16 év után....Noooormális??

Tegnap este Barnaszemű belelehelte a fülembe, pizzát enne. Házit. Olyan anya féle, hatalmas tepsiset. Mit tesz ilyenkor egy lökött anya? Természetesen azonnal bekeleszti a tésztát. Este 7  kor.

J. jön ki a konyhába, kérdi mit csinálok. Vázolom neki a tényeket, mire közli velem, Őőőő aztán biztosan nem állna neki ILYENKOR pizzát készíteni.

Ha. Ha ha. És ha ha ha. Röhögött fel bennem a kisördög.

Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy ha megszületik hamarosan a közös gyermekünk, kb 10 perc szükségeltetik majd ahhoz, hogy J.-t, alaposan, és végérvényesen behálózza, és kenyérre kenje, valamit örök rabjává tegye:)

Anno még az én öcsikém is rettenetesen szeretett komoly tanácsokat osztogatni, következetes gyermeknevelés kategóriában, egészen addig, amíg a három torpedó ki nem került a kiságyból. Azóta valahogy leszokott erről….

J. még nem is sejti, hogy azok a kis dorombolós környékezések, amit én megeresztek néha, mint smafuk ahhoz képes, amit egy kisgyerek képes felvonultatni. Nagyon várom már a pillanatot, amikor ezt a kijelentést az orra alá dörgölhetem majd 😀

Barnaszeműnek se sok időt adok, látva  hétvégén azt a szelíd odaadást, amit az 5 éves unokahúgom dajkálása hozott ki belőle. Olyan nagyon szívmelengető volt látni, az én csillogó szemű, mosolygós nagy laklimat, ahogy a lapát kezeivel, meg a csupa izom karjaival, óvatosan tartja a kis törékeny Tündérlányt, aki mint a cica, végtelen bizalommal simult az ölébe.

Az van még, hogy kicsit tele a hócipőm a napi 15 tornával, de fogcsikorgatva ugyan, kitartok. A hátam alig fáj, inkább csak éjjel ha nagyon elfekszem, de kibírható, és néha zsibbad a karom, de össze se hasonlítható a “régi” fájdalommal.  És napról, napra érzem a javulást. Néha fogcsikorgatva csinálom végig, pislogok bőszen az órára, na gyerünk, váltsál már…beszarok, még csak 4..5..6..7 perc, törpöm tele. Nehéz rákoncentrálni, mikor a száz dolgom hagyom épp félbe. J. meg felcsap kisördögnek este, susog a fülembe, nem olyan nagy baj ha az utolsó kimarad, fáradt vagy. Ilyenkor elcsábulok pár percre, de aztán konokul elvonulok, és végigcsinálom.

Elvonulok, mert olyan hülye pózokat, meg légzést kell csinálni, hogy nem vagyok hajlandó előtte csinálni 🙂 Mivel csak két szobánk van, a konyha hideg, a fürdő meg apró, így ha J. itthon van, megnyer Barnaszemű. Mert valahogy kisebb ciki, a gyereked előtt fújtatni, meg nyögdécselni, mint a szerelmed előtt, na. 🙂 De Barnaszemű meg folyamatosan röhögtet, úgyhogy ilyenkor kisebb a hatásfok azt hiszem.

Viszont kezd alakulni a karácsonyi hangulatom.

Sokáig volt bennem félsz, mi lesz, hogy lesz, a sérv, és a fekvés miatt nem a megszokott mederben teltek a november végi napok. Mostanra már belenyugodtam, hogy az idén nem fog ragyogni a lakás minden zuga, nem lesz aprólékosan kidíszítve a mézeskalács, nem lesz saját kezűleg készített dísz az ablakokban.

De. Barnaszemű összes ajándéka a szekrényben figyel már, és sikerült az idén is csupa jópofa dolgot összekészíteni neki, és tudom hogy hatalmas vigyor lesz a fa alatt, és nekem ez az ajándék karácsonyra. Komolyan mondom fel sem tűnne, ha semmit sem kapnék, mert a lelkem úgy tele tud lenni azzal, ha ő boldog, ha neki sikerül elővarázsolnom a karácsony csodáját, a csillogó szeme a fa alatt, többet ér a világ legdrágább ajándékánál is.

Érdekes volt reggel, amíg kávéztunk , ment a tv, és a reggeli műsor témáját úgy harangozta be a műsorvezető: “Mit tegyünk ha a gyerekünk nem örül a karácsonyi ajándéknak?”

Én pedig kis híján félrenyeltem a kávét, mert bennem SOHA fel sem merült, hogy Barnaszemű ne örülne annak, amit a fa alatt talál. Egyrészt mert annyira ismertem a kis szíve vágyait, sokszor hónapokkal az ünnep előtt, ott figyelt már a hőn áhított ajándék a szekrényben, másrészt pedig Barnaszemű az apróságoknak is annyira tudott örülni, pl ha a mikulás csomag mellé egy apró kaktuszt kapott, amire mikulás sapka, és két szem volt felragasztva, na ez pl. évekig állt az asztalán.

Persze ettől még előfordulhat.

Most már teljes szívemmel várom a szentestét. Nálunk csiricsáré fa a divat, mert nekem a gyerekkoromat idézi, és tudom hogy manapság az a divat, ha egy, max. két színű a fa, de az én emlékeimben az maradt meg, hogy csupa színes gömb, és fény a hatalmas karácsonyfa a szobánkban, és ahogy beesteledik, a színek összefolynak, és a szivárványszínű pacni ragyog a szoba közepén.  Ezért annak idején elkunyiztam anyutól a gyerekkori díszeinket, meg J. is hozott egy csomót ami legalább 30 éves, plusz még van egy csomó olyan színes “szaloncukor” amit anno apukám csinált, mert megunta hogy szilveszterre csak a papír fityegett már a fán. Úgyhogy apró fadarabokat csomagolt színes fóliába, az igazi szaloncukor pedig a fa alatt kapott helyet. Nekem ezek a díszek a szívem csücskei, izgatottan szedegetem elő őket minden évben, minden egyes darabnak “múltja” van, ami körülölel díszítés közben, körülölel, amikor ott ülünk este a fa alatt. Mintha minden darab magába szívta volna már azt a sok szeretetet, ami az évek alatt felragyogott abban a pár percben….

Szóval a fa nálunk nagy, és színes, és csupa matuzsálem kap rajta helyet. Igazi retró karácsonyfa:)

Mennyit is kell még aludni??

Most komolyan? Miért van az, hogy az egyik embernek lassan, unalmasan telnek a napok, aztán meg vagyunk egy jó csomóan, akik állandóan versenyt futnak az idővel.

Kezdem ott, hogy egy kedves ismerős közbenjárására, egy gyógytornász hölgyhöz kerültem, aki, azt hiszem nem túlzok ha azt írom, (hiszen  több fórumon is ezt olvastam róla még a találkozásunk előtt) az ország egyik legjobbja.

Felkészülve mindenre, magammal vittem apukámat a kezelésre, mert meg voltam győződve róla, hogy ha megmacerálja nyomorult gerincemet, nem biztos, hogy hazafelé már le tudom vezetni a másfél órát. J.-t nem engedte szabadságra a főnöke, úgyhogy jött apu.

Aki vigyorogva vette tudomásul, hogy már ingyen utazhat a metrón, és az összes ellenőrnek széles mosollyal mutatta a személyi igazolványát, ha kérték, ha nem. Olyan édes volt 🙂

A hölgy egy apró kis tündér, hihetetlen energiákkal. Másfél óráig foglalkozott velem, és….Te ezt nem fogod elhinni. Mert én se, ha nem velem történt volna.

