Keserédes

Lelkizős volt ez a hétvége J.-vel, olykor majdnem pityergős, olykor könnyesre nevetős. De mindenképp olyan, amire talán örök életünkben emlékezni fogunk.

Említettem már, hogy úgy döntöttünk, hogy egy közös cél érdekében, kiadjuk J. kuckóját.

Még 3 hetünk van a lakó beköltözéséig, úgyhogy lassan eljött az ideje, hogy kipakoljuk a lakást. Ahonnan J. anno egy bőrönddel, pár növénnyel, és személyes holmival érkezett.

Az esetet bonyolítja, hogy J. kb születésétől, ( ha jól tudom 1 éves volt) ebben a házban élt, ott ápolta hosszú ideig a beteg anyukáját, akinek minden holmija a szekrényekben volt, mert J. képtelen volt még összecsomagolni, amikor megismerkedtünk. Aztán említette párszor, hogy majd velem, de eddig nem volt sürgős…

De most itt volt az idő.

És nem ismerem még az érzést, ( és remélem hogy nagyon sokáig  még nem is fogom ) milyen érzés, amikor az anyukáját elveszíti valaki. Főleg akkor, ha valaki olyan meghatóan szeretetteljes, végtelenül szoros viszonyban van az anyukájával, mint ahogy J. volt.

De nagyon tudtam, hogy ez most mennyire nehéz neki.

Mert még nekem is az volt, pedig én már nem is ismertem…

De ahogy pakoltuk a sok ruhát, egy egy szép kis darab nagyon szíven ütött, mert pontosan láttam benne azt az embert, aki J.-nek olyan sokat jelentett. Éreztem hogy most emlékezik, ő látja a holmikban azt az ember, aki hozzájuk tartozott, megfog egy-egy pillanatot. Számtalanszor szuszakoltam vissza a kis hülye, kitörni készülő könnyeimet, csak hogy neki ne legyen még nehezebb.

És ott volt az illata. Édes istenem. Nekem nagyon szívfacsaró volt.

És sokszor gondoltam arra, ha én így érzek, ha engem ennyire felkavar, mit érezhet J. vajon?

Amikor beszéltünk a költözésről, kértem J.-t, hogy tényleg csak azt hozzuk el, amit használni is fogunk.

De amikor sorban pakoltuk zsákba, a már divatjamúlt, de a maga korában gyönyörű ruhákat, amiken látszott hogy nagy becsben voltak tartva, gondosan tárolva, akkor azért nehéz lett a szívem, egyre nehezebb.

És én voltam az, aki a gyönyörű selyemruhát félretettem, ezt eltesszük jelszóval. Mert nem ment. És tudom, hogy soha nem fogja senki használni. De akkor is. Nagyon szerethette azt a ruhát. És úgy éreztem, ha a ruha megmarad, akkor megőrzök vele valamit, abból az emberből is, aki élt, szeretett, szerették. ÉLT. Ugye érted?

A ruhák után, a többi dolog talán már kicsit könnyebben ment.

Vasárnap aztán kitört belőlünk a hülyeség is.

Már késő délután volt, az autó csomagtartója tele zsákokkal, a hátsó ülés dobozokkal. Itt-ott kilógott egy vállfa, egy ruhadarab.

Még volt hely a hátsó kalaptartón, ezért bedugtam a résen a kuktafazekat, J. pedig az apukája kalapját, mert Barnaszemű bele van szerelmesedve a kalapokba.

Aztán röhögve álltunk a kocsi mellett, hogy most pont úgy nézünk ki, mint ama zsigulival közlekedő embertársaink, akik előszeretettel halmoznak fel, jelentős mennyiségű limlomot gépjárműveikben. 🙂

Amikor épp elindultunk, J, megszólalt:

-Azért a gitárt még betehettük volna, oda oldalra..

– Na igen, és egy tyúkot még, oda a tetejére, összképnek…

Jövő héten folytatjuk. 🙂