16 év után....Noooormális??

Tudom hülye a cím, de én még mindig képes vagyok napról, napra rácsodálkozni arra, hogy J. szeret engem. Pontosan úgy, ahogy arról mindig is álmodtam.

A nyáron 3 éve lesz már, hogy találkoztunk, de még mindig képes rám olyan csillogó szemekkel nézni, hogy csak leskelődöm rá némán, és nézem a kis szikrákat benne. Fürdök ebben a nézésben, és ez a világon mindennél jobb.

J. a maga kis békés természetével, pihepuha szeretetével, valami olyasmit hozott az életembe, amit már nem reméltem, amire már nem számítottam.

Valahogy kezdtem már elhinni, nekem ez nem megy, nem vagyok elég szerethető, nekem nem “jár” a család, a közös ébredés.

Aztán egyszer csak jött ő, és 1 hónap után tudta, én kellek, seperc alatt dobta a régi életét, a házat, a várost ahol gyerekkora óta nevelkedett. A munkahelyet amit szeretett. Értem.

Feleségül akar venni. Ebben a hülye világban, amikor senki nem bízik senkiben, mindenki sunyizik, bizalmatlan, a kapcsolatok jönnek-mennek.  De Ő bízik bennem. Bízik bennünk 🙂

Most úgy hiányzik, mert három napig együtt voltunk, és ez a három nap maga volt a harmónia.

Sok nevetéssel, összebújással, ráérős lustulással.

És tegnap este rá kellett ébrednem, hogy valahogy nem megy most a munkára koncentrálás.

Pedig imádom, szeretem csinálni, évek munkája, szakértelme van abban, hogy jól megy a kis üzlet, de most valahogy nem tudom igazán szívvel-lélekkel csinálni.

A tavaszt várom, a csavargásokat J.-vel, és szerelmet. Sokat 🙂

Mert pótolnunk kell még sok sok lemaradást 🙂

Még akkor szedtem elő az egyik régi naplómat, amikor késett a havonta érkező, és mivel 17 év távlatából már nem emlékeztem pontosan az első jelekre, gondoltam, hátha leírtam pár dolgot.

Aztán benne ragadtam.

14 éves koromtól, 30 éves koromig írtam a napjaimat. Volt két év, a házasságom utolsó 2 éve, amit eddig sosem volt erőm végigolvasni.

Most olvasom, azt nem mondom hogy túlságosan felvillanyoz…de most valamiért úgy érzem, olvasnom kell. Talán most jött el az ideje annak, hogy szembenézzek azzal, ami akkor történt velem. Nem túl jó érzés, fel is kavar alaposan, mert hidd el, nem túlzok, ha a pokoli jelzőt használom az utolsó pár hónapra.

Amit viszont el kell hogy ismerjek, az az, hogy évekig úgy gondoltam, az, hogy ennek a házasságnak vége lett, teljes egészében az exem hibája, de most azért mostani fejjel már látom,  én is elkövettem egy két hibát.

Azt nem mondom hogy ez mentesíti őt az alól amiket  elkövetett, de mindenképpen érdekes érzés, hogy most már én is máshogyan tennék pár dolgot. De talán pont ezért történik meg az emberrel, az ami, hogy tanuljon belőle, hogy ezáltal is formálódjon.

Ami persze örök, az az akkor még teljesen új, határtalan szeretet érzés, amit Barnaszemű iránt éreztem. Oldalak szólnak csak róla, egy csomó kedves kis emlék előjön, haláli dumái, amin most újra jókat nevetek. Olyan jó, hogy akkor leírtam ezeket 🙂

Ha múlt akkor legyen alapos, mondá az élet.

Tegnap betoppant a munkahelyemre, életem későbbi lapjainak egyik meghatározó szereplője.

Lassan 10 éves ismeretség már, és nagyon szeretem benne azt, hogy vele sikerült a kapcsolat vége után, a barátságot, egy nagyon kedves, hülyéskedős barátságot, megtartani.

Kb fél évente összefutunk, beszélünk kb fél órát, de mindig ugyanolyan örömmel, vigyorogva tesszük.

Most sem volt ez másképp.

Épp nagyban dumálunk a kocsija mellett, amikor látom ám, hogy anyám kint áll az ajtó előtt, és összehúzott szemekkel kémlel középső gyermeke után 🙂

Félti J.-t na. 🙂

Pedig semmi oka rá. J. számomra minden, és annyira kitölti a kis hülye lelkem minden egyes centiméterét, hogy ott még halvány árnyéka sem lehet senki másnak. De ez nem zárja ki azt, hogy érdekeljen egy olyan ember hogyléte, aki valamikor az életem része volt.

Viszont ma már az a legfontosabb, hogy este megyek J.-ért a munkahelyére, aztán irány az ő lakása, ott alszunk, és holnap csavargós nap lesz, Valentin nap alkalmából. 🙂

Annyira várom már. Meg vagyok zizzenve teljesen, vigyorgok mint egy kisgyerek, semmi kedvem dolgozni, és szerelmes vagyok nagyon. 🙂 Mert J.-vel minden olyan jó.

Nagyon szerettem volna valami jót írni, valami kis csodát remélni, de úgy néz ki, egyelőre még várat magára. A hőmérsékletem még magasan, és már a 35. napnál tartok, de pecsételek, vagyis nemsokára elszáll a remény.

Nagyon nehezen éltem meg az első pillanatokat, a negatív tesztet, és a pecsételést.

Most már kicsit túl tettem magam rajta, és közben arra is rájöttem, hogy nem szabad ennyire akarnom, ennyire mindent e köré építenem, mert magamat is eszem miatta, és J. -t is megviseli.

Úgyhogy ünnepélyesen megígértem J.-nek hogy befejeztem a neten összevissza olvasást, és az olvasottak követését.

Egyedül a hőmérőzés marad, mert megnyugtat cseppet, ha látom, a testem működik. ( Mondjuk azé elmegy már a jó fenébe, 28.nap után harmincakárhány, hát tervezz te valamit ilyen körülmények között 🙂 )

Várom nagyon a tavaszt már, mert most ez a hideg, ködös, reménytelen idő sem tesz jót a lelkemnek. Ha kisüt a nap akkor valahogy úgy érzem, minden sikerülhet majd 🙂

Most az van…hogy kérek szépen mindenkit, drukkoljon nekem egy cseppet.

3 napja “késik” valami, ami persze még nem biztos, mert ugye néha megesik hogy az a 28 nap, az 35 is lehet. De vannak jelek, pro és kontra, úgy hogy én 3 napja valami egészen valószínűtlen hangulatban vagyok.

Félek és remélek, az egyik pillanatban repülök, úgy érezem, hogy most, most végre valóra válik az álmunk, hogy aztán a következő pillanatban attól rettegjek, hogy holnapra az egésznek vége lesz, és én újból belesüppedek a mindennapokba.

Ugye hőmérőzök minden reggel. Ez alapján volt peteérésem a 16. nap körül, ami után megemelkedett a hőm, de nem sokat csak 36,2 ről, 36,4 re. Ez ment kb 1 hétig, aztán egy nap kicsit leesett, viszont aztán a következő napokban 36,7 ig “szaladt”, amilyen magas még soha nem volt. Ma reggelre már 36,9 et mértem…

Viszont a rendszer a nagy emelkedésem miatt áthelyezte a peteérésem időpontját, a 24. napra…

Vagyis totál bizonytalanság.

Minden reggel félve nézem meg a hőmérőt, mert attól félek, ha holnap reggel egyszer csak azt látom majd, hogy visszaesik a normál 36,2 körülire….hát sírva fakadok.

A mellem veszettül fáj, és görcsölök is, de ez épp úgy lehet a közelgő havi tünete, mint egy kisbabáé.

Persze nagy bőszen próbáltam titkolni a teljesen szélsőségek között vergődő lelkem zizzeneteit J. elől, mert tudom, hogy ő még nálam is jobban vágyik arra, hogy apuka legyen végre.

Kb. 1 órát sikerült is. 🙂

Hát persze hogy levette hogy valami van, úgyhogy most megint ő a támaszom, a biztatóm, a kapaszkodóm.

Szóval most pár napig totál idegbaj, aztán majd úgy szerda körül veszek egy tesztet. Ha addig nem történik semmi. Istenem csak szükség legyen rá.

Olyan sokat jelentene ez a baba.

Két ember reményét, akik sokszor már végleg lemondtak arról hogy velük is megtörténjen a csoda. A sok reménytelen év után, a sok egyedül töltött év után. Én újra szeretném átélni, J. pedig szeretné végre átélni…

Élete álma válna valóra…

Tegnap, mert kicsit görcsölt a hasam, olyan előkotortam a régi naplóimat. Egy 17 évvel ezelőttit, ahol egy 20 éves lány írte le, az érzéseit, vágyait, álmait.

14 éves koromtól, 30 éves koromig naplót vezettem, sok sok évig naponta, pár éven keresztül pedig, alkalmanként.

Nem nagyon emlékeztem már az akkori tünetekre, gondoltam hát, hátha leírtam, mint éreztem azokban a napokban, amikor még nem tudtam, Barnaszemű megkezdte már pályafutását.

Megható volt olvasni a sorokat. Kicsit el is pityeregtem magam rajta.

Mert mostani fejjel, tudom már, 20 évesen annyira gyerek voltam még, olyan kis naív.

És mégis az első perctől kezdve, ahogy a pozitív tesztet a kezembe fogtam, olyan hihetetlen szeretetet éreztem   a kisbabám iránt, ami a mai napig nem csökkent egy cseppet sem.

Érdekes volt olvasni, hogy szinte az első perctől kezdve tudtam, hogy fiam lesz, a legtöbbször kisfiamként említem, még akkor is, mikor még nagyon pici volt ahhoz, hogy tudtató legyen a neme.

Olyan sokat álmodoztam róla, milyen lesz majd vele az élet, olyan sokat szeretgettem.

Az elején azt írtam, simogatom a hasamat, és érzem ahogy a szeretetem, eljut hozzá, és tudom hogy érzi, mennyire szeretem.

Aztán később azt írom, hogy most már fura módon nem csak azt érzem, hogy az én szeretetem sugárzik felé, de azt érzem, hogy a baba is vissza szeret engem, és érzem a felőle áramló szeretetet.

Hihetetlen, és megható volt ezt így olvasni, 17 év után.

Hiszen még nap mint nap megölelget, lóg a nyakamban, hozzám bújik este TV-zés közben, a fejét a nyakam gödrébe fúrva.

Nem tudom mit hoznak a következő napok. De most még reménnyel indul a nap. És talán valóra válik egy álom. Amit ketten olyan rég óta álmodunk.