Mint aki kapott egy másik gerincet úgy jöttem ki tőle, a fájdalom sokat enyhült, a nyakam pl. teljesen ellazult. Kaptam feladatot is, három hónapos program, amit ha végigcsinálok, akkor minden remény szerint, műtét nélkül is, tünetmentesíteni tudom magam.

És mindezt úgy, hogy kicsit sem fájt, semmi erőltetett mozdulat, ropogtatás, gyötrés. Csak szakszerű mozdulatok, odafigyelés.

A változás már most annyi, hogy egy időnként jelentkező enyhe kézzsibbadáson, és időnként bemacskásodó izmokon kívül, semmit nem érzek, NEM KELL sem fájdalom csillapító, sem voltaren krém, még éjszakára sem.

De ennek az az ára, hogy most az elején napi 15×10 percet kell tornáznom.

Napi 15 x 10 perc az két és fél óra….Amit magamra kellene fordítanom.

A hétvégén még csak-csak, mert J. rengeteget segít, és Barnaszemű is türelmes. De ma már dolgozni voltam, és akkor egyszerre a nyakamba szakadt minden elmaradás, és közben intézni kellene a karácsonyi dolgokat, és közben a családra is oda kellene figyelni. És ha eddig rohantam reggeltől, estig, akkor azért jól el tudod képzelni, hogy most hogy fér bele a két és fél óra. Sehogy. 🙁

Eddig még megcsináltam a napi 15-öt, de tegnap délutánra már kipurcantam lelkileg, és végigzokogtam a mosogatást.

Életemben először kell belátnom hogy nem fog menni minden.

Nem tudok száz százalékot nyújtani a családomnak, a vevőimnek, saját magamnak.

Az idén nincs karácsonyi díszítés, ha nem lenne net, még ajándékok se lennének, nem lesz nagytakarítás, és egyenlőre fogalmam sincs, hogy fogom bírni a januárt a z üzletben, mert az első két hét az nagyon erős szokott lenni, sokszor enni sincs időm.

És akkor óránként fel kellene állnom, elvonulni tornázni, de az meg nem megy úgy, hogy közben tiszta görcs vagyok, mert az agyam azon jár, hogy el ne felejtsem ezt, meg akkor még hátra van az, és a gyereknek nincs vacsorája, és J. nek nem vettem meg a vitamint, amit ilyenkor elkezd szedni.

Ma reggelre viszont bevettem a leszarom tablettát, és úgy döntöttem, nem idegeskedem tovább azon, hogy hogyan kellene. Valahogy majd csak lesz. Az idén nem lesz minden száz százalék, de egyszer elmúlik ez is. És Barnaszemű meg J. szeret, imád, és itt van nekem. A többi meg nem számít…

Mivel már egész jól sikerül elvetemülten komolytalannak lenni, nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy talán megmaradok 🙂

A helyzet az, hogy a csütörtöki MR óra, ahol egy szééép sérvet diagnosztizáltak a nyaki 7. csigolya mellett, kicsit jobban vagyok na. Mondogatom is mindenkinek, hogy úgy látszik a diagnózis hiányzott a beteg lelkemnek, mondjuk én már az első pillanattól száz százalékra tudtam, hogy sérvem van, a tünetek alapján.

Szóval az úgy kezdődött, hogy fél 6-ra volt időpontunk.

Időben indultunk, bekalkuláltuk a csúcsforgalmat is, előbb is értünk oda, mint kellett volna. A váró mondjuk tele volt, de akkor még optimistán azt gondoltam, a többiek mind CT-re várnak.

Előttem egy nénike csekkolt a betegfelvételen, a nővérke elővett egy űrlapot, és alaposan kikérdezgette a sötét múltjáról. ( Csak vicceltem, a vizsgálathoz szükséges adatok kellettek.)

Hallgattam a kérdéseket, és egyszer csak meghallottam a gyerekkorom óta jogosan gyűlölt, felnőttként pedig egyszerűen törölt fájlként kezelt mondatot: Súlya?

