Azt hiszem J. már kb. tisztában van, az egyetlen icike-picike halvány gyenge pontommal…
Ami nem más, mint hogy hajlamos vagyok a maradék kaját, a hűtőben/kamrában/ sütőben felejteni.
Igyekszem én basszus, százszor is megfogadom, hogy most aztán baromira odafigyelek, és soha többet nem kerül elő a hűtőből őskövület…
Szerdán, ahogy döbbenten pislogtunk bele a fazékba, amiben a szombatról megmaradt krumplipüré lapult, (egyszerűen ottfelejtődött a kamrapolcon ), rettenetes illatot felhőzve, kicsit nyúlósan, ártatlanul néztem J.-re:
-Nézzük a jó oldalát! Két nap, és kiment volna magától!
J. néz rám,ahogy csak ő tud, azzal a : “totál lökött de imádom” nézéssel:
-Ezt szeretem benned! és nevet.
-Mit?-kérdezem kerek szemekkel-A kajarohasztási művészetemet, vagy a humoromat?
-A hülye fejedet! -ölel magához.
🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: