik, milyen hibátlanul működik, ha kisbaba dologról van szó.
És ahogy később ott szuszogott mellettem, és képes voltam percekig nézni, hogy milyen hihetetlenül szép, meg tökéletes, arra gondoltam, csak nem olyan rossz ez a test, ha valami ilyen gyönyörűt volt képes létrehozni.
Nézzétek el nekem ezeket a gyerekes gondolatokat, de 21 éves voltam csupán, és nekem ez tényleg sokat segített abban hogy végre képes legyek máshogy látni önmagam.
Aztán az évek alatt lassan rájöttem végül, hogy az én sorsom pontosan abban van, hogy “nagy” legyek. Mert legyen az állat, gyerek, vagy felnőtt, olyan érzést váltok ki a másikból, hogy legszívesebben azonnal hozzám bújna, ha szeretetre, egy kis ölelésre, simogatásra vágyik.
Ne nevess ki ezért, de valóban így van.
Annyiszor tapasztaltam már, hogy amit én egykor tragédiának hittem, az mennyire nem az, hogy tulajdonképp valami különlegeset kaptam, amivel ha élni tudok, akkor nagyon sokat adhatok másoknak. Kedvességet, gondoskodást, szeretetet.
Tegnap temették apu kedvesének az anyukáját.
Már felnőtt voltam mikor elváltak a szüleim, így a klasszikus értelemben nem a mostoha anyukám, de azért közel állunk egymáshoz.
Az anyukáját is csak párszor láttam, úgyhogy nem nagyon tudtam, mi illik, menjek-e el a temetésre, vagy ne.
Próbáltam felidézni, hogy az ő fiai vajon voltak-e a nagymamám temetésén, ( úgy rémlik igen) .
Öcsiék eleve szóba se jöhettek, ők messze laknak, a nővérem is mondta, ő nem tud jönni.
Aztán J. azt mondta, szerinte ha tudok, menjek el, nem a néni miatt, de M.-nek jól esne.
Tegnap mégis nehéz volt elindulnom, egyrészt mert valami okos, más időpontra emlékezett mint amit apu mondott, és én már idegeskedtem az miatt, esetleg nem is jókor megyek.
Aztán nővérem elejtett egy megjegyzést, hogy talán M. nem is kívánja hogy ott legyünk.
Én meg megijedtem. Mi lesz ha tolakodásnak tűnik a jelenlétem? Vagy úgy tűnik csak megjátszom magam?
Ráadásul az utolsó pillanatban érkeztem, mert az üzletet zárni kellett.
Lezajlott a temetés, én szépen kivártam a soromat, és odamentem M.-hez, mert a napokban még nem találkoztunk, és szerettem volna részvétet kívánni neki. És ahogy odaléptem hozzá, és megsimogattam a hátát, miközben beszéltem, és közben próbáltam a hülye bőgést visszatartani, mert nem bírom ha más sír előttem, mert akkor nekem is elered a könnyem, szóval akkor egyszer csak odabújt hozzám. És én csak álltam ott, megsimogattam, a feje a mellkasomon, és akkor egyszerre megint azt éreztem, hogy most nagyon kellett ez a pillanat, nagyon kellett az, hogy egy fejjel fölé tornyosuljak, mert most bennem találta meg azt a vigaszt, amire valahol, valamikor mindenki vágyik, hogy legyen valaki nagy és erős, egy icipicit odabújni…
És már nem lázadok az ellen, amit kaptam. Na jó néha. De tényleg csak egy icipicit 😀
Ez volt Barnaszemű kívánsága. Egy kirándulás a közös kedvenc helyünkre, lógás a suliból, és egy pizza a legkedveltebb helyén.
Egy együtt nap. Velem.
Délelőtt nem indultunk túl korán, legyen ez a nap ráérős, sehova sem sietős. Amikor minden csak úgy jön magától.
Az idő egyszerűen lenyűgöző volt, mintha csak Barnaszemű szülinapjára készült volna. 🙂
A hely ahová kirándulni mentünk, nem éppen közeli, majdnem 100 km-t kell autózni hozzá, de szépségével, nyugalmával, különleges miliőjével mindig elvarázsol minket.
