16 év után....Noooormális??

Kedden az én nővérkémtől 3 szuper felsőt kaptam, még karácsonyi ajándékként. Igazi butikban vásárolt, csini kis darabokat. Rám költött egy vagyont, amitől kicsit zavarban is éreztem magam, de azért örültem neki nagyon. Olyan aranyos volt tőle, hogy gondolt rám.  Ő az én kis karácsonyi angyalkám 🙂

Az idejét sem tudom, hogy mikor vásároltam utoljára butikban, magamnak valamit.

Általában a neten vásárolok, és azért az hiszem, sikerül néha egész jó darabokat összeszednem, mert néha kapok elismerő szavakat. ( Anyukámat kivéve, mert ő kicsit mindig ekéz, hogy még egy szoknya kéne, mert mindig ezt hordod, …meg kabát, mert ez nem olyan ….szép.  De hát az anyukák már csak ilyenek 🙂 )

Na jó, nem mondom, hogy nem lehetne még javítani a helyzeten, sőt, sokat lehetne, de ennek legnagyobb akadálya ugye, a havi keret, ami nem végtelen.

És ezzel el is érkeztünk mostani töprengésem tárgyához.

Nagyon örültem a holmiknak, tényleg. De akárhogy is néztem magamba, és vizsgáltam az érzéseimet, nem éreztem úgy, hogy lenne bennem hiányérzet, vagy valamiféle vágy, az iránt, hogy magam is megtehessem azt, hogy havi x összeget, mondjuk ruhákra költök.

Az nagyon fontos, hogy Barnaszeműnek mindene meg legyen, arra nagyon figyelek, és ha látom, hogy kellene egy pulóver, póló, vagy farmer, akkor addig alakítom a havi költségvetést, hogy az mindenképpen beleférjen. Mert az fontos. Nagyon.

Számlával sem tartoztunk még, az autót is fenntartjuk, eltartjuk, és néha azért jut kirándulásra, csavargásra, vagy csak egy költekezős piacozásra is.

És nekem, ez így épp elég, hogy elégedett legyek.

Persze nem mondom azt, hogy nem örülnék egy lottó ötösnek, meg havi félmilliós fizetésnek, mert tény, hogy az anyagi biztonság, az nagyon erős létbiztonság is, de nagy valószínűség szerint, valahol a saját életem azért alakul úgy, hogy éppen annyi bevételünk van, amennyi kell, mert valahol a lelkem mélyén ezt vonzom be.

Valahol a lelkem mélyén, ez csak a sokadik vágy, és ezért nem is alakul úgy a sorsom, hogy tudnom kellene mennyit kamatozik egy bankbetét 🙂

Nagyon tudom becsülni azt, aki kitartó munkával, szorgalommal, anyagi biztonságot teremt magának.

Nem irigylem azt sem, aki jókor volt jó helyen, esetleg “ügyeskedik”, és így szerez anyagi biztonságot magának.

De azt hiszem, az én utam, most ebben az életben, másról szól.

Az egyetlen ami hiányzik, az az utazás. Abból mondjuk jó lenne egy kicsit több. A közös élményekből, a csodaszép Magyarországból, napsütésből, zöldből, kékből, sárgából, Dunából, Balatonból, hegyekből, síkságokból.

De hiszem azt, hogy ennek is meglesz még a helye az életünkben.

Most azonban remélem azt, az idén egy sokkal régebbi, sokkal erősebb, sokkal nagyobb vágyam válik majd valóra.

Anyuka szeretnék lenni. Még egyszer.

Lazulós hétvégét tartottunk J.-vel, ami nálunk annyit tesz, elautózunk szépen az ő lakásába, csavargunk, vásárolgatunk, sétálgatunk, este forralt borozunk, másnap fél 10 ig alszunk.

Szeretem ezeket a hétvégéket, mert kicsit kizökkentenek a megszokottból.

Általában megfőzök már pénteken, hogy Barnaszemű éhen ne haljon a kb 24 óra alatt, még távol vagyunk, 🙂 a takarítást viszont teljesen minimálisra redukálom ilyenkor.

Aztán irány a “nyugalom szigete”, ahogy J. lakását becézgetem már régóta.

Szombaton csavarogtunk még egy kicsit, én vezettem, J. navigált.

Beálltam a parkolóba, két autó közé, ami kicsit felemásra sikerült, az én felemen alig maradt hely a kiszálláshoz, J. felén viszont repülőtérnyi maradt.

J. finoman jelezte, hogy neki könnyebb lesz kiszállni, lehet újra kellene próbálkoznom, mert magamnak nem sok helyet hagytam…

A szememben már villant is a szikra, és persze nem tudtam megállni, hogy ne hülyéskedjem el:

-Azt akarod mondani hogy kövér vagyok??!! -műfelháborodtam.

– Nem szívecske, de nem fogsz kiférni az ajtón.- mosolygott rám szelíden J.

( J. imádja minden kerek porcikámat, pontosan ez a tény ad nekem lehetőséget arra, hogy lazán bepoénkodjak a témával, mert egyébként elég kényes pont nálam a dolog)

Természetesen ezek után csak kipréseltem magam a résen, ami merész tornamutatványokat eredményezett. J. halál nyugisan nézte ténykedésemet, csak a vigyor lett egyre nagyobb a fején.

Kiorigamiztam a testrészeimet, magam után rántva, a szokás szerint 10 kilós táskámat, majd közöltem J.-vel, hogy ÉN természetesen gond nélkül kifértem, csak a táskám az, ami túlméretes.

😀

Őszülök vazzeg. Mivel már kb fél éve nem színezem a hajamat, mert eléggé elkezdett hullani, és a babatervezés miatt is jobbnak láttam átmenetileg felfüggeszteni vörösödésemet, ( bár erről megoszlanak a vélemények, káros-e vagy sem ), azért valahol a szívem mélyén sejtettem, hogy lassan meg kell hogy jelenjen, az első fránya fehér szálacska.

Főleg, hogy nem csak a nővérem, de az öcsém is őszülget már.

Anyám konkrétan 30 évesen tiszta ősz volt, apám viszont erősen csak az ötven után kezdett, úgyhogy én úgy döntöttem, apura ütöttem és kész 🙂

De tegnap egyszer csak, mintha valami megcsillant volna a fürtjeim között, fésülködés közben.

Jól megnéztem magam a tükörben tehát, mert azért mégiscsak ŐSZ hajszál, vagyis középkorú lettem meg minden, de végül is nem vettem észre változást…úgyhogy megnyugodva fésülködtem tovább.

J. se nézett rám máshogy este, legalábbis addig nem, még gonoszul ki nem suttogtam a takaró alól, hogy alig másfél éve hogy együtt élünk, és tessék, máris beleőszültem.

😀

De még ekkor is inkább csúnyán nézett, mint szánakozva.

😀

Egyébként mondtam már, hogy azért is imádom J.-t, mert soha nem sértődik meg a hülyeségeimen? 🙂

Rengeteg gondolat, érzés kavarog bennem, így év elején, csak sajnos megint az idő az, amivel nagyon sehogy se állok szokás szerint.

Ma viszont szabadnapos vagyok, ( szombaton dolgozom helyette ) úgyhogy lopok fél órát magamtól, az írásra.

J. vel bőszen puzzle-özünk, karácsony óta.

Tavaly a karácsony előtti bevásárlás forgatagában, J. találta ki, hogy vegyünk egy doboz puzzle-t. Elbohóckodunk vele a szünetben-mondta, és én rábólintottam, mert imádom J-t.

Azt nem nagyon tudtam, nekem van-e kedvem hozzá, mert gyerekkoromban kifejezetten nem érdekelt a dolog, az öcsém volt aki nagyon szerette, elvacakolgatott vele, nekem nem volt türelmem.

Aztán kiderült, hogy ez bizony alaposan megváltozott az évek során 🙂

Órákat kuporogtunk az ágyon egymással szemben, elmélyülten molyolva, rakosgatva az apró részleteket, és bizony nem egyszer feledkeztünk bele alaposan a dologba.

Idén már vigyorogva választottunk egyet a karácsonyi nyüzsi közben, tudtuk már a menetrendet.

Érdekes egyébként megfigyelni, mennyire máshogy jár az agyunk.

Én fogok egy darabkát, megnézem, megnézem a nagy képet, és pontosan oda teszem ahová kell. Vagy fordítva. Megnézem a nagy képet, és addig túrom a kupacot, még meg nem lesz.

J. ezeket nem látja úgy mint én. Viszont ahol én meghalok, az  a legalább 40 darabon ugyanolyan  szín, pl. kék ég. Na ezeket J. aprólékos munkával beforgatja, rakosgatja a helyére.

Jól kiegészítjük ám egymást 🙂

Persze nem végeztünk a karácsonyi szünetben, kb 60 % nál tartunk, úgyhogy ha van egy lopott fél óránk este, ( aminek az a vége, hogy 2 óra lesz belőle, és másnap reggel a kávésbögre felett, vigyorogva nézünk egymás kialvatlan fejére ) akkor rakosgatunk.

Más.

Tegnap délután kotortam egyet a szekrények mélyén, kerestem az egyik bizonyítványomat, és a sok elrakosgatott ereklye között “kincseket” találtam. 🙂

Az egyik , illetve kettő, Barnaszemű 2.-os és 5.-es ellenőrzője.

A másodikos konkrétan betelt beírással, akkoriban azzal fenyegettem, hogy ha pótlapot kell bele ragasztani, szégyen szemre, hát agyon vágom…

😀

Persze így utólag visszaolvasni azért sokkal viccesebb volt, mint akkor átélni.

Szemezgetek: ( a teljesség igénye nélkül 🙂 )

– Illetlen dolgot írt az angol dolgozatára  ( emlékem sincs mi lehetett az )

– Angol órán levette a cipőjét ( nem tudom miért nem végeztem ki azonnal érte)

– Angol órán ragadós galacsinokat dobált a falra, amiket el kellett távolítani

– Lehúzta XY ( lány ) nadrágját

Akkor azt azért még hozzátenném, hogy első osztályban ez első héten kapott egy figyelmeztetést, mert kilocsolta az udvaron a rostos üdítőjét, aztán azt mondta a gyerekeknek, hogy hányás. (Bocs 🙂 ) A gyerekek rohantak be hogy valaki rosszul van, a tanárok rohantak ki hogy valaki rosszul van….aztán kiderült Barnaszemű viccelt. Az osztályfőnök azt mondta, ő nem csinált volna belőle ügyet, de a tanárok Barnaszemű fejét követelték.

Kis bajkeverő volt a javából, na.

És mégis. Bárhogy is próbálok visszaemlékezni, soha nem éreztem úgy, hogy gond lenne. Persze adandó alkalommal lekaptam a tíz körméről, büntetés is volt, sőt néha átmenetileg kétségbe is tudtam esni….de valahogy mindig bíztam benne. Valami csökönyös biztonsággal tudtam, nem lesz baj. Nem lesz problémás kamasz, nem lesz defektes ember.

Ő kiskorában megvívta a saját harcait. Megkereste a helyét a világban.

Legalábbis nagyon remélem. 🙂

Aztán találtam pár levelet.

Mindig azt mondogattam, én nem is kaptam olyan klasszikus szerelmes levelet. Csak e-mailt. Mert már nem volt divat, a kézzel írott levél.

De mégiscsak van itt pár levél, ami bár nem klasszikus “szerelmes levél”, bennem annyira kedves emlékeket ébreszt, hogy mégiscsak jelentősége van.

2 6 éves voltam, már elvált, egy 5 éves kisfiúval.

Esténként a neten bóklásztam, a barátnőmmel hülyéskedtünk msn-en, és chatelgettem.

Itt ismertem meg őt, a 20 éves kis egyetemistát.

Olyan sokat beszélgettünk, olyan édes volt, kedves,  őszinte,álmodozó.

Nagyon megszerettem, nem klasszikus szerelemmel, inkább olyan anyáskodó szeretettel.

Azt hiszem ő sem elsősorban a nőt látta bennem, hanem a gondoskodó nőt, a megértő, támogató, szeretgetős természetemet.

Sokszor írt nekem aztán, unalmas egyetemi előadásokon, a terveiről, a kis dolgairól, a mindennapjairól.

Jó volt beleolvasni ezekbe a levelekbe, mert nagyon szerettem azt a pár hónapot amikor napi kapcsolatban voltunk.

Később külföldre ment tanulni, és én tudatosan ezt tekintettem választó vonalnak, ami után már csak évente pár érdeklődő üzenetet váltottunk, ki hogy van, merre tart az élete. Neki nem én voltam a jövő, én csak az alap voltam, ami igényt adott arra, hogy milyen nőt keressen majd társul, legalább is szeretném ezt hinni. 🙂

Nekem pedig hitet abban, hogy vannak kedves, gondoskodó, igazán értékes férfiak a földön.

És ugye, hogy ugye 😀

De azért J. egy kicsit hamarabb is beroboghatott volna a szívem kapuján. 😀

A karácsonyról már írtam, jöjjön akkor ami utána volt.

25-én, jöttek öcsiék, a három kicsivel, akik erősen a szívem csücskei, Barnaszemű és J. után. és mivel mostanában sajnos rájuk is sokkal kevesebb idő jut mint szeretném, hát nagyon örültem nekik.

26-án J. bátyja és családja látott minket vendégül. Őket is nagyon szeretem, úgyhogy megint jó kis program volt. Ráadásként este színházba mentünk, anyu és mi hárman “gyerekek”. Kb. ezer éve nem volt ilyen, úgyhogy épp itt volt az ideje 🙂

Aztán pedig jöttek azok a napok, amiről általában egész évben álmodozni szoktunk. Pár nap tökéletes pihenés, lustulás, lazítás, csend, béke, nyugalom.

Ez nálunk úgy szokott lenni, hogy alszunk vagy 10 -ig, aztán gyorsan megcsináljuk együtt amit muszáj, és délután összebújunk az ágyon, puzzle-özünk , szundítunk, TV-zünk. Közben forralt bort iszunk, mogyorót rágcsálunk, és jókat hülyéskedünk.

Az egyetlen hiba a dologban, hogy sajnos nagyon nagyon gyorsan vége tud lenni ezeknek az idilli napoknak 🙂

29-én, még csavarogtunk egyet, mert J.-re rá jött, hogy most rögtön de azonnal feltétlenül be kell hogy mutasson a keresztanyukájának, az egyetlen személynek a családból, aki még nem ismert.

Szerencsére azt hiszem nem vallott velem szégyent 🙂

Imádom J. ben sok minden mellett azt is, hogy az ilyen kirándulások alkalmával is tökéletesen tolerálja gyermeki énemet, (ami ciki vagy sem, 37 évesen cseppet sem szorul háttérbe, és azt hiszem már nem is fog talán), éppen ezért ő vezet, és közben nem a legpraktikusabb, leggyorsabb, legegyszerűbb útvonalat választja ám, hanem lehetőleg minél színesebbet, érdekesebbet, amerre B. még nem járt, mert tudja, mennyire szeretek nézelődni, főleg így karácsony táján, amikor csupa fény minden.

Szeretem na. Az apró házikókat, ami mind valaki otthona, az utcákat, az embereket, a tájat.

J. nemcsak hogy szeret engem, jobban, mint eddig bárki az életben, de valami megható kis körülölelős módon kényeztet is, és nagyon érzi ezeket az apró kis örömöket, amik nekem nagyon számítanak.

J. nem akad ki, ha december 29.én jön rám, hogy nekem most azonnal vaníliafagyit kell ennem, (amitől másnapra természetesen begyulladt a mandulám 😀 ) hanem megveszi nekem, még akkor is, ha szétcsöpögtetem a kocsiban. 🙂

És imádom benne azt is, amikor toljuk a bevásárlókocsit a parkolóban, meglátunk egy luxusautót, az oldalán egy “eladó” cetlivel, és akkor egyszerre vigyorgunk egymásra: “Majd hétfőn visszajövünk! ” ( Egyelőre még nem lett miénk a lottó 5-ös, pedig most még lottót is vettünk 🙂 De ami késik nem múlik. )

Barnaszemű házon kívül szilveszterezett, egy havernál.

Bár természetesen örültem neki, és valahogy tényleg éreztem azt, hogy nem fog semmi hülyeséget csinálni, sőt egyre kevésbé visel meg, ha fiókám fészken kívül tölti az éjszakát, azért kicsit lógó orral gondoltam arra, hogy lám elkezdődött. Az önálló élete, a leválás anyáról. Amikor már csak a háttér leszek, ahová jó visszajönni, ami biztonságot ad, de már éli majd a saját életét.

Hát persze hogy jól van ez így. De akkor is. Hogy szállhat el ilyen pikk pakk 17 év? 🙂

Azért tegnap este 10 percig nyomta a fejét a gyomromba hogy simogassam, és simogatta közben a szám sarkában az anyajegyemet, amit baba korától csinál. 😀

Baba ügyben még mindig nincs újság, de természetesen az új év, erős reményeket ébreszt az emberben, hogy talán végre..

A reggeli hőmérőzés egész jó reményekkel kecsegtet, mert a kezdeti teljes káosz és össze vissza ingadozó hők után, majd a gyógyszerek és sérv miatti lázas állapot miatti értékelhetetlen görbék után, végre legalább kezd értékelhetően beállni a hőgörbém. A kicsi eredmény is eredmény:)

Hát eltelt, amit annyira vártunk egész évben. A karácsony, a szilveszter, és ami vele jár. Néhány nap tökéletes kikapcsolódás a mindennapokból, néhány nap lelkiismeret furdalás nélküli lazítás, néhány nap igazi pihi.

Anyu pont tegnap este példálózott be némi: Miért nem sétáltok egyet? című kérdéssel, merthogy a lencsefőzelék híre se nagyon tudott kirobbantani a lakásból.

Nagyon szeretem, szeretjük ezt a pár napot.

A karácsony nagyon szép volt. Izgultam persze, nagyon akartam, hogy minden szép legyen, békés, meghitt, emlékezetes.

J. rengeteget segített, nagyon odatette magát, mert tudta jól, hogy kicsit azért izgulok, hogy fogja kedves hátam bírni a strapát.

De meglett minden, a takarítás, ( jóóó kicsit lazábban mint az elmúlt években, mert függönymosás pl. nem volt), a főzés, a fa és a sütemények halmaza.

Még az is belefért, hogy előző nap J.  lakásában aludtunk, kikukkantottunk a piacra, ( szerényen sajtos-tejfölös lángossal megalapozva a karácsonyi csipegetést) csavarodtunk egyet az üzletekben, és botrányos módon végig hülyéskedtük a napot.

A fa az idén is rám maradt, ennek köszönhetően épp csak befért a szobába, ( csúcsdísz felejtős lett, pedig van 5 db ), és J. meg Barnaszemű 40 percet faragták. Kicsit csal a szemmértékem na.

Aztán jött a karácsonyi vacsora együtt, éééés a pillanat. Két napig csomagoltam az ajándékokat, mert az idén azt találtam ki, hogy a csomagolópapír az teljesen natúr volt, de két féle színű széles organza szalag fogta át, valamint minden csomagra ragasztottam egy kis szárított narancskarikát, fenyőágat, és kötöttem rá egy pici csengőt, és apró piros gömböcskét.

Valahogy így:

J. azt mondta,- miközben vigyorogva nézte, ahogy a szőnyegen kuporogva molyolok, – hogy reméli, tudom, ez kb 5 percig fog így kinézni, ha az ajándékozott a keze közé kapja.

Nem baj, de nekem tetszik és kész 🙂

Barnaszemű kamaszos nemtörődömséggel, de annál csillogóbb szemekkel nézte a készülődést, a szent gépe elől, aztán két perc alatt belapátolta a kaját, és odakuckózott a fa alá. A fa nálunk természetesen csupa szín volt, csupa más forma, ahogy én imádom. Igaz összetörtem J. egyik legalább 30 éves díszét, de nem haragudott.

Nekem a legnagyobb ajándék mégis az volt, hogy Barnaszemű kis unszolásra ugyan, és rettenetesen zavarban, de “hagyta” hogy J. megölelje.

Nagyon hadilábon áll ugyanis őkelme a gyengédséggel, ami egy férfitől érkezik.

Alig múlt ugye 3 éves, mikor az apja elment, és azóta kb 3 -szor találkozott vele. Neki az ölelés, a dédelgetés kizárólag nőtől érkezett, tőlem, anyutól, sógornőmtől. Apu ugyan az isten a szemében, na de apukám nem az az ölelgetős, szeretgetős fajta, bár a lelkét adná értünk, ha kéne.

Barnaszemű szemében így az a kép alakult ki, hogy két férfi között a gyengédség, az valami “beteges” dolog, “másságot” takar.

A kamaszkor ugye nem egy könnyű alapot alapesetben sem.

Sokat kellett ezt puhítani, nekem is, J.-nek is, mire talán lassan el tudja fogadni, hogy létezik másféle érzelem is. Mondjuk olyan apás-fiús.

Az ajándékok azért betaláltak azt hiszem 😀

Nagyon békés, nagyon kedves, nagyon meghitt karácsony volt ez nekünk. Olyan erőt adós, rosszabb napokra is 🙂

Aztán pedig pár nap pihenés, lazítás, alig főzés, alig valamit csinálós, pihenős, hülyéskedős napok jöttek.

De erről és a szilveszterről, majd legközelebb, mert nem illik első nap elkésni a munkából.

Na jó, pár perc azért belefér 🙂