Kezdem úgy érezni, ez a 2014. év, nálunk a fenekestül felfordulás éve lesz.
Azzal, hogy rábólintottam a kutyára, a napjaim utolsó szabad 2 óráját is betábláztam, úgyhogy most már egyre gyakrabban érzem úgy, kicsit vesszőfutás jellege van jelenleg az életemnek.
Reggel 5 kor kelünk, aztán összekészítem J. kajáját, Barnaszemű kajáját, majd lassan útnak indítom őket. Na ekkor volt még általában kb 1/2 1 óra szabadidőm magamra, ami most nincs, mert indulok a kutyushoz, hogy mielőtt munkába mennék, kicsit játsszak vele, és megetessem.
J. szerint ugyan kicsit el van kényeztetve, de én úgy gondolom, hogy ha egyszer úgy döntöttünk, legyen kutyánk, akkor onnantól felelősséggel tartozunk azért, hogy az az állat, a lehetőségekhez képest, a legjobb körülményeket kapja.
Mivel még nem lakunk fent, és a kerítés sem 100 %-os, egy kb 5×5 méteres kis elkerített részen van a kuckója, ( a nénike tyúkokat, és egyéb állatokat tartott itt, amolyan gazdasági udvar, de kényelmes, biztonságos, barátságos kutyakerté alakítottuk.)
Viszont úgy gondolom, egy 3-4 hónapos kiskutyától ( és amúgy el felnőtt állattól sem) várható el, hogy az egész napját itt töltse.
Vagyis megyek reggel, 1 órát játszunk, jól megfuttatom, aztán kapja a reggelit, amit általában én főzök, úgyhogy legtöbbször csak a farkát látom kilógni az ólból elmenőben, esetleg még kinéz egy pillanatra, de akkor meg elkap a röhögés, mert tiszta rizs az orra. 🙂
Aztán hazajövök, gyors zuhany, és irány a meló.
Ahonnan ha tehetem, ebédszünetben is fellógok, egy fél órát, kicsit játszani.
Ahogy hazaérek, gyors főzés, mosás, házimunka, mert 6- 1/2 7 felé, szintén felmegyek még, 1 órát játszani, és vacsorát adni.
Én úgy gondolom ez nem túlzás, és igen is büszke vagyok rá, hogy Leila egészségesen, szépen fejlődik, egy boldog, vidám, mókás kiskutya, aki a második naptól otthon érzi magát, és szívvel-lélekkel igyekszik hozzánk tartozni.
J.-t és Barnaszeműt (engem neeeem ád dehogy 🙂 ) két perc alatt kenyérre kente, bár szerencsére azért jól össze tudunk dolgozni abban, hogy amit nem szabad, azt mindenki egyformán megköveteli.
Szóval imádjuk a kis dögöt nagyon, pont tegnap mondtam J.-nek, miután 2 hét alatt fotóztunk róla 18 képet, és csináltunk 7 videót, hogy : A gazdák mindig hajlamosak azt hinni hogy az ő kutyájuk a legszebb a világon. Én nem hiszem. Tudom.
😀
Közben viszont, ha már káosz, legyen kövér alapon, jelentkezett egy vevő a házra, elég komoly szinten, konkrétan tett egy ajánlatot, amit mi kicsit még keveselltünk, ezért tettünk egyet mi is, amire a héten ad választ.
És akkor egyszerre ránk szakadt, hogy ok, a ház megy, de mi hova?
Mert hogy 1 hónap alatt, még nem nagyon valószínű hogy teljesen össze tudunk hozni, egy komplett központi fűtést, és utána festeni se ártana azért.
J. meg én sorsa nem lenne gond, mindketten jól viseljük az élet adta körülményeket, vagyis totál nem esnénk kétségbe, ha egy szobába kellene beköltözni, egy kiskályhával pl, és fürödni meg hazajárnánk anyuhoz.
De itt van Barnaszemű, az iskolával, akit egyszerűen nem tehetünk ki annak, hogy hónapokig úgy tanuljon, úgy járjon iskolába, hogy otthon nomád körülmények vannak. Anyu ugyan felajánlotta, hogy mehetne hozzá, de én nem szeretném…..nem. Képtelen lennék meglenni nélküle. A szívem szakadna meg, minden nap.
Szóval könnyen lehet, hogy albérlet lesz a vége, 1-2 hónapra.
Ez viszont kétszeri költözéssel jár, és hónapokig tartó bizonytalansággal.
De ha most van vevő, úgy érezzük, most lenne jó, ha el tudnánk adni a lakást, hiszen, ki tudja később mi alakul?
Aztán még az is lehet, hogy a vevőnk nemet mond, és minden marad a régiben.
Azért haladunk ám közben, szépen csendesen, lassan kész az elektromos rendszer felújítása, jövő héten befejezik a tetőt, és az esőcsatornát, és ha még pár napig nem esne az eső, akkor végre a szennyvíz csatorna árkot is be tudnánk temetni, mert kb azóta egyfolytában esik, hogy nekifogtunk kiásni. 🙂
Érdekes egyébként, a viszonyunk a házzal, napokig csak járok fel, játszok az udvaron a kutyával, megkapálom a kiskertet, összeszedem a diót, locsolom a virágaimat, lesöpröm a teraszt, de nem érzem még enyémnek igazán. Feladat csak, amin dolgozni kell, megoldani a dolgokat, szervezni a munka menetét.
Aztán jön egy nap, egy pillanat, egy gyönyörű napos őszi reggel, amikor hirtelen kerek szemmel csodálkozok rá mindenre, hogy úristen ez tényleg mind-mind az enyém, és istenem milyen gyönyörű, és mennyit álmodtam erről, és odakuporodok a teraszra, a nagy fotelbe, amit pont ezért raktunk oda, és egyszerre tele a szívem a kerttel, a szőlővel, a virágokkal, a madarakkal, a csenddel, a reggeli napsütéssel, és álmodozom, hogy mit-hogyan fogok átalakítani, széppé varázsolni, hogy tavasszal mennyi virágot ültetek majd, és egy labdarózsa bokrot, meg egy pici fenyőt. És olyan rózsaszín izét, aminek nem tudom a nevét, de annyira szép volt a nagymamám kertjében.
És ezek azok a pillanatok, amik tovább visznek az utamon.
Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt…..
