Carpe diem

Nehéz témát választottam mára, még most is vacilálok cseppet, hogy megírjam-e a gondolatokat, amik a napokban foglalkoztatnak.

Leginkább a hogyanra keresem a módot, hogyan fogalmazzam meg a mondandómat úgy, hogy ne tűnjön bírálatnak, vagy ítéletnek, mert a gondolatok erősen kapcsolódnak J. anyukájához is, akit J. példásan, mély szívvel, odaadóan szeretett.

Én ezt a szeretetet végtelenül tisztelem, és sosem szeretném akár egy porszemnyit is halványítani, mert J. ez által a szeretet által lett az az ember, akit nap mint nap, csillogó szemmel szeretek.

A hétvégéink mint már írtam, mostanság azzal telnek, hogy J. eddigi életét csomagoljuk. És bár már másfél éve, hogy hozzánk költözött, és megkezdtük közös életünket együtt, igazándiból, most leszünk valóban közös nevező.

A fényképekkel, a kis emlékeivel.

Nehéz feladat hárul rám, mert én vagyok a döntőbíró abban, mi maradjon, és mit ítélünk kidobásra. És tudod olyan nehéz, amikor ránézek egy tárgyra, ami számomra “csak” egy tizedik váza, ami nem is különösen szép, és J. várja hogy ítéletet mondjak felette, de közben nézem a gyönyörű barna szemét, hogy vajon ha kimondom azt a szót, hogy :kuka, akkor épp milyen emléket szakítok el benne, ami esetleg ahhoz a tárgyhoz köti.

De nem is igazán ez az, ami igazán foglalkoztat.

A téma itt motoszkál már napok óta, és tegnap amikor a nővérem elmesélte, hogy az anyósa egy régi, kopott, vedlett bőrkesztyűt visel, és mondták neki, hogy kap másikat, akkor megjegyezte, hogy még kettő badi új van a szekrényben..

És eszembe jutott a történet, amikor az esküvő után, a nászútról hazajöttünk után, boldogan húztam fel, azt a két gyönyörű ágyhuzatot az ágyunkra, amit ajándékba kaptunk, és akkor anyós megbotránkozva nézett rám, hogy miért használom, miért nem teszem el? “Tartalékba”

És akkor el is érkeztünk a témához.

J. szülei, és az ő korosztályuk azt hiszem,- mert folyamatosan szembesülök vele, hogy általános a történet,- abban nőttek fel, azt a nevelést kapták, hogy “tartalékolni”. Legyen a szép eltéve, jó még a régi, ki tudja mikor kap az ember másikat.

Azt hiszem ez összefügg az akkori időkkel, a háború utáni szegénységgel, a későbbi, nem mindig minden kapható az üzletben mentalitással. Ez volt a módi, mert ezt követelték az akkori idők.

De.

Ahogy pakolunk a lakásba, előjön egy csomó gyönyörű holmi, ami soha sem volt használva. Gyönyörű anyagú ruhák, gondosan eltéve, de ma már senki sem hord ilyesmit…

Damaszt asztalterítő, selyempapírba csomagolva, sosem használva..

Kozmetikumok bontatlanul.

És ahogy pakolgattam ezeket a holmikat, szomorú lettem.

J. anyukája, és mennyi más ember, leélt egy életet, és elment úgy,hogy igazándiból sosem használta ezeket a dolgokat.

Tartogatták, aztán letelt az élet, és most, most itt egy csomó olyan holmi, ami tulajdonképp sosem teljesítette küldetését. Sosem lett hasznára senkinek. Bár, szeretném azt hinni, hogy valahogy a birtoklás ténye azért örömet okozott.

És nálunk még szerencsésebb a helyzet, mert a “retro” mániám miatt, egy csomó dolgot “kincs”-ként értékelek.

Elég csak végig nézni a vaterát, mennyi olyan tárgy van, amiről érezni, egy ember felszámolt élete hagyatékai.

Azt hiszem mi már egy más generáció vagyunk.

Ha van féltett kincsed, hát használd, élvezd a szépségét, okozzon örömet most. Mert mire észbe kapsz, késő lesz már, és az utánad jövő generációk éljék csak meg, a maguk mindennapi kis tárgy csodájukat majd, akkor és most, a mának élve.

Mert az élet elmúlik..