16 év után....Noooormális??

Mindig is biztos voltam benne, hogy ha J. megkéri majd a kezemet , jó előre megorrolom majd az előkészületeket 🙂

Nálunk nem volt ebből sok játszma, pár hónappal a megismerkedésünk után, J. az ujjamra húzta az anyukája gyűrűjét, ( aki sajnos nem él már ) hogy szeretné ha viselném. Ez nekem valahogy többet jelentett, mint maga a lánykérés, hiszen a szeretett személy emlékét, nem hiszem hogy csak úgy bárkinek odaajándékozná.

Aztán persze volt róla szó, hogy ő szeretné ha a felesége lennék, de mivel én már voltam házas, és annyira azért nincsenek túl kedves emlékeim a dologról, nekem nem volt sürgős.

A kisbaba dolog sokkal jobban foglalkoztatott 🙂

Aztán tegnap nem volt túl jó napom.

Barnaszemű életünk első különtöltött éjszakájára indult, sátorozni a haverokkal. És bár én engedtem el, és szépen szajkóztam is magamnak hogy nyugi, nem lesz baj, meg mit parázol, meg fejezd már be az aggódást, jól fogja magát érezni és ennyi, és hogy te is menni akartál ilyen idősen, azért szétszedett az aggodalom. Olyan ez, mint ha éhes vagy, és bár mondogathatod magadnak a dolgot, hogy nem, nem vagyok éhes, attól még ÉREZNI fogod.

Ráadásul morcosan indult, afféle kamaszhangulatban, én pedig azonnal arra gondoltam, én reagáltam túl az egészet, a két melegítő, két pulóver zsákba tömésével, a doboz anya sós ropogósa mellé. És a háromszori ugye vigyázol magadra, se kellett volna talán?

Szóval bőgtem egy sort a wc-ben, és elég nyomi hangulatban töltöttem a délutánt. Ráadásul szalonnát sütöttünk, de fáztam, és közben az is kiderült, kicsit még várni kell a babára, amit a testem csodálatos görcsökkel hozott tudtomra.

Tiszta nyűg voltam, még magamnak is nehezen viselhető, nem hogy J.-nek. De állta a sarat.

Hazaértünk, én egyetlen vággyal, hogy minél előbb ágyba bújjak, és kialudjam a hülye nyüglődésemet.

Akkor  aztán J. egyszer csak behívott a szobába egy percre, és amikor beléptem…..

A kezében egy szál rózsa, és egy apró kék doboz 😀

Jesszus…..

Menyasszony vagyok. 37 évesen. Hi-hi. Én ezt hogy szokom meg ,te jó ég? 😀

Mióta babavárásra adtam öregedő fejemet, egyúttal fogyókúrára is fogtam magam, na nem vészesen, csak a kenyér, süti, krumpli,  csoki bevitelt igyekszem kicsit lecsökkenteni.

( Ebből magasan a csokiadagot a legnehezebb korlátozni, mert Gombóc Artúr hozzám képest…..hát piskóta. 😀 )

Szóval kenyér helyett puffasztott rizs szeletet eszem.

J. összevont szemöldökkel nézi majszolásom, majd megjegyzi, nem kellene…

-De igen.

-De, nem.

-De igen, mert ha jön a kisbaba, bálna leszek így is.

És rágom tovább a rizsvacakot.

Tegnap hazajön, elvonul kezet mosni, majd előhúz a táskájából valamit.

Ha már úgy is puffasztott rizst eszel-vigyorog.- Hoztam neked egy extra változatot.

Egy tábla puffasztott rizses milka csoki.

Köszi szivike. 😀

Remélem a szülőágyat legalább 200 kilósra hitelesítették 😀

Eddig baromi szerencsés voltam én ezzel a kamasszal, kisvárosban élünk, és minden kis havert, sőt haver szülőt ismertem, ráadásul Barnaszeműt is mindenki ismerte, szem előtt volt a szentem, ha tetszett, ha nem. Egyébként sem volt soha csavargós gyerek, szeret itthon lenni, és jól elvolt, hétvégeken meg elomolyolt a műhelyben apunál.

Valahol azért sejtettem ám, hogy azért nem lesz ez mindig így, 16 éves, és lassan jön a kor, amikor minden azonnal meg kell élni, mert ha nem, hát örökre lemarad a világ legjobb dolgairól. Ismerős? Ismerős hát 😀 Te is ilyen voltál, én is, és szinte minden kamasz. Csak később, sokkal később jövünk rá, hogy a legjobb évek kicsit később kezdődnek majd 🙂

Szóval jött az óhaj, vasárnap roncsderbi lesz, és menne, de már szombat délután, és sátoroznak meg minden…..

Én mindig azt mondtam, attól hogy egyedül nevelem (neveltem ugye 12 évig ) nem leszek magához láncolós anyuka.

Na jah, csak éppen mondani sokkal könnyebb, mint nem félteni.

Mert féltem. Piszkosaljasmód.

De. Világosan érzem, és tudom, azért mert féltem, nem szeghetem szárnyát, gyáva mód.

Azt hiszem ez az anyukák sorsa. Félteni, rettegni, Istenhez fohászkodni, vigyázz rá….

Ennél többet nem tehetünk. Mert repülni akar. És mire észbe kapsz, már odafönt száll, néha még leinteget, néha még odabújik egy kicsit, de repül. A saját útján.

Napok óta tépelődtem. Engedjem? Ne engedjem?

Hiszen az egyik kis barátja házánál vernek sátrat a kertben, azért ott lesznek szülők is, sőt egy nagymama is, ha jól tudom. A srácok jó gyerekek, gépfanatikus mind, inkább szerelnek egész nap, mint hülyeségeken járna az eszük.

Istenem mekkora nagy szó volt kamaszként, egy ilyen “buliban” részt venni, kicsit önállónak lenni, “élni”.

De azért 5-6 kamaszgyerek tud ám hülyeségeket művelni alaposan, ha azt érzi végre szárnyakat kapott.

Mikorra épp meggyőztem magam, hogy 16 évesen már belefér ennyi, akkora pont jött egy olyan szülő, aki biztosított arról, ő ugyan semmi körülmények között nem engedné el, ennyi idősen.

Köszi .

Közben naponta rágom Barnaszemű fülét, hogy ugye viszel hálózsákot, meg telefonálsz este és reggel, meg délután, meg istenbizony nem iszol csak egy sört, ( azt nem kérem, hogy eleve azt ígérje, nem fog inni egy kortyot sem, hiszen ha már engedem, ne kakukktojásként engedjem), meg nem állsz oda a roncsderbin ahová kicsúszhat egy autó…..

J. nem nagyon szól bele a döntésembe, a véleményét persze elmondja, de sosem befolyásol se erre, se arra.

Azt viszont szerintem már nálam is jobban tudja, hogy egy tiszta zizi asszonykája lesz a hétvégén, aki látszólag nyugodtan tesz- vesz majd, meg alszik, közben meg belül szétaggódja a fejét. Csak úgy csendesen. De alaposan.

A végső szót, az én drága apukám mondta ki.

Nem ismerek nála féltőbb embert, a kamasz korunkat konkrétan szerintem végigrettegte, de a mai napig is végtelenül hálás vagyok neki azért, hogy pl a jogosítvány megszerzése után, a kezembe adta a családi autót, szombat estékre. ( Előtt pedig csörgette az órát hajnali fél 3-kor, és pontban 3 órakor megjelent a kissé álmos feje a disco ajtajában, hogy hazaszállítson minket. Merthogy sose üljünk idegen autóba. 🙂 ) Szóval megkaptam az autót, korlát nélkül, csak annyit kérdezett, merre indulunk, és az az egy volt a kikötés, soha nem ihatsz egyetlen korty alkoholt sem. És bár majd minden szabályt megszegtem amit csak lehetett, ezt az egyet sosem. Mert akkora szabadságot adott az az autó, amit már nem volt érdemes megkockáztatni egy pohár italért.

Szóval apu azt dörmögte, hogy hát végül is 16 éves, csak hagy menjen , és megkeresi ő azt a hálózsákot.

És ha apukám azt mondja, akkor az úgy van jól. 😀

Hát engedem. Mehetsz kisfiam. Aztán majd gyere, tedd a fejed az ölembe, mint szoktad, és mesélj. Hogy érezzem, azért te még anya kicsi fia is leszel egy ideig.

😀

Ugye neked is vannak, olyan pillanatok? Amikor csak úgy állsz, (vagy ülsz, vagy fekszel) csendesen, és nézel, és mégis, egy perc alatt szépen a lelkedbe rajzolódik minden kis részlet, hogy elraktározhasd, és elővehesd  újra, ínségesebb időkben.

Mert tegnap csak ültem az autóban, és ők ketten, apu meg Barnaszemű csak álltak egymás mellett, és kisfiúsan vigyorgott mind a kettő, és olyan egyformák voltak, és annyira imádtam abban a percben mindkettőt, hogy legszívesebben megállítottam volna az időt, hogy még, még egy kicsit hagy élvezhessem a pillanatot.

Ilyenkor nagyon szeretem a sorsot, hogy alig 21 évesen megszültem kamaszt, mert mostanában sokat érzem az, a szüleimnek kell egy majdnem felnőtt unoka.