Szerintem nincs ember a földön, aki nálam jobban utálja ezt a kérdést, és ez hidd el, teljesen független attól, hogy épp mennyi is a valódi számadat.

Annyi megalázó emlék, bántás fűződik nekem ehhez, ( egyszer majd megírom a történetet, csak elég nehéz) hogy felnőtt koromra, mire önálló akarttal rendelkezhettem, egyszerűen nem vagyok hajlandó a kérdésről tudomást venni.

Már épp azon gondolkodtam, hogy vajon rossz néven veszi-e a nővérke, ha közlöm vele, hogy erre a kérdésre, nem állnak rendelkezésemre információk, mikor mosolyogva a kezembe nyomta az űrlapot, hogy szerinte  menni fog egyedül is.

Vigyorogva ültem neki kitölteni a kitölteni valót, gyorsan beírtam a számadatot, (  5 kilót persze letagadtam, hehe ) majd szigorúan lefelé fordítva gyorsan visszaadtam a papírt, és elégedett sóhajjal vettem tudomásul, ahogy eltűnt az adminisztráció feneketlen bugyrába….

Alig ültünk le, szóba elegyedtünk a mellettünk ülő nénikével és bácsikával, úgyhogy egy pillanat alatt ki is derült, hogy ők a FÉL NÉGYES páciensek.

Akkor azért már kezdett derengeni, hogy talán kicsit csúszik a dolog.

Végül fél nyolc után kerültem sorra, addig elbohóckodtunk J.-vel.

Végre bekerültem, tök büszke voltam magamra, mert eleve úgy mentem, hogy minden ékszert levettem, mert olvastam a honlapon, hogy a mágneses tér miatt, nem lehet fémet viselni.

Na igen, csupáncsak a hajamat kordában tartó tizenpár darab hullámcsattról feledkezem el, a nagy lelkesedésben 😀

Kicsit nézek is nagy szemekkel a váróban, hogy belibbentem egy csinos konttyal, aztán röpke 20 perc múlva százfelé álló fürtökkel, enyhén kócosan keveredtem elő. Ennyire durva lenne a vizsgálat? 🙂

Bácsika előttem méltatlankodva jött vissza, hogy a gépet kezelő fickó, rámordult az elején, mikor felfeküdt az ágyra, hogy húzza már össze magát.

Kerek szemekkel végignéztem a bácsikán, aki legalább 10 centivel, és kb ugyanennyi kilóval kevesebb volt nálam, majd suttogva, röhögést visszafojtva közöltem J.-vel, hogy lehet én már 5 perc múlva itt leszek, mert ha bácsika lelógott a keretről, akkor én be se férek az biztos…

Persze, tudom hogy eltúloztam kicsit, hiszen tisztában vagyok azzal hogy nálam sokkal nagyobb darab emberek is jelentkeztek már vizsgálatra, és valószínűleg eleve úgy terveznek meg egy ilyen gépet, hogy azért az extrém esetek is bele legyenek kalkulálva, de hát istenem. 🙂

Mi lenne- fejtettem ki J.-nek, -ha bemennék és mondanám a pasasnak, hogy nekem úgyis csak a nyakamról kell felvétel, semmi fakszni, bedugom a fejem és kész!

Persze lazán elfértem, még kényelmesnek is mondható volt az ágy, és nem is kellett rám szólni hogy húzzam össze magam. Megy ez, gyerekek 🙂

Végül este 9 után már a lelet is a kezemben volt, amit itthon gyorsan ki is elemeztem. ( CD-n kaptuk)

A felvételeken jól látszik a puklim, én mégis a fejemben látható világosszürke izére böktem, és vidáman közöltem J.-vel, hogy nagy megkönnyebbülés számomra, hogy a kérdéses helyen nem üres teret találtak.

Van agyam!- örömködtem, J. pedig megadóan rogyott mellém az ágyra.

Kicsim te nagyon lökött vagy!