Mivel még mindig húzódik a nagy téma, amit említettem, ( most épp, a mégiscsak lehet hogy lesz belőle valami, de addig lehet megőszülök szinten tartunk), boncolgassunk hát egy kicsit más témát. A mikor házasodunk, és hogyan témakört:)
J. ugye tavaly gyereknapon megkérte a kezemet, és miután megbeszéltem a mamával a dolgot, szerényen rábólintottam a dologra.
😀
Hozzátenném még, hogy a minap azt olvastam az egyik nagyon okos nőcis oldalon, hogy ha a leánykérés után, a férfi egy évig nem hajlandó magát rászánni a házasságra, akkor már nem is akar elvenni…
Ezt azért muszáj volt J..vel vádlón megosztanom.
Csak kicsit nézett csúnyán.
Mert ugyanis ő már holnap, és én húzom itten a drága időt.
Szerintem azért idén tető alá hozzuk a dolgot
Méghozzá ősszel. Mert csakis ősszel lehet. Mert anno, mikor századszorra néztem a Funny Girl című imádott filmemet, és századszor is jót nevettem Barbra Streisand alakításán, beleszerettem abban a szövegbe, amikor menyasszonyt alakít, és a színpadon megénekelik, hogy melyik típusú menyasszony ( tavaszi, nyári, őszi, téli) milyen személyiséggel rendelkezik.
Szóval ott,akkor azt énekelték az ŐSZI mátkákról ( lehet nem pontos de valami ilyesmi):
“Az őszi mátka, édes, hű, bár halk szavú, kezébe téve a jövő, és a bőségszaru”
Hát most nem kiköpött rólam lett mintázva? Hát de! Szóval én már akkor, ott, kislányként megfogadtam, hogy én bizony őszi mátka akarok lenni.
(Más kérdés, hogy végül az első esküvőm augusztusban volt, de akkor nem hagytak érvényesülni, meg el is felejtettem éppen, de hát most már EZ igazi lesz, és végleges. És punktum)
Mondhat tehát J. akármit, szeptember, esetleg október. Ebből nem engedek. 🙂
Másik kérdéskör viszont tavaly ősszel kezdett körvonalazódni a fejemben, amikor kb elkezdtem komolyan venni, a mikor házasodjunk témát.
Mert minél többet gondolkodtam, a hogyan és mikoron, annál inkább éreztem, nem biztos hogy nagy, családi esküvőt szeretnék.
Szeretem őket nagyon, de ahányan vannak annyi félék, némelyek között elég jelentős kor, habitus, és gondolkodásmód különbségekkel.
És ha összeröffentjük őket, akkor az egész esküvő másról sem fog szólni, mint hogy azon munkálkodjunk J.-vel, hogy mindenki jól érezze magát, senki ne sértődjön meg a másikra, és jól érezze magát.
De ez az ÉN napom, a MI nagy eseményünk, miért ne lehetne, bohém, vidám, laza, és könnyelmű? Rólunk szólós?
Szóval szépen lassan, megfogalmazódott bennem a dolog: Nem lesz családi esküvő.
Barnaszemű, J és én, meg két tanú. Slusszpassz.
Első körben sógornőmnél dobtam be a témát, mire megnyugtatott, ők nem fognak megharagudni…
Tegnap a nővérem is megértőnek bizonyult, ő is biztosított arról, nem hullat könnyeket, ha kedvenc hugocskája, nélküle követi el élete legnagyobb hülyeségét… ( Csak viccelek, nem mondta ezt, és nem is lesz hülyeség. J. az én másik felem. De télleg. Tudom.)
Hátra van még anyu és apu.
Na meg J. családja.
Tegnap este, meséltem J. nek, hogy jól haladok, egyenként puhítom őket.
– Tudod szívecske, ebben az a jó, hogy mindenki igazat ad nekem, hogy úgyis csak a feszkó lenne ha sokan lennénk, csak az a különbség, hogy mindenki meg van győződve róla, hogy a “többiek” okoznák azt a feszkót.
Hát ezvan 😀
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: