16 év után....Noooormális??

Facebook. Mindenki ismeri, van aki imádja, nyüzsög benne, van aki nagyritkán ránéz, van aki messziről elkerülni, mert nem szeretne a “nyájhoz” tartozni.

Nekem nem rég óta van, bár már régebben érlelődött bennem a gondolat, hogy jó lenne néha elnézelődni.

De valamikor még az iwiwes fénykorban, kicsit elrettentett a tény, hogy a munkám miatt, ( aki kereskedelemben dolgozik, kisvárosban, az tudja) 2 hét alatt, lett 400 ismerősöm, akiből én kb. 50-et jelöltem volna magam, és volt egy-kettő, aki az utcán találkozva, nem köszönt.

Végül maradtam a rövidített neves, 1 db fényképes, találati listát letiltós változatnál.

Azt hiszem sikeresen, mert még mindig csak kb 100 ismerősöm van.

Általában reggel szoktam böngészgetni, reggeli közben, amit ma reggel alaposan meg is bántam, sőt a hetek óta “érzett” gondolatok is pontosan megfogalmazódtak, kicsiny agyamban.

Történ ugyanis, hogy épp boldogan majszolom, a sajtos-tejfölös zsömimet, amikor is a képembe tolnak egy guszta fényképet egy férges szívet, úgy premier plánban.

Nincs semmi bajom a témával, és igen, jó, ha aki tart állatot értesül a problémáról, de könyörgöm, gondolkozzunk el már néha, hogy milyen képeket, történeteket osztunk meg az ismerőseinkkel.

Sajnos azt látom, hogy van egy csomó ember, aki ész nélkül megoszt mindent. Pedig egy adatlap tükör. Tükre az adott ember személyiségének.

Csakhogy sokszor egészen más a kép, mint amit az illető festeni szeretne magáról. Legalábbis számomra.

Engem kifejezetten felháborít, a “ha nem osztod meg, neked nincs szíved” kezdetű cumó, egy jó velős, ANYÁDAT! jókívánságot szokott belőlem kihozni.

Mert ha megosztom a cukimuki árva kiskutyát, de otthon 2 napig nem adok enni a sajátomnak, akkor én azért egy jószívű nőci vagyok ám, ugye?

Az Akik szeretik a gyermeküket / anyukájukat/ párjukat, maszlagok is enyhe szívremegést szoktak okozni nálam, mert ugye szintén előző történet, hogy ha bejelölöm, hogy igen, imádom egyetlen magzatom, de az életben meg inkább adok neki 200 Ft-ot, hogy vegyen má reggelit, és lehetőleg ne szóljon már hozzám még az Eszmeralda megy a TV-ben, akkor én azért egy szuper anya vagyok.

Kerekedik a szemem akkor is, amikor tudtommal szerető társsal rendelkező nők, ( akik egyébként legalább 220 képet raknak fel, életük  párjával) olyan idézeteket osztanak meg, amit még szingliként is szánalmasnak találtam.

Tudod ez a A pasik…blablabla tipúsú.

Még szebb a dolog, ha mindezt egy egyedülálló hölgy adatlapján találom, mert akkor mindig az ez első gondolatom, hogy vajon nem gondol-e arra az illető, hogy valamikor majd , a leendő párja, biztosan megnézi majd , mi az, ami udvarlása tárgyát foglalkoztatja, és ha férfi lennék, engem bizony hamar menekülésre késztetne, egy ilyen kliséket megosztogató jelölt, merthogy nőként talán ő sem igazán értékelné, ha a férfi jönne a “a nők ilyenek, meg olyanok” sztereotípiákkal.

Legalábbis én anno azonnal rövidre zártam mindenféle kommunikációt, az ilyen szinten általánosító figurákkal.

És akkor nem hagyhatom még ki, az időről időre felbukkanó jelenséget, amit én csak “üldözési mánia”-ként könyvelek.

Számomra értelmes, kedves, szimpatikus emberek okoznak rendre csalódást azzal, hogy kiírják az üzenő falukra, hogy elegük van abból hogy ezt-meg azt pletykálják, és mindenki bekaphatja.

Ilyenkor lesek mint a luki nyúl, mert egyrészt én soha senkiről nem hallottam még, az épp kiborulásra okot adó pletykát, másrészt meg erős a sejtésem néha, hogy az illető ezzel mindössze érdekesebbé igyekszik tenni, az amúgy elég eseménytelen idővonalát.

