Tudom hülye a cím, de én még mindig képes vagyok napról, napra rácsodálkozni arra, hogy J. szeret engem. Pontosan úgy, ahogy arról mindig is álmodtam.
A nyáron 3 éve lesz már, hogy találkoztunk, de még mindig képes rám olyan csillogó szemekkel nézni, hogy csak leskelődöm rá némán, és nézem a kis szikrákat benne. Fürdök ebben a nézésben, és ez a világon mindennél jobb.
J. a maga kis békés természetével, pihepuha szeretetével, valami olyasmit hozott az életembe, amit már nem reméltem, amire már nem számítottam.
Valahogy kezdtem már elhinni, nekem ez nem megy, nem vagyok elég szerethető, nekem nem “jár” a család, a közös ébredés.
Aztán egyszer csak jött ő, és 1 hónap után tudta, én kellek, seperc alatt dobta a régi életét, a házat, a várost ahol gyerekkora óta nevelkedett. A munkahelyet amit szeretett. Értem.
Feleségül akar venni. Ebben a hülye világban, amikor senki nem bízik senkiben, mindenki sunyizik, bizalmatlan, a kapcsolatok jönnek-mennek. De Ő bízik bennem. Bízik bennünk 🙂
Most úgy hiányzik, mert három napig együtt voltunk, és ez a három nap maga volt a harmónia.
Sok nevetéssel, összebújással, ráérős lustulással.
És tegnap este rá kellett ébrednem, hogy valahogy nem megy most a munkára koncentrálás.
Pedig imádom, szeretem csinálni, évek munkája, szakértelme van abban, hogy jól megy a kis üzlet, de most valahogy nem tudom igazán szívvel-lélekkel csinálni.
A tavaszt várom, a csavargásokat J.-vel, és szerelmet. Sokat 🙂
Mert pótolnunk kell még sok sok lemaradást 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: