Második hónap is “rendben” végződött. 🙁 Pedig ahogy telnek a napok egyre kevesebb az elbizonytalanodás, a kétely bennem, és egyre több az “igen, akarom”
Talán pont ez a célja annak hogy még várnunk kell?
Reggel lógó orral vonultam ki a fürdőből, úgyhogy J. már sejtette, mi bajom.Ugyanakkor igyekszem nem nagyon mutatni a csalódottságomat, mert szegény J., hajlamos beleélni magát abba, hogy valamit ő nem csinál jól. Ezt pedig semmiképp sem akarom. És nem akarok teljesítmény kényszert sem, nem akarom hogy a hálószobába beköltözzön a “most muszáj” érzés.
Ami nem jelenti azt, hogy ÉN nem fogom kiszámolni az időpontot, és nem támadom le orvul. 😀 Persze igyekszem majd teljesen spontán jelleget kölcsönözni a dolognak 😀
Ő sokkal kevésbé járatos a témában, lévén hogy nem olvas össze mindent, amit csak a neten talál. Velem ellentétben….
Türelmetlen vagyok na. Sosem volt erősségem várni, és azt hiszem ez már nem is fog változni. Néha azt hiszem, a sors pont ez miatt igyekszik most kicsit borsot törni az orrom alá, egy kicsit megszelídíteni az akarnok fejemet.
Ráadásul a tapintatlan emberek is morcos vonalat tudnak húzni, rózsaszirom homlokomra.
Ugyanis ebben a melegben előkerülnek a kis könnyű felsőim, meg ruháim. Mivel én elég széles csípővel és hátsó résszel rendelkezem, ugyanakkor a vállam és a mellem elég arányos, szeretem a felül szűkebb, mell alól bővülő fazonokat.
Az viszont nem mondható rám, hogy a hasam nagy lenne, és soha nem is volt.
Mégis, mostanában körülbelül hetente kerülök kínos helyzetbe az miatt, hogy vadidegen emberek ( vagy távolabbi ismerősök) kérdezgetik mosolyogva, hogy mikorra várom??? Én meg fülig vörösödve mentegetőzöm, hogy nem, nem várok babát. Az önbizalmam meg körülbelül a béka segge alatt, mert nem tudom eldönteni hogy ez már a vég, hogy terhesnek nézek ki, vagy örüljek neki, hogy terhesnek néznek, nem szimplán dagadtnak? Én nagyon óvatosan bánok ezzel a témával, ha találkozom is egy gyanúsan gömbölyödő hasú ismerőssel, soha az életben meg nem kérdezem a dolgot, egésze addig, még már egyértelmű nem lesz a dolog, vagy esetleg ő hozza szóba a témát. Mert tudom milyen szar érzés. Tegnap amikor keresztanyaként debütáltam, szerencsére a kevésbé utált “És mikor lesz az esküvő?” kérdés hangzott el, némineműleg röhögőgörcs közeli állapotot okozva nálam, mert a keresztapára néztek biztató tekintetekkel, aki történetesen nem J. volt, hanem a barátnőm nagybátyja. 🙂 Amilyen csalódott voltam tegnap, ha a baba felől érdeklődnek azt hiszem csúnyán válaszoltam volna: Nem, nem várok babát. Csak disznót vágtunk. És megettem. Egyedül vazzeg! Érdekes módon mára már túltettem magam a csalódáson, és tervezgetek tovább, mert ma baromiradenagyon bele vagyok zúgva J.-be. Jóóóó,, mindig , de tegnap olyan de olyan jó volt hogy van nekem, és hogy ilyen, ilyen végtelenül szerethető, és vele minden szebb. És jó volt, hogy amikor ki kellett állni elmondani az elmondanivalót, amitől én mindig nagyon félek, mert nem szeretek “szerepelni” akkor annyira éreztem hogy ott van, és a szemével simogat, és csak vigyorogtam felszabadultan, és semmi más nem számított csak ők. Olyan sokszor eszembe jut, hogy gyerekkoromban mindig arra vágytam, hogy valaki olyan babusgatósan, kényeztetősen, körülölelősen, biztonságérzősen, gondoskodósan szeressen. Hogy én legyek a legfontosabb neki a világon. És J. ilyen. Én pedig lassan 40 évesen először érzem azt, hogy tudom ki vagyok. És hogy őt akarom. Mert a boldogság és én….az TE meg ÉN 😀