Írtam már róla, hogy néha nem egyszerű az élet, ha az ember jó pár centit és kilót átlagon túl lógva létezik ezen a világon.
Általában a megszokott kis környezetemben jól érzem magam, úgy érzem szeretnek, és J. szerelme simogat nap mint nap, mint egy kis pihe puha tollseprő. 🙂
De idegenek között, főleg ha sok ember van, nagyon visszahúzódó tudok lenni, félek attól, mit látnak bennem, félek hogy csak a “túlméreteket” látják.
Tegnap is így volt ez, de aztán valaki , valaki mondott nekem két szót, két kedves szót, és ettől kiderült a világ.
“Királynői termet” . Csak ennyi volt. Egy kedves mosoly, egy tiszta szív amit a szemében láttam, és nekem annyit adott ez a két szó, hogy ezt az embert örökre a szívembe zártam.
És erről a kis történetről, eszembe jutott egy régi, pár évvel azelőtti eset, amikor egy nénike pár kedves mondattal egy életre szóló emléket adott nekem.
Lassan 4 éve lesz, hogy egy májusi szombat éjjel, valaki egy 3 éves kapcsolat végére, egyetlen sms-sel tett pontot.
Nagyon fájt, váratlanul is ért, és nem vártam volna a szakítás ilyen gyáva és lelketlen módját.
Az okot sem volt hajlandó elárulni, kaptam a szokásos közhelyeket, “nem a te hibád” meg “jobb ez így mindkettőnknek”, hát egy fenét.
Én pedig jó női szokáshoz híven, a sok sok álmatlan éjszakán keresztül, száz meg egy teóriát gyártottam, vajon mi történhetett.
Ezek közül persze előkelő helyen szerepelt, a “ronda vagyok” című kesergés.
Azon a napon, ez az érzés elég erősen elhatalmasodott. Nyár volt, nagy meleg, én egész nap autóban ültem, a testem nyirkos volt az egész napos loholástól, a hajam csapzottan lapult, az arcom fénylett, és fáradtnak éreztem magam nagyon.
Kínlódásnak éreztem a napi teendőket, legszívesebben elbújtam volna a világ elől.
Még beugrottam egy boltba bevásárolni a vacsorára valót.
Már a bevásárlókocsiból pakoltam kifelé, amikor hozzám lépett egy nénike.
-Fiatalasszony, mondhatok valamit?-szólított meg, és én fáradtan bólintottam.
Maga, olyan gyönyörű!- nézett rám.
-Magának olyan gyönyörű idomai vannak!
-Nem azért mintha nő párti lennék, -hunyorgott rám huncutul-de ez az igazság!
Csak álltam némán, és nem jutottam szóhoz.
Aztán megsimogattam a nénike vállát.
-Köszönöm. Csak ennyit tudtam mondani.
És mire az autóhoz értem, már potyogtak a könnyeim.
Nem tudom őt akkor mi vezette abban, hogy odalépjen és megszólítson engem. De örökre hálás leszek neki azért, amit akkor értem tett, és ezt a történetet soha de soha nem felejtem el. És akárhányszor eszembe jut, gondolatban újra megsimogatom a nénikét.
Mert kellenek az ilyen történetek. Néha nagyon, nagyon.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: