16 év után....Noooormális??

Lassan fél hónapja a nagy elhatározásnak, jöhet a baba. Persze még kicsit később, de a kezdő lépést megtettem, nem kezdtem újra a tablettát.

Ennek első folyamodványa az lett, hogy az én bababőröm hirtelen kamaszbőrré változott. Pattanásaim kéjes elégtétellel vették tudomásul, hogy nincs többé hormon, ( csak gyönyörű bőr….volt 🙂 ), és megkezdték évek óta elnyomott virágzásukat.

Konkrétan hármat számoltam reggel, de ez folyamatosan változik, én meg gondolkodom rajta, elmenjek-e a gyógyszertárba “Tini tonik”-ot vásárolni 🙂

Néha hozzájön még kicsi szédelgés is, meg némi hányinger, de ez titok, mert J. meg Barnaszemű gyanakodva figyelnek ama múltkori nem bírok lábra állni mutatványom után, én meg feleslegesen nem akarom őket ijesztgetni. Legalább ráedzek a terhesség kezdeti hónapjaira.

A legszembetűnőbb mégis a mindennapjaimban eszközölt változások.

Igazán nem akarom J.-t életét felforgatni, legalábbis amíg nem muszáj, de már így is nagy szemekkel néz néha, mert baba még csak a vágyainkban létezik, de én már “meghülyültem”

Először is szeretnék leadni pár kilót, mert a jelenlegi súlyomra rászedni a terhesség alatt, nem csak nem lenne esztétikus, de a kicsinek sem tenne jót.

Éppen ezért amikor este J. még pótvacsit rendez, én megszállottan rágom az almát mellette, és próbálok nem egyfolytában a sült hús zsírjával megkent kenyerére fókuszálni 🙂

Bejelentkeztem mammográfiára is, mert időben eszembe jutott, hogy oda nem ajánlott állapotosan menni, és évekkel ezelőtt találtak egy undok csomót, amiről akkor kiderült hogy szerencsére ártalmatlan, de időnként ellenőriztetni kell. 2 éve nem voltam…

Vérvételre is megyek.

Gyógyteám is van ám, szív és érrendszer erősítős, meg méhizomzat erősítős.

És most már nem is írok többet, mert ha ne adj isten ezt egyszer a nővérem elolvassa, ( mint teljesen őszinte kritikusom 🙂 ) olyan letolást fogok tőle kapni, hogy azt az életben nem teszem zsebre.

Mert váltig állítottam, nem és nem, én aztán fikarcnyit se fogok változni azzal, hogy bővül a család . 😀

Annyira imádom Barnaszeműt, meg az ő kis kamasz dolgait, hogy nap mint nap szeretek bele totálisan 🙂

Nem tagadom, az ő léte, a kis lelke, a dolgai, az élete a legfontosabb lökőerő az felé, hogy újra megpróbáljam én ezt az anyukadolgot.

Vasárnap közös tanulás volt, mint lassan 10 éve mindig. Természetesen ilyenkor mesél, mi volt a suliban, mi történt a héten, mit mondott ez meg az a tanár.

A történethez tudni kell, Barnaszemű 10 kilós táskával jár suliba, az égvilágon mindent visz magával, a kalapácstól át a fékbovdenig, mindent.

És hogy pár hete valamelyik egyház volt bent a sulijukba, ahol apró kis Bibliákat osztogattak a gyerekeknek. Barnaszemű elfogadta, aztán azt mondta, hagyjam bent neki a kis oldalzsebben, mert szívesen beleolvasgat amikor várnia kell valahol.

Történt hogy húsvét apropóján, angol órán a feltámadás volt a téma. Valamiről vitatkoztak, mi a hiteles sztori, Barnaszemű kotorászott a táskájában, mire a padszomszédja megszólalt:

-Lesz*pom magam ha most előveszel egy Bibliát!

Barnaszemű pedig vigyorogva kihúzta a táskájából.

Az osztály fetrengett a röhögéstől . 😀

Imádom 😀

És imádom azt is,hogy elmeséli, hogy minden nap megölelget, hogy nagy kamasz létére úgy bújik mint kiskorában.

Most hogy lassan újra belevágok, napról napra bújnak elő az emlékek, és milyen is az anya agy, csak és kizárólag a jóra tud emlékezni.

Igen valahol ott az emlék, a nemalvások, a kis hisztik, a sorozatos betegségek emléke, a félelemé amikor probléma volt, hogy vajon jól kezelem-e a dolgokat, de ezek valahogy most eltörpülnek azok mellett ami szép volt, és ami szép.

A kis kétfogas mosoly, az első szavak, a kis lököttke óvodás, egy anyák napja, egy nyomi szaloncukor, amit a zsebében hurcolt egész nap, mert az óvodában kapták, de ő nem szerette a zseléset, azt viszont tudta hogy én igen, és hazahozta nekem.

A rajz, “Amikor az anyukám az iskolába kísért első nap”, és ahogy beléptem a terembe, és ránéztem a falra, ahol a rajzok voltak, azonnal tudtam melyik az övé, mert akkorára rajzolt, hogy alig fértem a rajzlapra 🙂

Amikor az apja elment, és egy este visszajött, visszakérni a jegygyűrűmet, és a kis komolyka, másnap azt kérdezte a nagynénémtől, hogy milyen munkával kereshetne ő sok pénzt, mert ő gyűrűt szeretne venni anyának. ( Még alig múlt 3 éves )

A karácsony, amikor már hetek óta nézegetett egy nagyon drága lego autót, amiben igazi kis motor volt, nyitható volt az ajtaja, de ami akkor a fél fizetésembe került. Aztán megbeszéltem a családdal, segítsen be mindenki, vegyük meg együtt, az én részem is adjuk neki, ha kell. És amikor megkapta, és hajnal 3-ig raktam neki össze, akkor másnap azt mondta nekem: Anya most már biztos hogy van Jézuska! Tudom hogy neked nem volt ennyi pénzed, de ő elhozta nekem! 🙂

Az hogy soha egyetlen egyszer nem követelőzött semmiért, tudta hogy mennyiből élünk, tudta hogy amit lehet megveszek neki, hogy ő az első, de persze voltak határok, hiszen egy fizetésből nem volt könnyű mindenre szakítani.

Ezer és egy történetet őrizgetek róla a szívemben, és ennél szebb dolog soha nem történhet az emberrel. Ez tuti 😀

Anyukának lenni 🙂

Jövőre lesz 20 éves a jogosítványom.

Ez nálam nem csak azt jelenti, hogy levizsgáztam, és van egy szép színes műanyag kártyám, hanem sok sok kilométer utat is jelent, amit az évek alatt belerakosgattam különböző autók kilométerórájába. 🙂

( Jéééé közben kisütött a nap, azta, hűűű, ezek szerint létezik még 🙂 )

Szóval 20 évem alatt még soha, egyetlen egyszer sem szondáztattak meg a rend őrei 🙂

Pedig jártunk anno éjszaka szórakozni, úton voltam szilveszterkor, húsvétkor, soha semmi.

Tegnap ahogy a másodállásom ügyeiben kajtattam, egyszer csak kisétált elém az útra egy fiatalka rendőr, mellette egy hasonlóan fiatalka kislány állt.

Fülig mosoly ment, mint mindig, nem nagyon szoktam parázni, mert a szénám általában rendben van, meg ha nem is, izé..egy párszor  azért sikerült kimosolyognom, meg szempillarebegtetnem kisebb kihágásokat, amire Barnaszemű mindig vigyorogva mondta: “Anya a szemeid már megint kihúztak a csávából” 🙂 Persze ez szigorúan csak férfinemű egyedeknél jött össze. Még jó hogy az állomány túlnyomó többsége, oda tartozik 🙂

Szóval nem szoktam ráizgulni a dologra.

Kislányka viszont elővette a szondáztató izét, hogy akkor megfújnám-e. Persze vigyorogtam tovább, ha megmondja hogy kell, mert hogy még soha…

Megfújtam, illetve leheltem, rámosolygott, további jó utat kívánt, feltekertem az ablakot, és abban a pillanatban beugrott, reggeli után bekaptam egy sütit, a nővérem által küldöttből, ami tetején az aszalt szilva rumba volt áztatva.

Még jó hogy megálltam egy darabnál, és nem ettem meg a fél tányérral.

Életem első szondáztatása után magyarázkodhattam volna, hogy de csak a rumos szilva kéremszépen….:)

Este J.vel a megismerkedésünkről, meg az első randinkról beszélgettünk.

Ami nem volt piskóta, leginkább a Száguldás a Duna parton címet érdemelné ki a sztori. 🙂

Mert az úgy volt ám, hogy mi egy társkeresőn ismerkedtünk meg, a neten.

Én viszont meglehetősen zárkózott egyén voltam, és mindent megtettem hogy elmarjam magam mellől.

Jól sikerült, nem? 😀

Az okot majd egyszer megírom talán, a lényeg, hogy valaki kicsit becsapott, kicsit elbánt velem, és én megfogadtam, hogy akkor itt most kész, befejeztem.

A társkeresőn sem párt keresni voltam fent, hanem, nem fogod kitalálni…..blogot vezettem.

Se kép, se infó nem volt rólam az adatlapomon, így nem is igazán voltak jelentkezők. Aki meg mégis, azt finoman lekoptattam.

Aztán jött J. és kaptam tőle pár sort, ismerkedjünk címszóval.

Megnéztem az adatlapját, egy kedves arc, semmi extra kép, se menő autó, nyaralós laza vagyok fotó, ház meg medence a háttérben, semmi ilyen. A bemutatkozás se “dobd el a bugyit tőlem” stílusú, egyszerű, de kedves.

Szóval éreztem, ez a férfi komolyan keres, ez a férfi még csak most kezdte, nem szabadna elutasítanom, mert talán azonnal elveszem a kedvét az egésztől.

Válaszoltam.

Hozzá kell tennem, az esélytelenek teljes nyugalmával, mert arra gondoltam, itt ez a férfi, helyes, egyedülálló, Budapesti, értelmes, van munkája, és komoly kapcsolatot keres. Ezt a férfit órák alatt le fogják vadászni élelmesebb nőtársaim 🙂

Levelezni kezdtünk, de én még mindig arra számítottam, napok alatt el fog tűnni az éterben, én semmi konkrétat nem ígértem, lesz más, talpraesettebb, aki nem sokat lacafacázik.

Közben levelek jöttek mentek, egyre fontosabb lett nekem, és bárhogy is próbáltam finoman eltántorítani, maradt.

Találkozzunk, állt az egyik levélben, én meg halálra rémültem. Kellett ez neked teeeeee.

Találkozzunk írtam kedvesen, és megadtam egy dátumot……csekély 1 hónappal későbbre. ( Na azt hiszem nem látom többet, gondoltam, egy fenét fog velem ennyit nyavalyogni)

Maradt 🙂

Bár nem örült túlságosan.

A napok teltek, levelek jöttek mentek tovább, már telefonon is beszéltünk, és végül sikerült lealkudnia 1 hetet is.

Jött a randi.

Megbeszéltük, találkozunk a Duna parton, én kocsival, ő busszal, én innen, ő onnan.

Beparáztam.

Emlékszem, ültem a kocsiban, remegett a lábam, és arra gondoltam, hazamegyek. Félek. Nagyon.

Csak azért nem tettem, mert anyukám arra tanított, az adott szavunkat soha nem szegjük meg, és  én megígértem, hogy ott leszek. És nem akartam a “nem megyek el a randira” nők közé tartozni.

Jött a perc, a szívem dobogott kb ezerrel, mi lesz ha nem ismerem fel, kép alapján?

De ott volt, jött, mosolygott, én meg halál zavarban, rá se mertem nézni, csak motyogtam.

Kb mint egy óvodás.

-Nézz már rám!

-Nem!

És néztem a cipőmet tovább.

🙂

Aztán “sétálni” indultunk, közben beszélgetni, de rólam tudni kell, ha ideges vagyok , felpörgök. Gyorsabban beszélek, gyorsabbak a mozdulataim. Vagyis kb 10 perc alatt végigszáguldottuk az egész sétányt 🙂 Én vágtattam, ő meg próbált lépést tartani velem 🙂

Aztán, és azt a mozdulatot sosem fogom elfelejteni, megfogta a kezemet, a könyökömet a hóna alá szorította finoman, és ezzel mintegy átvette az irányítást a lépteim, a testem felett. Szép lassan befejeztem a vágtázást, hozzá lassultak a lépteim. És már rá is mosolyogtam.

Megszelídített. Mint a kis herceg, az ő rókáját.

A folytatás?

Hiszen olvastátok már 🙂

Mindig ez van. Készülünk egész héten a hosszú hétvégére, várjuk a közösen tölthető napokat, és mire észbe kapunk már vége is az egésznek.

Mert nekünk még olyan kis élmény minden ilyen “családos” ünnep.

A péntek az úgy kezdődött, hogy J. nem tudott bemenni dolgozni, a hó miatt. Elindult szegénykém, de negyed óra múlva felhívott, hogy 5 km-re jutott, inkább hazajön, és később bemegy. Na ja, ember tervez, főnök meg végez, és cirkuszol, ami miatt én kiestem a jómodoromból, és válogatott szép “szólásokat” kerestem össze, a szigorúan titkos, ilyesfajta helyzetekre tartogatott szótáramból.

Soha egyetlen reggel el nem késett, elindult mínusz 20 fokban, hóban, csúszós úton.

Erre egyetlen egy alkalommal képtelen elfogadni hogy NEM megy.

Na nem baj, végül is beért, igaz hogy több kilométeren keresztül a katasztrófavédelem terepjárója húzta, de Szinténjé legalább elégedett lehetett.

És akkor se tudta ám elrontani az érzést, hogy péntek volt, és három együtt töltött, családos nap várt ránk. 🙂

Délutánra a hó is elolvadt, így beautóztunk J. elé, és bevásároltunk mindent a főzéshez.

Ez nekem most nem ment annyira jól, mert nyűgös voltam, és idegesítettek az emberek, de J. és Barnaszemű vette a vészesen lefelé görbülő szájamszéléből, hogy kedvenc nőnemű egyedük totál alkalmatlan a melóra, és besegítettek.

Úgyhogy végül túléltük a sonka-sütemény alapanyag-tojás-csokitojás-italok beszerzésének sokkját. 🙂

Aztán jött a szombat, és nekem már megint meg kellett állapítanom, hogy nem mindig hátrány az, ha egy férfi legalább egy kis időt él egyedül.

J. sokkal jobban érzi, tudja, hogy amit sok férfi csak “mi az a kis házimunka” ként lerendez, az azért nem olyan KIS meló.

Neki természetes az, hogy segít, hogy együtt megcsináljuk amit arra a napra terveztem, és utána együtt pihenünk délután.

Jó, lehet hogy ez csak nekem olyan különleges, és más családokban ezer éve így működik, de nekem két emlék ami beugrik ilyenkor.

Az egyik a házasságomé, amikor ex, a kanapén ülve, reggelit követelt, amire én már betöltöttem a mosógépet, elláttam egy két évest, odatettem az ebédet, és épp porszívóztam. Annyira ez nem kedves emlék.

Aztán jöttek az egyedül évek, amik alatt lassan megszoktam, hogy egyedül kell megoldanom, a hétvégén főzés-mosás -takarítást, lehetőleg úgy hogy még Barnaszeműre is jusson elegendő idő.

És ezt most nem azért írom le, hogy ó szegény, az a szörnyű házimunka meg minden, hanem azért, hogy érthető legyen, mennyire rá tudok csodálkozni nap mint nap, amikor azt látom, hogy elmosogat, hogy megfőz, hogy feltöröl.

És egyáltalán nem érzi úgy, hogy ő most nekem SEGÍT, hanem hogy együtt megcsináljuk ami szükséges.

Így aztán jó sok pihenés is belefért.

Hétfő reggel jó sokáig lustálkodtunk, és mivel ilyenkor az összebújás a lényeg……mesét néztünk.

Apám telefonált, fél tízkor:

– Szia, mit csináltok, felébresztettelek?

– Áááá nem, fel vagyunk már, csak lustálkodunk. Tv-t néztünk.

– Mit nézek?

– Izééé….mesét.

(Apám itt már vigyorog, nem látom, de érzem.)

– Milyen mesét?

– Hát a Babart!

Apámból itt már végképp kitört a nevetés 🙂

Jóóóó, tudom, cirka 30 évet visszafejlődtünk. Azt már nem is írom, hogy még J. a kávét készítette, (mert hétvégén B.-nek ágyba jár a reggeli kávé 🙂 ) átkapcsoltam a Barbi és a nemtudommire, de aztán már tényleg felkeltünk, becsszóra.

A hétfő egyébként a családról szólt, a tágabbról, itt voltak öcsiék a kicsikkel, meg nővéremék.

Szeretem ezeket a pillanatokat, mindenki beszélget mindenkivel, a gyerekek szaladgálnak, anyu kaja hegyeket készít.

Barnaszemű nagyon édes volt, elkezdett bírkózni a kicsikkel, volt, hogy mind a három rajta volt, nagyokat kacagtak, Barnaszemű pedig valami olyan édes szelídséggel kapkodta őket az ölébe, megcsiklandozni, hogy nagyon imádtam 🙂

Tudom hogy egy alkalomból még nem lehet nagy következtetéseket levonni, és nagyon más lesz majd az, amikor a nap 24 órájában itt lesz  velünk egy kisbaba, de én nagyon bízok benne, hogy Barnaszemű meg fogja találni majd benne a pozitívumot.

Kicsit félek néha, hogyan mennek majd a mindennapok, mennyi időm fog majd rá maradni, mennyire fogja majd magát mellőzöttnek érezni. Nem szeretném, ha úgy érezné majd, azzal hogy a kicsi megszületett, valamit is elveszített. Azt szeretném, ha azt érezné, jött valaki még, akivel igazi család lettünk, még valaki, akitől azt a szeretetet kapja, amit tőlem és J-től.

Azért most megyek, és miközben felébresztem, jól összepuszilgatom. 🙂