Kamaszom természetesen a hosszabb, de sokkal szebb, hegyen-völgyön utat választotta, ahogy tegnap már megjósoltam J.-nek.
Mi pedig ültünk a kocsiban, a nap ezerrel sütött, az autó halkan duruzsolt, a tavasz úgy tombolt odakint, hogy szinte érezni lehetett, Barnaszemű pedig beszélt és beszélt, és be nem állt a szája, a száz kilométeren keresztül.
A kis vágyai, a mindennapi dolgai, az élet nagy kérdései, J. és az összeköltözésünk, a változás hogy család leszünk, a múlt, és a jövő. Egy kamasz világmegváltó álmai.
Imádom. Imádom amiért 16 évesen még nem ciki egy anyával töltött szülinap, imádom ahogy beenged a gondolatai közé.
A humorát, a nagy nevetéseket, a bolondozásokat.
Azt, hogy azt mondta este, köszöni ezt a napot.
J. hazafelé hozott neki egy kis tortát, ( mert a nagyot azt megsütöttem már vasárnap, de el is tűnt rejtélyes körülmények között :)), tettünk rá egy tűzijátékot , és kapta a meglepit is J-től.
Jót mosolyogtunk rajta, mert ahogy J. hazajött, mondtam neki, hogy előbb vacsorázzunk meg, (Barnaszemű már behúzta a pizzát ), aztán jön a köszöntés. Kamaszom viszont nagyon várta, hogy J. köszöntse, úgyhogy vacsora közben kíváncsian sertepertélt a konyhában. Mi pedig fapofával falatoztunk. 🙂
Aztán kikészítettem a tortát, J. az ajándékot, és kihívtuk a konyhába.
Olyan édes volt, ahogy az öröm megjelent az arcán, és ahogy szokás szerint zavarában lógott a nyakamban. 🙂
Merthogy akkor is engem ölelget, ha tulajdonképpen J. az, aki örömöt szerez neki. 🙂 Csak azért 16 éves kamaszként nem egyszerű dolog az ilyen érzelemkimutatás.
Ahhoz már szégyenlős hogy csak úgy megölelgesse, viszont az öröm kifejezése nála az ölelés. Ezért engem ölelget ilyenkor 🙂
Én meg tűröm hogy agyonropogtassa a csontjaimat . 😀
Pontosan ilyen verőfényes napsütéssel indult a reggel.
Már tudtam, hogy bármi is fog történni aznap, egy biztos, estére anyuka leszek.
Még volt pár napom a 21. születésnapomig. A doki előző nap közölte, holnap indítjuk a szülést, kicsit túlhordott már, azonkívül lassan 4 kiló, talán jobb lenne neki idekint.
Azt hittem, nem fogok majd tudni aludni, de sikerült, a nővér ébresztett reggel, hogy itt az idő.
Felvittek a szülőszobára, doki jött valami zselés izével, és én elkezdtem furcsán érezni magam.
Fájt. Először csak kicsit, de aztán rám kötöttek egy csomó kütyüt, és minél kevesebb mocorgást parancsoltak. Jó vicc gondoltam, háton fekve, mikor sosem szoktam így feküdni.
Szerencsére hamar letelt a fél óra, aztán már elkezdhettem róni a megszámlálhatatlanul sok körömet. 8 lépés az ablakig, 8 lépés vissza.
Anyukám ott ült velem, az exem rohangált az udvar és a 2. emelet között mint a mérgezett egér, de én akkor már alig törődtem velük. Befelé figyeltem. Őrá. Jól van-e, megijedt? És küzdöttem a rám törő fájdalmakkal. 2 percenként jöttek, az elejétől fogva, néha nem is volt időm rákészülni.
Emlékszem a nagy üvegablakon át, egy benzinkútra láttam, és ahogy néztem a napsütésben gondtalanul jövő-menő embereket, arra gondoltam, nem is sejtik hogy nekem ez életem legnehezebb, de legfelejthetetlenebb napja.
Előző nap, hogy bátorságot öntsön belém, a doki megmutatta két indított szülés naplóját, mindkettő kora délutánra lezajlott már. (Mindössze azt a tényt hallgatta el, hogy mindkettő második szülés volt)
Én pedig akkor még naivan azt gondoltam, délutánra már túl leszek az egészen.
Azt jó előre megbeszéltük, ex nem jön be velem, teljesen ki volt kattanva már így is, hihetetlenül gyerekesen viselkedett, és még ekkor is kizárólag magával volt elfoglalva.
Anyu ugyan többször említette hogy ő bejönne velem, de én végtelenül szégyenlős vagyok, elriasztott a gondolat, hogy úgy lásson.
Aztán teltek az órák, elmúlt már a kora délután, lassan esteledett, és én még mindig róttam a köröket, tehetetlenül.
A doki tágított,ami pokolian fájt, de nem sokat segített, én pedig szépen oda jutottam, hogy az utolsó alkalommal nemes egyszerűséggel, lehülyéztem.
Én! Aki még gondolatban is csak ritkán mondok csúnyát bárkire.
Dokit azért annyira nem hatotta meg a dolog, valószínűleg sokkal cifrább dolgokhoz hozzá volt már szokva, de én mégis nagyon szégyelltem magam.
Aztán délután hat óra körül, egyszer csak jött a döntés. Irány a szülőágy.
És akkor anyukám még egyszer rám nézett, és feltette a kérdést: Bemenjek veled?
És abban a pillanatban egyszerre már letojtam a szégyenlősséget, letojtam hogy hogy fog látni, és kiszolgáltatott leszek, meg minden, kétségbeesetten kapaszkodtam a kezébe: Igen, gyere!
Nagyon féltem. És iszonyatosan megnyugtató volt, hogy ott lesz velem.
Innentől kezdve, néha kicsit homályosak az emlékeim, mert érzéstelenítő gázt kaptam, ami nem volt rossz, egyrészt letompította az erős fájdalmakat, és az időérzékem is becsapta. Az órák csak perceknek tűnek.
Arra emlékszem hogy anyu fogta a kezem, néha a fülembe súgta, hol tartunk. Emlékszem a doki néha szóval tarott, mérték a vérnyomásomat, aztán kaptam is egy bogyót, mert nagyon felszaladt.
Aztán egyszer csak itt volt az idő.
Barnaszemű elindult.
Én próbáltam azt csinálni amit a doki mondott, anya szorította a kezem, tartotta a lábamat, és egyszer csak a fülembe súgta: Kint van a feje, kicsikém!
Aztán már csak egyetlen nyomás, a hihetetlen érzés, ahogy éreztem, kicsusszan belőlem egy kis test, pár pillanat, és már tették is a hasamra őt.
Lila volt, rettenetesen gyűrött, a feje kicsit megnyomódva, a bőre felázva.
De még soha nem láttam nála gyönyörűbbet a világon. ( És még 16 év után is potyognak a könnyeim írás közben )
Aztán elvitték, én elaludtam kicsit. Már majdnem éjfél volt.
Jött a beteghordó, a szobámba kerültem, kicsit szundítottam, de sokszor felébredtem, az élmény amit átéltem, a kimerültség, nem hagyott pihenni. És a vágy, hogy végre hozzák már, hogy a karomba foghassam végre. Hiszen még bódult voltam, fáradt, alig tudtam szemügyre venni, őbabaságát.
És egyszer csak, hajnaltájt, nyílt az ajtó, belépett a nővérke, két kisbabát tartva a kezében, és már nyújtotta is felém, a világ legeslegszebb szemű kisbabáját.
Óvatosan vettem magam mellé az ágyra, aztán csak néztük egymást.
És örökre egymásba szerettünk.
Isten éltessen te édes, nagy ló kisfiam! 🙂
Nézd el nekem kedves olvasó, a címben szereplő csúnya szót, de a történetnek, amit édes egyetlen Barnaszemű kamaszom összehozott tegnap, egyszerűen nem lehetett más címet adni 🙂
Reggel szokás szerint útnak indítottam őket, előbb J.-t aztán kamaszt. Aztán kicsit böngészgettem még, kicsit molyolgattam, de azért 9-re csak leértem dolgozni. Mert néha lehet ilyet is 🙂
Szóval szépen belelendültem a munkába, épp a kiszállítandó cuccokat pakoltam össze, amikor nyílik az ajtó, és megjelenik az ajtóban egyetlen magzatom. 10 óra. Hm.
Nézek rá, mind aki az égből pottyant, kérdezem mi történt, közben ezer egy gondolat suhan át az agyamon.
-Történt egy kis baleset-kezdi mondandóját, én pedig ijedten nézek rá.
-Telibe talált egy galamb- néz rám a gyönyörű barna szemeivel, és már mutatja is a táskáját, meg a kabátját, ami tökéletesen le van…..tojva. Amúgy alapos galamb módjára. Bár a mennyiséget tekintve akár sas is lehetne az illető, nem csoda ha Barnaszemű inkább hazafelé vette az irányt. Miután fagyoskodott fél órát a buszmegállóban, mert a kabátot azt azonnal levette.
Az épp ott tartózkodó vevő szeme gyanúsan csillogott, és bevallom, az én szám széle is erősen kezdett rángatózni.
-Ok kicsim, gyere be, letakarítalak, keresünk másik kabátot, de most mi lesz, én már leigazoltam a 3 napot, honnan lesz igazolás?-dilemmáztam.
– Hát elmegyek orvoshoz!- javasolta Barnaszemű.
Ránézem, tele energiával és életkedvvel, az életben el nem hiszik róla, hogy beteg.
-És mit mondasz neki kisfiam? Hogy lesz*rt a madár?- csúszott ki a számon.
Ez volt az a pont, ahol a vevő végképp kiesett az objektív szemlélő szerepéből, és fülig szaladt a szája. Na jó, nekem is 🙂
Végül azért sikerült némi segítséggel rendezni a dolgokat, és a romok eltüntetése után, már a jó oldalát néztük a dolognak.
Jöhetett ugyanis velem kiszállítani, amit mindig is nagyon szeretett.
Ilyenkor be nem áll a szája a kocsiban, mesél, véleményt formál, és én nagyon szeretem ezeket a pillanatokat. És persze segít cipekedni is, ami szintén nem jön rosszul, bevallom.
Ahogy elmentünk apukám háza előtt, láttuk hogy kint szerel az udvaron valami szuper masinát. Tudom hogy Barnaszemű másik nagy kedvence ezek a közös szerelések, ezért felajánlottam neki, kiteszem őt ha akarja.
De azért olyan jól esett amikor azt mondta, imád velem jönni, és majd ha végeztünk, akkor vigyem be őt apuhoz.
Szóval végül is jó kis napunk lett a madárkaki révén, mindenesetre kiszállítás közben megálltam a posta előtt, a kezébe nyomtam 500 forintot, hogy most rögtön vegyen egy lottót. Biztos ami biztos 😀
És este maikor J.nek meséltem a dolgokat, eszembe jutott egy másik történet is, amit szintén Barnaszemű produkált, és akkor azért már nagyon nehéz volt a nevetést abbahagyni.
Mert ráadásul a kisfiam már kora kiskorában hihetetlenül tisztaságmániás volt, gondosan tanulmányozta az ételek lejárati idejét, sosem kellett figyelmeztetni a kézmosásra, nagyon tudott vigyázni magára.
Történt hogy kb 10 évesen anyu kisállat kiállításra vitte, ahol a kezébe adtak egy kis krokodilt, amiről fénykép is készült.
Robogott haza, mutatja a fényképet, én lelkendezem, hogy hű, meg há, meg deszuper, mire megszólalt:
-Jah. A köcsög. Belehugyozott a kezembe.
És savanyú fejjel vonult a fürdőbe, kezet mosni. Szappannal, tusfürdővel, samponnal, domesztosszal.
Én viszont a mai napig nem állom meg nevetés nélkül, ha eszembe jut, milyen képet vágott.
Csúnya anya. 😀