Bár lehet hogy tévedek, és csak engem hagynak ki rendre ezekből a pletykálkodásokból. 🙂

Tudom hogy csúnya dolog, de én jót tudok röhögni, egy meggebedek hogy bepózoljak típusú kép alatt lévő harmincnyolc, istennő vagy!-hozzászóláson is.

Nekem nem őszinte és kész.

Ugyanígy nem tudom értékelni a hatalmas életbölcsességeket sem, amiket rendre megosztanak velem reggelről, és ez így is lesz mindaddig, még valaki nem jelentkezik nálam, hogy igen, én egy reggel elolvastam egy ilyen “úgy élj” vagy “az életben a legfontosabb” típusú üzenetet, és attól a perctől kezdve megváltoztattam az életemet…

És ha már ilyen alaposan kiveséztem a negatív járulékait, talán itt az idő, hogy írjak kicsit arról, hogy miért szeretem.

Mert a családomnak van egy külön zárt csoportja, ahol jókat hülyülünk, előszedünk régi képeket.

Mert a nővéremmel és az öcsémmel itt üzengetünk egymásnak.

Mert bírom a fiam és a barátai ökörködéseit, jó olvasni, hogy fiatalok, életvidámak, és tele vannak élettel.

Mert van egy csomó olyan kép amit tiszta szívvel, őszinte örömmel lájkolok, amikor egy számomra kedves ember férjhez megy, valódi boldogsággal éli meg az anyaságot, vagy csak elkap egy számára fontos pillanatot.

Egyet viszont már most komolyan mantrázok magamnak minden nap:

Bármennyire is az én és J. közös gyermeke lesz a világon a legédesebb, és a legszebb csemete, ( ez csak természetes, hisz micsoda gének! 😀 ) nem fogok megosztani havi száznyolcvankettőt, amin épp mosolyog / eszik/ alszik / bilizik.

Különben is a nővérem azonnal kinyírna 🙂

Bár látszólag nyitott, és barátságos természetem van, és szerintem sokan gondolják úgy, hogy jól ismernek, a valóság az, hogy nagyon is jól őrzöm az életem történéseit.

Egész egyszerűen szeretem a dolgaimat magam megélni, átrágni, elraktározni. A rosszat, a jót egyaránt.

Azt azért nem gondolom, hogy rólam nem keringenek történetek közszájon, akár igazak, akár nem, de igazándiból ezzel nem szoktam foglalkozni, mert minek? Változtatni úgysem tudok rajta, aki pedig ismer, az el tudja dönteni, hogy igaz-e a sztori, vagy sem.

Szóval legyen az válás, kapcsolat, szakítás, napi gondok, az arcom ugyanaz marad, minden nap.

Azért most, hogy életem nagy álma, a csodaházikó valóra vált, kivételt teszek, és ha az alkalom úgy hozza, hát megosztom az ismerősökkel az örömömet. Félve, szégyenlősen, de nagyon boldogan.

És bevallom, végtelenül jól esnek, kicsit meglepnek,  alaposan meghatnak a reakciók.

Kivétel nélkül mindenki, akinek kis  zavart mosollyal elmesélem, hogy vettünk egy házat, olyan őszinte örömmel, valódi mosollyal az arcán néz vissza rám, hogy beleborzongok.

Hihetetlenül jól esik, na. Annyira, hogy a hülye nagy szívem, már megint alig fér el a 184 cm-ben.

Tegnap reggel, ahogy robogtam le a lépcsőn dolgozni, szomszéd néni jött szembe, és kedvesen kérdezte, hogy mikor költözünk.

Csak őszre,válaszoltam neki, ő pedig megpacskolta a karomat:

Örülök neki hogy lett házatok, örülök neki hogy ez történik veletek!- mondta.

Mondtam már hogy imádom a nénikéket? 🙂

Akkor most mondom 🙂

Legyen bár akármilyen zúzós, nyúzós, kifacsarós napom mostanában, ( és az elmúlt két hónapban sajnos rendre össze is jönnek ilyen napok, amit egész jól viselek, csak most már jó lenne legalább egy vasárnap, amikor még nincs tele a kis naptáram a következő hétre), van valami, ami pár perc alatt segít elfeledni a napi gondokat, ami feltölt, kikapcsol kicsit.

Ha hazaérek a munkából, vár még rám a főzés, és a háziasszonyi rutin, de aztán jön a pillanat, amikor felhúzom a rossz cipőt, amit Barnaszeműtől örököltem, ( egykor tornacipőként szolgált, de kinőtte) és irány az én meseházikóm, a kertemmel.

És ha hiszed, ha nem, amikor megállok a kocsival az ütött-kopott kerítés előtt, és becsukom magam mögött a nyikorgó kertkaput, akkor olyan hihetetlen béke, és nyugalom tölt el, hogy beleborzongok.

És ott vannak ők, imádatom tárgyai, mindennapi pici örömforrásaim, a virágaim.

Mindig is imádtam a virágokat, évről évre gondos tervezés előzte meg a tavaszt, mi is kerüljön a 4 ablakba kitett virágládába.

De most….tobzódom.

Tegnap kinyílt az első liliomom, elképesztően gyönyörű rózsaszín csoda, és már látszik, hogy a másik mellette, majdnem fekete lesz, sárga cirmokkal. ( Színkeveréket vettem, úgyhogy meglepi, melyik milyen színű lesz 🙂 )

Ilyenkor esténként végig járom, végig becézem mindet, a rózsákat, amiket még a nénitől örököltem, és most hálából, amiért kipucoltam őket az égig érő fűből, és levagdostam a több éves elszáradt hajtásokat, hatalmas, illatos virágokkal kényeztetnek el.

A liliomokat, amiket még akkor rendeltem, amikor fogalmam sem volt még arról, hogy nekem idén már kertem lesz, anyukám kertjébe akartam elültetni őket, és naponta vizsgálgattam, mekkorát nőttek az apró kis hajtások.

A muskátlik, amik már évek óta J. lakásában teleltek át, és akik anyunál voltak dajkaságban nyáron, de most végre, minden nap az enyémek. 🙂

A petúniák a virágtartóban, amit én építettem, sk. és mindenki megcsodál.

Az apró kis cserepes virágok, amik cserepeit napokon át festettem, tarkabarkára, és gondosan tervezgettem, hogy melyik színű cserépbe, milyen színű virág kerüljön.

A nem tudom a nevét gyönyörűségem, amit csak úgy megláttam, és megvettem, kicsit drága is volt, úgyhogy J. előtt nem nagyon témáztam róla, csak úgy “lett” ( 🙂 ), és még virág is alig volt rajta, de mára csupavirág csodaszépség lett belőle.

A hajnalkám, amit a vaterán rendeltem, és rettentő lelkesen igyekszik eltüntetni a ronda beton oszlopot a kertben.

A borostyánok amiket J. kis kertjéből hoztunk, és talán sikerült begyökereztetni, a diófa alá, szintén a randa kerítést eltakarási célzattal.

A kerti szegfűk, amiket szintén a vaterán rendeltem, és én magam palántáztam, rettentő lelkesen, ámde nulla tapasztalattal, ennek ellenére megmaradtak, és nemsokára virágozni is fognak már, a szőlőlugas alatt.

A kis  szintén nemtudommik a kapu előtt, amik magját ajándékba kaptam, de most már szééép nagy növénykék lettek, és azt hiszem lassan szintén virágozni kezdenek majd.

És a két angol muskátli, amit “jobb híján” vettem a fali tartóba, amit J.-nek természetesen, az első napokban fel kellett fúrnia, mert igaz hogy még nem lakunk ott, igaz hogy víz nem volt, wc nem működött, és égig ért a gaz, de hát B. fali virágtartóról álmodott, tehát B. megkapta a fali virágtartóját.

A két angol muskátli pedig meghódította B.-t, aki azóta el van ájulva a fergeteges virágözöntől, amit lenyomnak, és jövőre sokkal többet készül beszerezni belőlük. 🙂

A napocska virágom, ami nem adja ám ingyé a bőrét, illetve a virágait, mert csak hétvégén hajlandó mutatni magából valamit, mert ilyenkor mire felérek este, már összecsukódik, mert ha nincs nap, hát nem strapálja magát, túró B. fülébe, oszt kész. De azért szeretem a kis dögöt 🙂

A nyári konyha ablakában ( tök fura meg minden, hogy nekem NYÁRI KONYHÁM van basszus, néha olyan hihetetlen, azt képzelem álom csak az egész ) pedig fűszerkertet rendeztem be, egyelőre bazsalikom, menta, oregánó, és rozmaring van benne, de tervbe van még a snidling, és még valami más szerencsés játékos, lévén hogy még két üres kaspóm van.

