Néha van az a reggel, amikor minden szürke, hiába süt a nap. Fáradtan ébredek, nyűgös vagyok, a tegnap problémái, ma elviselhetetlenül telepednek rám. Semmi sem változott tegnap óta, mégis csak a rosszat látom, a gondokat, a nehézségek fekete nagy madárként ülnek a vállamon.
Szeretnék ülni az ágyban kicsit, habos kávét szürcsölni, közben buta kis sorozatokat bambulni a Tv-ben, aztán csak az otthonra, a szeretteimre figyelni.
Egy napot amikor nincs KELL, nincs TEENDŐ, senki nem vár el tőlem semmit.
Egy napot, amikor az agyam nem 120 % teljesítménnyel kell hogy pörögjön, hogy mindenütt helytálljak.
De menni kell. Öltözni, készülni, és a munka előtt, mint lassan egy éve minden reggel, útnak indulni, hogy egy fél óra időt lopjak Leilának.
Hiszen a napi pár óra, amit én sokszor őrült rohanással kompenzálva igyekszem kiszorítani számára, neki a mindent jelenti, a GAZDIT, a játékot.
A reggeli napsütésben még szomorúan nyitom a nyikorgó kiskaput.
Ma reggel a virágaim sem nevetnek úgy rám, már most meleg van, az udvaron a sitthalom mintha nagyobb lenne tegnap óta…
Leilát mindez nem zavarja, rohan megkeresni a játékot, aztán már kocog is hátra, a fűbe, egy kis kergetőzésre.
Puha bársony szőre hozzám simul, okos barna szemek hűségesen néznek fel rám, örül, mert itt vagyok, mert játszunk, mert neki kerek a világ. Elégedetten hengeredik a hátára még simizem a hasát, ordít róla a boldogság.
A szomszéd kecske odakocog a kerítéshez, régi barátság az övék, az első naptól fogva tart.
Leila odarohan hozzá, előbb azért párszor gondosan elhúzza az orra előtt a játékát, mintegy dicsekedve, hogy lám neki mije van, de aztán kezdetét veszi a játék.
Leila nekiugrik a kerítésnek, a kecske is. Leila odanyomja az oldalát a kerítéshez, a kecske ökleli.
Leila lelapul a fűbe, a kecske két lábra áll, páros lábbal toppant, mire a kutya őrült rohanásba kezd, körbe-körbe a kertben. A kecske is rohanni kezd, aztán elcsúszik, lábai kalimpálnak, belőlem meg kitör a hangos nevetés.
Állok a kert közepén, nevetek önfeledten, és néz rám a két állat, esküszöm mint két cinkostárs, olyan szemekkel, hogy azt leírni nem tudom.
És már nincs itt baj.
A kiskertem szelíden mosolyog, a levegőben hársfa illat, szerelmes vagyok a férjembe, van egy édes, okos, csupaszív nagyfiam, és talán nemsokára az álomházikó is készen lesz végre, még ha megdolgozunk is érte alapost.
Beülök az autóba, és arra gondolok, vajon a kutya érezhette-e meg, hogy most „valami kell”, vagy Valaki onnan fentről egy picit lefigyelt rám , de aztán arra jutok, hogy mindegy is talán, akkor is KÖSZÖNÖM.