Ahogy nagyon remélem azt is, a sors ad még nekünk elég időt ahhoz, hogy láthassák felnőni azt is majd, aki még csak a gondolataimban létezik.

Annyira szerettem tegnap apukámat abban a percben, ( persze, mindig és minden pillanatban, főleg mert én iszonyatosan de nagyon apás kislány vagyok 😀 ) hogy legszívesebben azonnal összepuszilgattam volna a fejét.

És eszembe jutott egy régi történet, ami talán megalapozta szüntelen szerelemem apukám felé.

Elég korán, alig 3 évesen már nem kellett pelenkát adni rám éjszaka, felkeltem és kimentem magamtól. Eleinte. Aztán eltelt 2-3 hónap, és én egyik napról a másikra, bepisiltem éjjel. Rendszeresen.

Apu megorrolta hogy gond lehet, elővette kettes számú lánygyermekét, miért is nem hajlandó kimenni éjszaka.

Mert farkasok jönnek elő a wc tartályból!- hangzott a felettébb komoly érv.

Ami mellett nem volt helye kétkedésnek.

Apu akkor levonult a műhelyébe, és este egy csodálatos szerkezettel állított haza.

Valódi varázsbotot hozott rettegő magzatának.

A csodás botot ha megszorítottam, egy apró kis fény gyúlt a végén, garantáltan azonnal eltüntetve mindennemű farkast, aki csak előmerészkedik.

Hónapokig jártam ki aztán megnyugodva éjjel, a bot társaságában wc-re, ami az ágyam mellé volt támasztva, és ha elfogott a félsz, csak megszorítottam, és biztonságban éreztem magam.

És így lett egy egyszerű bodzavesszőből, néminemű vezeték, egy ceruzaelem, és egy kis égő társaságában, a szeretet erejével, egy igazi varázslat.

Telemarketing. Mindenki ismeri a szót, és szerintem a legtöbbünknek a háta enyhén viszketni kezd a szó hallatán. Sokszor töröm a fejem rajta, vajon milyen szintű pozitív rátával dolgozhatnak az erre hivatottak, és vajon hány hívásból, mennyi lesz igazán jövedelmező. Azt kell gondolnom, hogy több mint amennyit én elsőre gondolnék, hiszen akkor nem virágozna eme kereskedelmi mód.

Viszont ismerőseim körében kb egy ember sincsen, aki valaha valamit is rendelt/kért/meglátogatott volna.

De lehet csak én lakom/élek rossz helyen, közegben.

Azt nem mondom, hogy én a büdös életben sosem vállalnék ilyen munkát, mert az élet igenis hozhat olyan helyzetet, amikor még ez is jobb mint a semmi, viszont nem hinném hogy valaki is úgy indul neki az útnak, hogy igen, én telemarketinges szeretnék lenni.

Már eleve ez a dolog is viszolygást kelt bennem, hogy VALAKIK kihasználják azt, hogy egy csomó embernek nincs munkája, és belekényszerítik őket olyan szituk tömkelegébe, amikor nem éppen ő a szíve csücske az éppen telefonon felhívottaknak.

Bár lehet csak én reagálom túl, másnak ez csak egyszerűen munka, semmi faxni, ha elküld a hívott fél az anyámba, lerázom magamról mint kutya a vizet.

Évekkel ezelőtt, amikor divatba jött ez a telefonon felhívogatós forma, persze az elején én is türelmesen végighallgattam a mondandóját, majd udvariasan megköszöntem a dolgot, és nemet mondtam. Aztán az is előfordult, hogy el tudtak csalni különféle bemutatókra, ahol végigücsörögtem x órát, szintén nem vásárolva semmit, hiszen sosem voltam úgy eleresztve anyagilag, hogy ne számított volna x ezer forint.

Aztán lassan meguntam a dolgot.

Az én szűkösre szabott időmet rabolja, az én életembe tolakodik bele, ha akarom, ha nem. És én NEM akarom.

Attól kezdve már a bemutatkozáskor rövidre zártam a témát, udvariasan közöltem, ez engem nem érdekel, és slusszpassz.

Később viszont ez is kezdett unalmassá válni, és akkor szép, nem szép…..de elkezdtem baromkodni.

Ha itthon hívtak, én sosem voltam én, hanem a takarítónőtől, a babysitterig mindenki. Én éppen külföldön/nászúton/börtönben ( na jó ott nem, csak viccelek 😀 ) tartózkodtam.

Tegnap délután a csúcsforgalom közepén megszólalt a mobilom, az amit csak J. ismer, mert tőle kaptam a kártyát, és csak ő ismeri a számot is.

