Bár látszólag nyitott, és barátságos természetem van, és szerintem sokan gondolják úgy, hogy jól ismernek, a valóság az, hogy nagyon is jól őrzöm az életem történéseit.
Egész egyszerűen szeretem a dolgaimat magam megélni, átrágni, elraktározni. A rosszat, a jót egyaránt.
Azt azért nem gondolom, hogy rólam nem keringenek történetek közszájon, akár igazak, akár nem, de igazándiból ezzel nem szoktam foglalkozni, mert minek? Változtatni úgysem tudok rajta, aki pedig ismer, az el tudja dönteni, hogy igaz-e a sztori, vagy sem.
Szóval legyen az válás, kapcsolat, szakítás, napi gondok, az arcom ugyanaz marad, minden nap.
Azért most, hogy életem nagy álma, a csodaházikó valóra vált, kivételt teszek, és ha az alkalom úgy hozza, hát megosztom az ismerősökkel az örömömet. Félve, szégyenlősen, de nagyon boldogan.
És bevallom, végtelenül jól esnek, kicsit meglepnek, alaposan meghatnak a reakciók.
Kivétel nélkül mindenki, akinek kis zavart mosollyal elmesélem, hogy vettünk egy házat, olyan őszinte örömmel, valódi mosollyal az arcán néz vissza rám, hogy beleborzongok.
Hihetetlenül jól esik, na. Annyira, hogy a hülye nagy szívem, már megint alig fér el a 184 cm-ben.
Tegnap reggel, ahogy robogtam le a lépcsőn dolgozni, szomszéd néni jött szembe, és kedvesen kérdezte, hogy mikor költözünk.
Csak őszre,válaszoltam neki, ő pedig megpacskolta a karomat:
Örülök neki hogy lett házatok, örülök neki hogy ez történik veletek!- mondta.
Mondtam már hogy imádom a nénikéket? 🙂
Akkor most mondom 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: