Repülni engedj…..

Eddig baromi szerencsés voltam én ezzel a kamasszal, kisvárosban élünk, és minden kis havert, sőt haver szülőt ismertem, ráadásul Barnaszeműt is mindenki ismerte, szem előtt volt a szentem, ha tetszett, ha nem. Egyébként sem volt soha csavargós gyerek, szeret itthon lenni, és jól elvolt, hétvégeken meg elomolyolt a műhelyben apunál.

Valahol azért sejtettem ám, hogy azért nem lesz ez mindig így, 16 éves, és lassan jön a kor, amikor minden azonnal meg kell élni, mert ha nem, hát örökre lemarad a világ legjobb dolgairól. Ismerős? Ismerős hát 😀 Te is ilyen voltál, én is, és szinte minden kamasz. Csak később, sokkal később jövünk rá, hogy a legjobb évek kicsit később kezdődnek majd 🙂

Szóval jött az óhaj, vasárnap roncsderbi lesz, és menne, de már szombat délután, és sátoroznak meg minden…..

Én mindig azt mondtam, attól hogy egyedül nevelem (neveltem ugye 12 évig ) nem leszek magához láncolós anyuka.

Na jah, csak éppen mondani sokkal könnyebb, mint nem félteni.

Mert féltem. Piszkosaljasmód.

De. Világosan érzem, és tudom, azért mert féltem, nem szeghetem szárnyát, gyáva mód.

Azt hiszem ez az anyukák sorsa. Félteni, rettegni, Istenhez fohászkodni, vigyázz rá….

Ennél többet nem tehetünk. Mert repülni akar. És mire észbe kapsz, már odafönt száll, néha még leinteget, néha még odabújik egy kicsit, de repül. A saját útján.

Napok óta tépelődtem. Engedjem? Ne engedjem?

Hiszen az egyik kis barátja házánál vernek sátrat a kertben, azért ott lesznek szülők is, sőt egy nagymama is, ha jól tudom. A srácok jó gyerekek, gépfanatikus mind, inkább szerelnek egész nap, mint hülyeségeken járna az eszük.

Istenem mekkora nagy szó volt kamaszként, egy ilyen “buliban” részt venni, kicsit önállónak lenni, “élni”.

De azért 5-6 kamaszgyerek tud ám hülyeségeket művelni alaposan, ha azt érzi végre szárnyakat kapott.

Mikorra épp meggyőztem magam, hogy 16 évesen már belefér ennyi, akkora pont jött egy olyan szülő, aki biztosított arról, ő ugyan semmi körülmények között nem engedné el, ennyi idősen.

Köszi .

Közben naponta rágom Barnaszemű fülét, hogy ugye viszel hálózsákot, meg telefonálsz este és reggel, meg délután, meg istenbizony nem iszol csak egy sört, ( azt nem kérem, hogy eleve azt ígérje, nem fog inni egy kortyot sem, hiszen ha már engedem, ne kakukktojásként engedjem), meg nem állsz oda a roncsderbin ahová kicsúszhat egy autó…..

J. nem nagyon szól bele a döntésembe, a véleményét persze elmondja, de sosem befolyásol se erre, se arra.

Azt viszont szerintem már nálam is jobban tudja, hogy egy tiszta zizi asszonykája lesz a hétvégén, aki látszólag nyugodtan tesz- vesz majd, meg alszik, közben meg belül szétaggódja a fejét. Csak úgy csendesen. De alaposan.

A végső szót, az én drága apukám mondta ki.

Nem ismerek nála féltőbb embert, a kamasz korunkat konkrétan szerintem végigrettegte, de a mai napig is végtelenül hálás vagyok neki azért, hogy pl a jogosítvány megszerzése után, a kezembe adta a családi autót, szombat estékre. ( Előtt pedig csörgette az órát hajnali fél 3-kor, és pontban 3 órakor megjelent a kissé álmos feje a disco ajtajában, hogy hazaszállítson minket. Merthogy sose üljünk idegen autóba. 🙂 ) Szóval megkaptam az autót, korlát nélkül, csak annyit kérdezett, merre indulunk, és az az egy volt a kikötés, soha nem ihatsz egyetlen korty alkoholt sem. És bár majd minden szabályt megszegtem amit csak lehetett, ezt az egyet sosem. Mert akkora szabadságot adott az az autó, amit már nem volt érdemes megkockáztatni egy pohár italért.

Szóval apu azt dörmögte, hogy hát végül is 16 éves, csak hagy menjen , és megkeresi ő azt a hálózsákot.

És ha apukám azt mondja, akkor az úgy van jól. 😀

Hát engedem. Mehetsz kisfiam. Aztán majd gyere, tedd a fejed az ölembe, mint szoktad, és mesélj. Hogy érezzem, azért te még anya kicsi fia is leszel egy ideig.

😀