Szóval mire mindezen gyönyörűségeket  meglocsolgatom, ( valódi kútvízzel, mert KUTAM is van  😀 ,és természetesen hordóból, állott vízzel, nem jéghideggel ) aztán aprólékosan végigkurkászom az összeset, addigra pont összegyűjtök egy jó adag boldogságot.

És ez az ami kell. 🙂

(Képeket is hozok hamarosan, csak tegnap elfelejtettem felvinni a fényképezőt, mert a liliom hetekig csak kellegette a nagy bimbóit, erre tegnap paff, egy nap alatt kivirágzott. Nem voltam felkészülve a pillanatra. 🙂 )

Bizony, díjat kaptam, a kedves “Régiségeknek” blogtól, amit nagyon szépen köszönök. Meglepi volt a javából, mert valahogy úgy vagyok vele, hogy írok, ha épp rám jön a kényszer, de mindig meglep, hogy valakit érdekel is amit összehordok 🙂

Szóval ez a díj, a Liebster Award, ami egy vándordíj, és azt hiszem már tudom is, kinek fogom tovább adni.

A kérdések viszont nehezebbek lesznek, úgyhogy addig is, még kigondolom a sajátjaimat, lássuk a nekem feltetteket:)

Ilyennek képzelted-e a felnőtt életedet gyermekkorodban?

Amit már gyerekként is nagyon vágytam, és az életem beteljesülésének tartok / tartottam, az az, hogy édesanya lehetek. Sosem volt ez az egyetlen, és kizárólagos cél az életemben, mégis ha visszagondolok a gyerekkoromra, akkor folyton babáztam, és a kis konyhámban játszottam, a rengeteg babát mindig magam köré gyűjtöttem, és ha pl vihar jött, akkor szorosan öleltem mindegyiket, azt képzelve hogy az anyukájuk vagyok, és vigyázok rájuk. Természetesen sokkal simábbnak, és egyszerűbbnek képzeltem az utamat, férj, három gyerek, egy kis kertes házikó, és boldogan élek, még meg nem halok 🙂

Természetesen az út cseppet sem volt, (és valószínűleg nem is lesz) sima, és egyszerű, tele van hegyekkel-völgyekkel, zsákutcákkal, és kerülőkkel, de azt hiszem, azért azon járok, amit gyerekkoromban megálmodtam.

Ott tartasz-e, ahol lenni szeretnél?

Egyre inkább, IGEN.  Az egyetlen még be nem teljesült vágyam, az egy kisbaba, így öregedő fejjel, és akkor tényleg annyira kerek lesz minden, hogy néha félek, talán nem is érdemlem meg ezt az idilli állapotot, ami most körül vesz.

Milyen álmaid/ vágyaid vannak?

Ó hát azt hiszem, aki olvas, az kapásból rá fogja vágni: Kisbaba. Ez most a legnagyobb, legrégebbi vágyam. 17 éves a nagyfiam, és kb 3-4 éves korától szeretnék egy testvérkét. Sajnos a sorsunk nem alakult úgy, hogy eddig valóra váljon, és most még mindig várat magára egy kicsit a csoda, de én nagyon remélem, hogy nemsokára egy kis lelek majd úgy érzi, szeretné, ha én lennék az anyukája.

Aztán persze szeretném őket felnevelni, a kicsit és a nagyot, békében, és szeretetben, ahogy a fiamat neveltem eddig. Ha ezen felül még bármi lehetőséget tartogat az élet, hogy megéljek sok szépet, és jót, az már csak hab lesz a tortán 🙂

Milyennek képzeled az életedet idős korban?

Szeretnék jó sokáig élni 🙂 Méghozzá viszonylag jó egészségben. Van egy 90 éves szomszéd nénim, nekem ő a példaképem, milyennek is szeretném az idős koromat. A napokban repül Görögországba a lányához, aztán hazajön, tesz-vesz a kertecskéjében, strandra jár, az unokákkal, felül a buszra, elruccan vásárolni a szomszéd városba, (hiszen már ingyen utazik).

Szóval jön-megy, jönnek hozzá, a gyerekek-unokák.

Valahogy így. Szeretnék majd sokat kertészkedni, rengeteg virágot nevelni. Természetesen sok unokát szeretnék, és unokák barátait nyüzsögni körülöttem. Végre ráérni a neten talált lakásdekorációs ötletek megvalósítására. Szeretném ha J. ugyanilyen csillogó szemmel nézne rám mint most, és szerelmes lenne belém még mindig. És én is belé természetesen 🙂 És fel merjem még venni a rózsaszínt, és merjem hordani a piros masnis, epres kistáskámat, és ne beszélje belém majd senki, hogy az már nem való nekem 🙂

Köszönöm szépen még egyszer a kérdéseket. Jó volt elgondolkodni rajtuk, mosolygós lett a reggelem.

Ha nem gond, így ahogy van, tovább is adnám őket, a PEREPUTTY blog írójának.

Szóval szeretném, ha ő is a következő kérdésekre válaszolna:

Ilyennek képzelted-e a felnőtt életedet gyermekkorodban?

Ott tartasz-e, ahol lenni szeretnél?

Milyen álmaid/ vágyaid vannak?

Milyennek képzeled az életedet idős korban?

Köszönöm szépen.

Reggel felkeltem a kávé után, nézek ki az ablakon, és látom hogy anyu kapirgál a kertben. ( Mert hogy az ablakaim anyu kertjére néznek éppen) Amúgy hálóingben, halál borzasan kinyitottam az ablakot, és megküldtem egy szerény HAHÓ!-t, a kert felé.

Erre szomszéd bácsika kikukucskál a fa mögül, visszaköszön, ( anyám fején hatalmas vigyorral áll a háta mögött), és lelkesen szóba elegyedik velem. Majd 2 perc után észreveszi anyut a háta mögött, és leesik neki, hogy nem is neki szólt a lelkes reggeli köszöntés.

Azé legalább megígérte segít vevőt keríteni feleslegessé vált kuckónkra 😀

Tegnap végre egész nap tudtunk a házon dolgozni, J.-vel fél 11-kor jöttünk csak haza, és be kell vallanom, egyre nehezebb. Ahogy lassan-lassan a saját ízlésünkre formálódik az egész, (tegnap az egyik garázst rendeztük be, amit tárolónak szeretnénk használni, J. kétezer vackának mind lett helye 🙂 )úgy kezd a szívünkbe egyre mélyebbre ásódni.

Ha dolgoznak nálunk emberek, mint tegnap, a csatornának ássa az árkot egy srác, közben vártuk a villanyszerelőt, akkor viszont nem zárjuk s kaput, mert felesleges, a nagy jövés menésben.

Ennek hozadéka, hogy már nem egy, hanem KÉT nénikénk van, (J. szerint imádnak engem, bár nem tudom miért, jó, beszélgetek velük, meg minden, és tényleg tök aranyosak egyébként, még ha néha kicsit “sok” is a lelkesedésük, mert nem veszik észre, hogy  vannak dolgok amikor nem kell ott lábatlankodni)

Szóval a szomszéd néni melletti néni is szeret, tegnap kaptam tőle lestyán magot, meg virágot, amit meg lehet szárítani, és tövet is fogok kapni majd…

Mondtam is J.-nek, annak idején ha végigsétáltunk az utcán, én minden kertbe benézegettem, hogy mit fogok majd kunyizni.

Végül még kunyiznom se kell, házhoz hozzák a drágák. 🙂

Tegnap pedig a Family Frost csilingelős autótól vásároltunk !!!

Mondtam is J.-nek: Szívecske, mi végérvényesen kertvárosiak lettünk ! 😀

Lopok fél órát az írásra, de már most tudom, hogy ez miatt el fogok késni…Még jó hogy anyám a főnököm 🙂

Annyi írni való lenne, de az idő…Már nem is írom, mert azt fogjátok mondani, ez a nő mindig rinyál. 🙂 Pedig nem is, csak komolyan nem értem, hogy a jó büdös francba nem elég nekem, soha egy nap, egy napnyi dologra 🙂

Az a baj, hogy mindig MINDENT szeretnék.

Barnaszeműt dédelgetni, J.-t körüldorombolni, a kis üzletet továbbra is profin irányítani, és akkor most ott a ház, amivel kapcsolatban ezer terv zsong a fejemben, mert már a bútorokat szeretném saját kezűleg átfesteni, parkosítok, molyolok a virágaimmal, rámolok, böngészek a neten, “kincsek” után.

