Kipurcantam

Most komolyan? Miért van az, hogy az egyik embernek lassan, unalmasan telnek a napok, aztán meg vagyunk egy jó csomóan, akik állandóan versenyt futnak az idővel.

Kezdem ott, hogy egy kedves ismerős közbenjárására, egy gyógytornász hölgyhöz kerültem, aki, azt hiszem nem túlzok ha azt írom, (hiszen  több fórumon is ezt olvastam róla még a találkozásunk előtt) az ország egyik legjobbja.

Felkészülve mindenre, magammal vittem apukámat a kezelésre, mert meg voltam győződve róla, hogy ha megmacerálja nyomorult gerincemet, nem biztos, hogy hazafelé már le tudom vezetni a másfél órát. J.-t nem engedte szabadságra a főnöke, úgyhogy jött apu.

Aki vigyorogva vette tudomásul, hogy már ingyen utazhat a metrón, és az összes ellenőrnek széles mosollyal mutatta a személyi igazolványát, ha kérték, ha nem. Olyan édes volt 🙂

A hölgy egy apró kis tündér, hihetetlen energiákkal. Másfél óráig foglalkozott velem, és….Te ezt nem fogod elhinni. Mert én se, ha nem velem történt volna.

Mint aki kapott egy másik gerincet úgy jöttem ki tőle, a fájdalom sokat enyhült, a nyakam pl. teljesen ellazult. Kaptam feladatot is, három hónapos program, amit ha végigcsinálok, akkor minden remény szerint, műtét nélkül is, tünetmentesíteni tudom magam.

És mindezt úgy, hogy kicsit sem fájt, semmi erőltetett mozdulat, ropogtatás, gyötrés. Csak szakszerű mozdulatok, odafigyelés.

A változás már most annyi, hogy egy időnként jelentkező enyhe kézzsibbadáson, és időnként bemacskásodó izmokon kívül, semmit nem érzek, NEM KELL sem fájdalom csillapító, sem voltaren krém, még éjszakára sem.

De ennek az az ára, hogy most az elején napi 15×10 percet kell tornáznom.

Napi 15 x 10 perc az két és fél óra….Amit magamra kellene fordítanom.

A hétvégén még csak-csak, mert J. rengeteget segít, és Barnaszemű is türelmes. De ma már dolgozni voltam, és akkor egyszerre a nyakamba szakadt minden elmaradás, és közben intézni kellene a karácsonyi dolgokat, és közben a családra is oda kellene figyelni. És ha eddig rohantam reggeltől, estig, akkor azért jól el tudod képzelni, hogy most hogy fér bele a két és fél óra. Sehogy. 🙁

Eddig még megcsináltam a napi 15-öt, de tegnap délutánra már kipurcantam lelkileg, és végigzokogtam a mosogatást.

Életemben először kell belátnom hogy nem fog menni minden.

Nem tudok száz százalékot nyújtani a családomnak, a vevőimnek, saját magamnak.

Az idén nincs karácsonyi díszítés, ha nem lenne net, még ajándékok se lennének, nem lesz nagytakarítás, és egyenlőre fogalmam sincs, hogy fogom bírni a januárt a z üzletben, mert az első két hét az nagyon erős szokott lenni, sokszor enni sincs időm.

És akkor óránként fel kellene állnom, elvonulni tornázni, de az meg nem megy úgy, hogy közben tiszta görcs vagyok, mert az agyam azon jár, hogy el ne felejtsem ezt, meg akkor még hátra van az, és a gyereknek nincs vacsorája, és J. nek nem vettem meg a vitamint, amit ilyenkor elkezd szedni.

Ma reggelre viszont bevettem a leszarom tablettát, és úgy döntöttem, nem idegeskedem tovább azon, hogy hogyan kellene. Valahogy majd csak lesz. Az idén nem lesz minden száz százalék, de egyszer elmúlik ez is. És Barnaszemű meg J. szeret, imád, és itt van nekem. A többi meg nem számít…