20 év után

Jövőre lesz 20 éves a jogosítványom.

Ez nálam nem csak azt jelenti, hogy levizsgáztam, és van egy szép színes műanyag kártyám, hanem sok sok kilométer utat is jelent, amit az évek alatt belerakosgattam különböző autók kilométerórájába. 🙂

( Jéééé közben kisütött a nap, azta, hűűű, ezek szerint létezik még 🙂 )

Szóval 20 évem alatt még soha, egyetlen egyszer sem szondáztattak meg a rend őrei 🙂

Pedig jártunk anno éjszaka szórakozni, úton voltam szilveszterkor, húsvétkor, soha semmi.

Tegnap ahogy a másodállásom ügyeiben kajtattam, egyszer csak kisétált elém az útra egy fiatalka rendőr, mellette egy hasonlóan fiatalka kislány állt.

Fülig mosoly ment, mint mindig, nem nagyon szoktam parázni, mert a szénám általában rendben van, meg ha nem is, izé..egy párszor  azért sikerült kimosolyognom, meg szempillarebegtetnem kisebb kihágásokat, amire Barnaszemű mindig vigyorogva mondta: “Anya a szemeid már megint kihúztak a csávából” 🙂 Persze ez szigorúan csak férfinemű egyedeknél jött össze. Még jó hogy az állomány túlnyomó többsége, oda tartozik 🙂

Szóval nem szoktam ráizgulni a dologra.

Kislányka viszont elővette a szondáztató izét, hogy akkor megfújnám-e. Persze vigyorogtam tovább, ha megmondja hogy kell, mert hogy még soha…

Megfújtam, illetve leheltem, rámosolygott, további jó utat kívánt, feltekertem az ablakot, és abban a pillanatban beugrott, reggeli után bekaptam egy sütit, a nővérem által küldöttből, ami tetején az aszalt szilva rumba volt áztatva.

Még jó hogy megálltam egy darabnál, és nem ettem meg a fél tányérral.

Életem első szondáztatása után magyarázkodhattam volna, hogy de csak a rumos szilva kéremszépen….:)

Este J.vel a megismerkedésünkről, meg az első randinkról beszélgettünk.

Ami nem volt piskóta, leginkább a Száguldás a Duna parton címet érdemelné ki a sztori. 🙂

Mert az úgy volt ám, hogy mi egy társkeresőn ismerkedtünk meg, a neten.

Én viszont meglehetősen zárkózott egyén voltam, és mindent megtettem hogy elmarjam magam mellől.

Jól sikerült, nem? 😀

Az okot majd egyszer megírom talán, a lényeg, hogy valaki kicsit becsapott, kicsit elbánt velem, és én megfogadtam, hogy akkor itt most kész, befejeztem.

A társkeresőn sem párt keresni voltam fent, hanem, nem fogod kitalálni…..blogot vezettem.

Se kép, se infó nem volt rólam az adatlapomon, így nem is igazán voltak jelentkezők. Aki meg mégis, azt finoman lekoptattam.

Aztán jött J. és kaptam tőle pár sort, ismerkedjünk címszóval.

Megnéztem az adatlapját, egy kedves arc, semmi extra kép, se menő autó, nyaralós laza vagyok fotó, ház meg medence a háttérben, semmi ilyen. A bemutatkozás se “dobd el a bugyit tőlem” stílusú, egyszerű, de kedves.

Szóval éreztem, ez a férfi komolyan keres, ez a férfi még csak most kezdte, nem szabadna elutasítanom, mert talán azonnal elveszem a kedvét az egésztől.

Válaszoltam.

Hozzá kell tennem, az esélytelenek teljes nyugalmával, mert arra gondoltam, itt ez a férfi, helyes, egyedülálló, Budapesti, értelmes, van munkája, és komoly kapcsolatot keres. Ezt a férfit órák alatt le fogják vadászni élelmesebb nőtársaim 🙂

Levelezni kezdtünk, de én még mindig arra számítottam, napok alatt el fog tűnni az éterben, én semmi konkrétat nem ígértem, lesz más, talpraesettebb, aki nem sokat lacafacázik.

Közben levelek jöttek mentek, egyre fontosabb lett nekem, és bárhogy is próbáltam finoman eltántorítani, maradt.

Találkozzunk, állt az egyik levélben, én meg halálra rémültem. Kellett ez neked teeeeee.

Találkozzunk írtam kedvesen, és megadtam egy dátumot……csekély 1 hónappal későbbre. ( Na azt hiszem nem látom többet, gondoltam, egy fenét fog velem ennyit nyavalyogni)

Maradt 🙂

Bár nem örült túlságosan.

A napok teltek, levelek jöttek mentek tovább, már telefonon is beszéltünk, és végül sikerült lealkudnia 1 hetet is.

Jött a randi.

Megbeszéltük, találkozunk a Duna parton, én kocsival, ő busszal, én innen, ő onnan.

Beparáztam.

Emlékszem, ültem a kocsiban, remegett a lábam, és arra gondoltam, hazamegyek. Félek. Nagyon.

Csak azért nem tettem, mert anyukám arra tanított, az adott szavunkat soha nem szegjük meg, és  én megígértem, hogy ott leszek. És nem akartam a “nem megyek el a randira” nők közé tartozni.

Jött a perc, a szívem dobogott kb ezerrel, mi lesz ha nem ismerem fel, kép alapján?

De ott volt, jött, mosolygott, én meg halál zavarban, rá se mertem nézni, csak motyogtam.

Kb mint egy óvodás.

-Nézz már rám!

-Nem!

És néztem a cipőmet tovább.

🙂

Aztán “sétálni” indultunk, közben beszélgetni, de rólam tudni kell, ha ideges vagyok , felpörgök. Gyorsabban beszélek, gyorsabbak a mozdulataim. Vagyis kb 10 perc alatt végigszáguldottuk az egész sétányt 🙂 Én vágtattam, ő meg próbált lépést tartani velem 🙂

Aztán, és azt a mozdulatot sosem fogom elfelejteni, megfogta a kezemet, a könyökömet a hóna alá szorította finoman, és ezzel mintegy átvette az irányítást a lépteim, a testem felett. Szép lassan befejeztem a vágtázást, hozzá lassultak a lépteim. És már rá is mosolyogtam.

Megszelídített. Mint a kis herceg, az ő rókáját.

A folytatás?

Hiszen olvastátok már 🙂