A házban tudod mi a legjobb egyébként? Amibe totál beleszerettem az első naptól?

A teregetés.

Ne nevess ki, de tizenéve ebben a kis lakásban lakunk, ahol még egy erkély sincsen, így télen-nyáron a szobában kell ruhát szárítani. Ez miatt természetesen penészedünk, és ócskább időben, lazán kell két nap, mire megszáradnak a göncök. A ruháknak meg, még öblítőt használva sem volt igazán jó illata, olyan kicsit “mű”s.

Vagyis folyamatosan mostam minden este-reggel, hogy ami lejött a szárítóról, az helyett már menjen az új.

Amikor végre megkaptuk a kulcsot, azonnal felcipeltem a szárítót, és elhoztam J. lakásából az övét, úgyhogy két szárítót tudtam telepakolni.

És valami eszméletlen érzés, hogy reggel kiteregetek, és estére már szedem be, frissen, szárazon, és ILLATOSAN, úgyhogy minden egyes pólóba-blúzba-párnahuzatba, boldogan dugom bele az orromat, mert egész más, ami a levegőn, napon szárad.

És a hétvégén így egy csomót ki tudok mosni, el tudom pakolni, úgyhogy hét közben csak egyszer-kétszer kell még kiegészíteni.

Nagyon tetszik ám.

Szomszéd néni viszont orrol egy cseppet, mert szombaton végre “kizártuk”

Ugyanis neki is volt kapu kulcsa, amit az eladók azért hagytak rá, hogy ha valami esetleg adódna, akkor be tudjon menni anno. Na igen ,de közben mi szépen kifizettük már az egész cumót, és elkezdünk kipakolni a házból, mert az eladók ezzel már nem nagyon vesződtek, itt hagytak több tonna limlomot, még a néni iratait is én égettem el, hogy azért mégse a kukába landoljon már.

Szóval szomszéd néni viszont nagyon nem érzékelte a tulajdonos cserét, ugyanúgy otthonosan közlekedett egész álló nap nálunk, ami kezdet már egy kicsit sok lenni, mert tényleg nagyon kedves, meg aranyos, de egyrészt folyton beleszólt, mit hogy kellene tennünk, másrészt folyamatosan a nyomomban volt, ha 4 órát fent voltam, akkor 3,5-et.

Szombaton elkezdtük volna kipakolni az egyik tároló helyiséget, és kidobásra ítélni egy csomó felhalmozott cumót, de bevallom, több mint kellemetlen volt, mindezt úgy tenni, hogy közben szomszéd néni lecsekkol minden egyes darabot, és ellenőrzése alatt tart, mert elég radikális vagyok lomtalanítás kérdésben. Egyrészt ugye van saját háztartásom, jött egy csomó cucc J. lakásából, úgyhogy lehet hogy nagyon szuper a három termosz, de nekünk is van már kettő, és nem, nem hiszem, hogy életünkben még szükség lenne ötre, és nem, nem elég nagy a tároló ahhoz, hogy megtartsuk. Vagyis kidobunk hármat.

Később Barnaszeműnek jött egy haverja, éppen ebédeltek volna, de a nénit még ez sem tántorította el, végig asszisztált, mit is készítettem nekik, a két gyerek pedig eléggé zavarban volt ez miatt.

Na J.-nek itt lett elege, lekapta a kaput, és zárat cserélt….

Szomszéd néni azóta látványos “felénk se nézéssel” “büntet”. Kicsit furdal azért a lelkiismeret, mert nem akartuk megbántani, de ezen túl kellett esni, mert ha most nem zárjuk rövidre a témát, akkor mi fogunk feleslegesen idegeskedni, amikor nem veszi észre magát.

A virágaim tobzódnak, minden este aprólékosan végigkurkászom az összeset, és be kell hogy valljam, metszésből is ötöst érdemlek, mert bár teljesen laikusként estem neki a szőlőnek, és a rózsáknak, teljesen egyéni koncepciót alkalmazva, de lesz egy csomó szőlőnk, és a rózsa is tele van bimbókkal.

Vagy csak örülnek neki, hogy megszabadultak az évek óta felgyülemlett száraz / elburjánzott hajtásoktól. 🙂

Szóval ez az élet Babocsai néni. 😀