(Egyértelművé téve, hogy a mobilszolgáltató kiadja az ügyfél adatait, hiszen ez a telefonszám sehol nincs beregisztrálva, és mindig őt keresik rajta, mivel ő vásárolta anno, de akkor nekem adta, én viszont ezt a számot nem használom, kizárólag azért van, hogy ő keressen rajta)

Megörültem neki, hogy ő hív, de csalódottságomra, egy ismeretlen női hang kezdett mondókájába, a szokásos módon, de legalább neki eszébe jutott, hogy megkérdezze, alkalmas-e az időpont.

Alkalmatlanabb időpontot, nehezebb lett volna találnia, így elköszönt, hogy később hív.

Szerencsére eddig még nem jutottam eszébe 🙂

A legpofátlanabbra viszont akkor vettem a figurát, amikor egy tel.szám megcsörgette a mobilomat, de kb 10 másodpercig. Bizonyára sokan ismeritek a sztorit, megcsörget, azonban még mielőtt fel tudnád venni, bontja is a vonalat, hívd vissza te.

Nem szeretem elkapkodni a dolgokat, beütöttem a neten a google-be a kérdéses telefonszámot, és máris olvashattam a történeteket, hogy mikor visszahívod, még jól megpróbálnak rád is sózni valamit.

Ezek után félóránként küldtem nekik visszahívós sms-t, kb. 10 darabot, de sajnos azóta se hívtak többet 😀

Az elmúlt héten számtalan gondolat cikázott a fejemben, amit talán ide vethetnék bejegyzés gyanánt, de az a tíz perc, fél óra, az valahogy nem akart összejönni sehogyan sem.

Én pedig péntekre már fürdőben bőgést produkáltam a folyamatos rohanástól. És rémülten gondoltam számtalanszor arra, vajon hogy a jó büdös francba fogom én ezt egy kisbaba mellett végigcsinálni?

Ugyanakkor lelkem rendezettebb fele, valahogy azt súgja, talán pont ez lenne a baba küldetése. Hogy egy kicsit ráfékezzek már. Hogy megtanuljam végre kigazolni az igazán fontos dolgokat, hogy megtanuljak végre NEM-et mondani.

Mert az baromira nem megy még.

Lassan véglegesen kiürül a hormon a szervezetemből azt hiszem. És ennek a kezdeti pattanásosságon kívül egyéb tünetei is kezdenek világosan előbújni.

Mind pozitív, mint negatív irányba. Csak hogy meg legyen az egyensúly.  🙂

Pozitívként kell értékelnem, ( bár erről J.-t is meg kellene kérdezni 🙂 )  egyes 18 éven felüli tevékenységek iránti megnövekedett érdeklődésemet, nem mintha ezzel bármikor probléma lett volna, de vannak napok amikor J. -nek konkrétan vége van. 😀

Ehhez még hozzátenném hogy nem tudok nem számolgatni persze, hogy az a bizonyos 14. nap, ami nálam persze nem tuti, merthogy soha nem volt két egyforma ciklusom, a 23 naptól, a 46 ig, minden időpontot tudok produkálni.

De azé persze ott motoszkál. Mivel azonban J.-t nem szeretném stresszelni holmi ” na most aztán vágd ki a rezet szivi” hozzáállással, ezért fondorlatos módon megkörnyékezem. 🙂

És tudom hogy baromi csalódott leszek ha még várnunk kell pár hónapot. Pedig hát ez lesz a természetes.

A másik fele, hogy hormonjaim végre kedvükre tobzódhatnak annyi hónap “elnyomás” után. Teszik is ezt roppant alapos módon, hol hülye picsogós állapotba ringatva eddig  viszonylag kiegyensúlyozott gazdájukat, hogy aztán a következő percben valódi házisárkányként robbanjon fel, egyenlőre csak önmagában, de erősen félő, hogy ez heteken belül változhat.

Végül is jól elvagyunk. A testem meg én.

És akkor még hozzátenném, hogy lassan kezd beérni a kenyér, sütemény, és egyéb hizlaló dolgok korlátozásának gyümölcse, elindult lefelé a mérleg nyelve.

Hurrá. Még jó hogy mire komoly eredménye lenne, addigra már reményeim szerint senki nem fogja látni rajtam 🙂

És persze azért megvannak még a régi jó parák is természetesen.

A : mi van ha nem jön össze? A :  hogy fogok tudni figyelni a 16 évesre? És a :  minden rendben lesz majd?

Szóval felkavartam magamnak az állóvizet rendesen.

Most viszont a legfontosabb kérdés, mégiscsak az : Vajon seggberúgnak-e odalent, amiért jól elkésem ma reggel? 😀