Töprengések

Az éjjel, igaz legalább hatszor felébredve, de mindannyiszor vissza is aludva, végre átaludtam az éjszakát.

Talán, nagyon halványan leírva, túl vagyok a nehezén.

Estére még borzasztóan beállnak az izmaim, sajnos éjszakára kell még a fájdalomcsillapító, de már nem napi három, és én már ennek is örülök. És már nevetek is újra. Legalább is délelőtt 🙂

Ehhez viszont az is kellett, hogy önzőre vegyem a figurát, és itthon maradjak a munkából. Na jó ez nálam úgy néz ki, hogy csak napi pár órát vagyok bent….

De muszáj volt most már meglépni, mert semmit nem javultam a két hetes kezelés alatt, úgy, hogy szépen visszamentem dolgozni, és x órát ültem a számítógép előtt, meg cipekedtem a kiszállításokkal. Nem ment na.

És most, hogy annyira ráértem, mert a délutánt az ágyban kuckózva töltöttem, sok mindenen elgondolkodtam.

Egyrészt hogy az idejét sem tudom annak, mikor volt már olyan, hogy én OTTHON maradtam, DE nem azért hogy takarítsak, vagy intézzek valamit, vagy menjek vásárolni, szülői értekezletre, vagy továbbképzésre, hanem pihenjek.

Ebben az évben 4 napot voltam szabadságon úgy, hogy elvileg itthon leszek, azon a négy napon nagytakarítottam.

Most viszont ültem a jó kis ágyikóban, ölemben a laptop, TV-ben csupa csajos, agyat cseppet sem kívánó sorozatok, nyugi van, lazulás, mellettem egy csésze mogyoró, és annyira jól éreztem magam, és bevallom egyáltalán nem érdekelt, hogy vajon hogy boldogulnak nélkülem.

És lassan kezdek rájönni arra, hogy talán ez a hátfájás egyáltalán nem volt véletlen. Hogy talán ez egy komoly jelzés volt a testemtől,
hogy most volt elég, és vegyél vissza.

Pár  évvel ezelőtt, a rohanó életmódom következményeként, és az állandó harc miatt a súlyommal, egészen elképesztő módon szarul álltam a kajálással. Össze vissza, lehetőleg gyorsan, és mindegy mint. Néha alig, néha dugig.

Aztán jöttek a gyomorfájások, végül egy komolyabb szédüléses cukorleesés is, úgyhogy rá kellett jönnöm, hogy ez azért nem így működik. Közben jött a baba tervezés is, úgyhogy változtattam.

Reggelizni igenis kell, nem azon fog múlni a fogyókúra. Az sem mindegy hogy mit, néha egy kis joghurt , lenmag, zabpehely. Többször kell keveset ennem, a vércukor viszonylagos szinten tartása miatt.

Több vizet…

A kenyér viszont, nem feltétlen szükséges…A csoki, az igen 😀

Szóval kb 1 év alatt szépen lassan változtattam a dolgokat, és ma már nem szokott fájni a gyomrom. Néha jön a szédülés, ha elfelejtek enni, de már azt is ismerem, és akkor eszem pár falatot.

Azt hiszem, most az életmódomon kell változtatnom, ahhoz, hogy soha többet nem teljenek a fájdalomtól megbénítva a napjaim. És meg kell barátkoznom a gondolattal, bármennyire is nehéz az én természetemmel ezt megemészteni, hogy nem vagyok fáradhatatlan.

És nem bírok, mindig mindent.

Hogy néha ki kell mondanom, most van itt a pihenés ideje. Hogy sok. Hogy időt kérek. Hogy nem megy…

Számomra nehéz szavak. De nem akarom hogy legközelebb is a hátam mondja ki, hogy most van az elég.