Aki benne van tudja, aki pedig nem, szerintem az is sejti, nem egyszerű dolog a mozaikcsalád.
Alapjáraton már két fiatal, egyedülálló összeköltözése is hoz egy csomó olyan meglepetés dolgot, amire senki nem is gondol, amikor elhatározza magát a nagy lépésre.
Apró dolgok, pl hogy az egyikük szeret elalvás előtt olvasni, a másik inkább TV-zne, vagy hogy reggel ki, mikor, meddig tartózkodik a fürdőszobában.
És akkor a helyzet csak bonyolódik, ha nem csupán két, hanem három, négy, esetleg több személynek kell kialakítania a közös életét.
És ez már nem mindig zökkenőmentes, ugye?
Nálunk van ugye Barnaszemű, aki 3 és fél évesen belecsöppent a szituba, ANYA van, anya csak az enyém, anya imád, mindig ráér, és nincs apa, elment, és nem kíváncsi rám. Papám az van, sokat játszik velem, cipel minden felé, de apám, nem akar, nem keres.
És 12 év után, amit anyával eltöltött, pont a kamaszkor közepén, amikor az apa iránti vágya már átfordult haraggá, egyszer csak beköltözik az életünkbe egy férfi, akivel osztozni kell anyán, aki néha pont akkor telefonál, amikor anyával épp huszadszor beszéljük át, hogy a MOTOR épp hol tart a felújításban, aki épp akkor fürdik, mikor nekem is kellene a fürdő…
És ugye egy csupa élet kamasszal amúgy sem egyszerű az élet, még akkor sem, ha Barnaszemű “jó” gyerek.
És van J. akinek nincs saját gyereke, ezért rendelkezik némi sztereotípiával a gyereknevelésről, amit általában akkor szoktunk levetni, amikor a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy más az “elv” és más a gyakorlat 🙂 Azonkívül nincs 12 közösen eltöltött év, csak tolerancia, és friss szeretet, amit kamaszom iránt érez.
Ez a kapcsolat azonban nagyon sérülékeny, és nagyon sok munkát igénylő, mivel elég egy félreértett mondat, egy rosszul értelmezett gesztus, és már fátyolfelhők gyülekeznek kapcsolatuk egén.
Szerda este nagyon későn vacsoráztunk. Szülői értekezleten voltam, aztán jött apukám ismerőse, mert a gázmelegítőnk napok óta vacakolt.
Már 1/2 10 lett, mire leültünk enni, közben Barnaszemű zuhanyozott. Hozzá kell tennem, én már hétfő óta láttam rajta, hogy valami nem smakkol, később kiderült, nem megy a matek, és ettől volt sündisznó.
Másnap korán kellett kelnie, ráadásul anya vígan nevetgélt J-vel, ami hallatlan. 🙂
Szóval ránk mordult a fürdő ajtóból, hogy jó lenne ha befejeznénk a beszélgetést, és a hangoskodást, mert Ő már aludni menne, és “zavarjuk”.
Azt még tudni kell hozzá, hogy mivel J. minden nap 5-kor kel, azért mi már, ha lehet, 8- 1/2 9 felé lefekszünk, Baranszemű viszont, elég gyakran csak 2.-3. órában kezd, úgyhogy őkelme ilyenkor még vidáman él. Ami konyhában való motozást, és fürdő ajtó hmm…határozottan történő becsukását jelenti. Amit mi, és főleg J. nagyon toleránsan visel, nem nagyon piszkáljuk érte, esetleg néha másnap megemlítjük, hogy kicsit hangosak az ajtók mostanában 🙂
Vagyis abszolut nem volt igaza, amit J. határozottan a szívére is vett, főként a hangnemet.
Én már ismertem a kis majmomat, nagyon jól tudtam, hogy megint előbb járt a szája mint az esze, de a kimondott szót, ugye visszaszívni nem lehet.
Két perc múlva már hatalmas ártatlan szemekkel pislogott rám, de J. dühös volt nagyon.
Első körben beültem Barnaszemű mellé az ágyra, szelíden rávezetni hogy nagyon nem volt igaza. ( Nagyon régen apukám csinálta ezt velem, ha épp hisztis voltam, és harapós, akkor anyu általában mindig visszatorkolt, hasonló hangnemben, és ennek mindig óriási veszekedés lett a vége, aztán a végén mindenki sértve érezte magát, függetlenül attól, kinek volt igaza. Aztán jött apukám, aki beült a szobámba, pár csendes szóval “megbeszélni” a dolgot, aminek a vége az lett, hogy elpityeregtem magam, amivel egyrészt kiadtam a felesleges feszültséget, másrészt a beszélgetés a lelkemnek is jót tett, mert éreztem, hogy apu szeret, még akkor is, ha épp úgy érzem, rossz vagyok, és nem szerethető.)
Szóval Barnaszemű már az első percben tudta, nem volt igaza, meg is beszéltük, bocsánatot is kért, és közölte, hogy J.-től is bocsánatot fog kérni.
Na de ez azért nem olyan egyszerű.Mert anyától a hozzám legközelebb állótól, sokkal könnyebb elnézést kérni…
Ráadásul J. nagyon dühös volt, úgyhogy én is féltem attól, hogy ez nem lesz olyan diadalmenet azért…
Második körben tehát beültem J. mellé a kád szélére, ( J. a fürdőben cigizik, mert csak ott engedélyezem 🙂 ) puhítani.
J. csak sorolta a sérelmeit, én néztem rá könyörgően, aztán megjelent Barnaszemű…
– Öreg, ne haragudj.- dörmögte zavartan.
Nem vagyok öreg!-duzzogott J. aztán sóhajtott egyet, és kinyögte: Nem haragszom.
A nap kisütött, mosoly villant az arcokon, Barnaszemű megkönnyebbülten omlott a nyakamba. ( Mert ugye akkor is engem ölelget, ha épp J.-t szereti)
Neked is adjak puszit?- nevetett rá Barnaszemű J.-re, kicsit békítően, kicsit kekeckedve.
– Tudod mit! Adjál!- vágta rá, J. “büntiből”.
És ott álltak, a két szívemnek legfontosabb, Barnaszemű arcán zavart vigyor, J. szeme csillog, és Barnaszemű elcsattint egy szégyenlős puszit J. arcára.
Annyira szerettem őket abban a pillanatban!
Főleg J.-t szerettem, nagyon nagyon. Mert képes volt félretenni a sérelmét, képes volt, megbocsájtani, ÉRTEM, mert tudta, hogy ez nekem mindennél többet jelent. És ezért kimondhatatlanul hálás vagyok neki. És soha talán nem tudná jobban kimutatni mással, hogy mennyire szeret. Mert ez számít. Csak ez. Hogy megteszem a másikért.
Mert ha őszintén magunkba nézünk, ha feltesszük magunknak a kérdést, mi megtettük volna-e, képesek lettünk volna-e, egy rossz szó nélkül, fátylat borítani a történtekre, akkor rá kell jönnünk, amit J. tett, nem volt olyan egyszerű dolog.
Azóta szent a béke nálunk. Persze tudom, hogy még sok, sok ilyen helyzetet fog produkálni az élet, és még sokszor, nagyon sokszor lesz szükségünk, türelemre, toleranciára, szeretetre, és megbocsájtásra, egymás iránt, de ezt a csatát, megnyertük, megnyerték.
És én végtelenül büszke vagyok rájuk.
