Nyúl, család és egyéb….. :)

Mindig ez van. Készülünk egész héten a hosszú hétvégére, várjuk a közösen tölthető napokat, és mire észbe kapunk már vége is az egésznek.

Mert nekünk még olyan kis élmény minden ilyen “családos” ünnep.

A péntek az úgy kezdődött, hogy J. nem tudott bemenni dolgozni, a hó miatt. Elindult szegénykém, de negyed óra múlva felhívott, hogy 5 km-re jutott, inkább hazajön, és később bemegy. Na ja, ember tervez, főnök meg végez, és cirkuszol, ami miatt én kiestem a jómodoromból, és válogatott szép “szólásokat” kerestem össze, a szigorúan titkos, ilyesfajta helyzetekre tartogatott szótáramból.

Soha egyetlen reggel el nem késett, elindult mínusz 20 fokban, hóban, csúszós úton.

Erre egyetlen egy alkalommal képtelen elfogadni hogy NEM megy.

Na nem baj, végül is beért, igaz hogy több kilométeren keresztül a katasztrófavédelem terepjárója húzta, de Szinténjé legalább elégedett lehetett.

És akkor se tudta ám elrontani az érzést, hogy péntek volt, és három együtt töltött, családos nap várt ránk. 🙂

Délutánra a hó is elolvadt, így beautóztunk J. elé, és bevásároltunk mindent a főzéshez.

Ez nekem most nem ment annyira jól, mert nyűgös voltam, és idegesítettek az emberek, de J. és Barnaszemű vette a vészesen lefelé görbülő szájamszéléből, hogy kedvenc nőnemű egyedük totál alkalmatlan a melóra, és besegítettek.

Úgyhogy végül túléltük a sonka-sütemény alapanyag-tojás-csokitojás-italok beszerzésének sokkját. 🙂

Aztán jött a szombat, és nekem már megint meg kellett állapítanom, hogy nem mindig hátrány az, ha egy férfi legalább egy kis időt él egyedül.

J. sokkal jobban érzi, tudja, hogy amit sok férfi csak “mi az a kis házimunka” ként lerendez, az azért nem olyan KIS meló.

Neki természetes az, hogy segít, hogy együtt megcsináljuk amit arra a napra terveztem, és utána együtt pihenünk délután.

Jó, lehet hogy ez csak nekem olyan különleges, és más családokban ezer éve így működik, de nekem két emlék ami beugrik ilyenkor.

Az egyik a házasságomé, amikor ex, a kanapén ülve, reggelit követelt, amire én már betöltöttem a mosógépet, elláttam egy két évest, odatettem az ebédet, és épp porszívóztam. Annyira ez nem kedves emlék.

Aztán jöttek az egyedül évek, amik alatt lassan megszoktam, hogy egyedül kell megoldanom, a hétvégén főzés-mosás -takarítást, lehetőleg úgy hogy még Barnaszeműre is jusson elegendő idő.

És ezt most nem azért írom le, hogy ó szegény, az a szörnyű házimunka meg minden, hanem azért, hogy érthető legyen, mennyire rá tudok csodálkozni nap mint nap, amikor azt látom, hogy elmosogat, hogy megfőz, hogy feltöröl.

És egyáltalán nem érzi úgy, hogy ő most nekem SEGÍT, hanem hogy együtt megcsináljuk ami szükséges.

Így aztán jó sok pihenés is belefért.

Hétfő reggel jó sokáig lustálkodtunk, és mivel ilyenkor az összebújás a lényeg……mesét néztünk.

Apám telefonált, fél tízkor:

– Szia, mit csináltok, felébresztettelek?

– Áááá nem, fel vagyunk már, csak lustálkodunk. Tv-t néztünk.

– Mit nézek?

– Izééé….mesét.

(Apám itt már vigyorog, nem látom, de érzem.)

– Milyen mesét?

– Hát a Babart!

Apámból itt már végképp kitört a nevetés 🙂

Jóóóó, tudom, cirka 30 évet visszafejlődtünk. Azt már nem is írom, hogy még J. a kávét készítette, (mert hétvégén B.-nek ágyba jár a reggeli kávé 🙂 ) átkapcsoltam a Barbi és a nemtudommire, de aztán már tényleg felkeltünk, becsszóra.

A hétfő egyébként a családról szólt, a tágabbról, itt voltak öcsiék a kicsikkel, meg nővéremék.

Szeretem ezeket a pillanatokat, mindenki beszélget mindenkivel, a gyerekek szaladgálnak, anyu kaja hegyeket készít.

Barnaszemű nagyon édes volt, elkezdett bírkózni a kicsikkel, volt, hogy mind a három rajta volt, nagyokat kacagtak, Barnaszemű pedig valami olyan édes szelídséggel kapkodta őket az ölébe, megcsiklandozni, hogy nagyon imádtam 🙂

Tudom hogy egy alkalomból még nem lehet nagy következtetéseket levonni, és nagyon más lesz majd az, amikor a nap 24 órájában itt lesz  velünk egy kisbaba, de én nagyon bízok benne, hogy Barnaszemű meg fogja találni majd benne a pozitívumot.

Kicsit félek néha, hogyan mennek majd a mindennapok, mennyi időm fog majd rá maradni, mennyire fogja majd magát mellőzöttnek érezni. Nem szeretném, ha úgy érezné majd, azzal hogy a kicsi megszületett, valamit is elveszített. Azt szeretném, ha azt érezné, jött valaki még, akivel igazi család lettünk, még valaki, akitől azt a szeretetet kapja, amit tőlem és J-től.

Azért most megyek, és miközben felébresztem, jól összepuszilgatom. 🙂