20 évvel később…

Jó sok idő eltelt a nagy bejelentés óta, bizony rengeteg minden történt, sok-sok élmény, érzések, események, rengeteg új dolog, amit szeretnék megosztani veletek, de sajnos az utóbbi hetekben nagyon sokat dolgoztam még, így sajnos hiába próbáltam egy pár percet lopni az írásra, mindig mínuszban voltam az idővel.

Hétfőtől viszont hivatalosan is betegállományban leszek a baba születéséig, úgyhogy mindenki vigyázzon ám…..írni fogok 😀

Legyen akkor talán  az első téma, : hogyan is viseltem- viselem a várandósságot, másodszorra,  40 évesen.

Első körben leszögezhetjük, 20 évesen sokkal, de sokkal könnyebb volt. 🙂 Az lehet, hogy ha a második csemete kb 2 év múlva érkezik, nem 19 és fél múlva, akkor is sokkal ramatyabbul viseltem volna, mint az elsőt, de mivel ilyen információ nem áll rendelkezésemre, és a kedves beavatottak is igyekeznek : hát igen, nem vagy már 20 éves!- felkiáltásokkal támogatni, azt kell hogy mondjam, az eleje nem volt egy diadalmenet.

Valahol ugye január közepe – vége táján derült ki babóca lapulása a pocakomban, és akkor kezdődött az én szürkeség van, hideg = rosszul vagyok kálváriám.

Mintha csak az idő és a közérzetem azonos hullámhosszra került volna, ha visszagondolok az első pár hétre, még most is a szürkeség, a sötét, a hideg, esős – havas idő, és a rosszullétek jutnak az eszembe.

Az első jel, amit akkor még nem értelmeztem jelként, az az volt, hogy az eddigi reggeli nagy bögre kakaótól, ami nekem ágyba járt minden reggel, iszonyat hasgörcseim, és egyebek lettek.

Mire kiderült, hogy a valaki bizony ott lapul odabent, addigra az is kiderült, hogy ez bizony tejérzékenység lett, sajna azóta is le kell mondanom a tejes ételekről 🙁

Aztán alig örültük ki magunkat, és szoktam hozzá a gondolathoz , hogy nem csak álom ám többé a baba a pocakomban, jött ám a klasszikus hányás, és hányinger, megspékelve még valami iszonyat hasogató, görcsös fejfájással.

Nekem életemben talán ötször ha fájt a fejem, most meg délutánra már általában paff voltam, mire hazaértem a munkából, ledőltem, és sokszor már felkelni sem tudtam.

A hányinger is jött reggel, jött délután, jött este, ahogy kedve tartotta, és hiába olvastam a neten a Salvus víztől, a gyömbéren át, a háztartási kekszig, nekem SEMMI nem volt jó.

Olyannyira hogy a 16-ik hétig fogytam, mert általában nem nagyon ment a kaja, ami meg ment, az sem maradt sokáig 🙂

Szegény J. ismét vizsgázott hát türelemből, segítőkészségből, megértésből, és ismét csillagos ötösre. 

Amikor fél hét felé hazaért a munkából, ( és reggel 6 kor már úton van), még nekifogott vacsorát főzni, a kutyával játszani, esetleg mosogatni, teregetni.

És néha az én nyekergésemet hallgatni, mert persze kiborultam attól hogy semmit sem tudok csinálni.

Olyan sokszor elnéztem szegénykémet, ahogy fáradtan ült az asztalnál, vagy reggel még sötétben indult útnak, és arra gondoltam, hogy én már biztos legalább egyszer rém undokul szóltam volna hozzá, a fáradtságtól. De nem, ő mindig maradt a kedves, türelmes, J.-s. Apró ajándékokat hozott, ha említettem valamit, hogy olvastam, mi használ a rosszullétemre, másnapra meghozta, utazott még negyed órát pluszban, aztán cipelte nekem a buszon a terhespárnát, hogy kényelmesebben feküdjek. És ezzel ha lehet, még jobban elhelyezkedett  a szívemben.

A tél vége, tavasz eleje ezzel klasszul el is telt, és bár néha már magam sem hittem hogy ez valaha is jobb lehet, ahogy beköszöntöttek az első tavaszi napok, én is jobban-jobban lettem.

Először még csak hullámzóan, pár nap jobb volt, aztán 1-1 napra visszaestem kicsit.

Az egyetlen pozitívum, ezekben a hetekben, mint azt J-nek gyakran hangoztattam, az a mellem méretének látványos változása volt, és ez, mivel alapjáraton nem valami Dolly Busteres, határozottan tetszett ám 🙂 

Közben  persze amolyan B.-hez méltóan, szétaggódtam az agyam, hogy biztos rendben van-e minden, ( hiszen olyan nagyon sokat vártunk erre a picikére), minden nap megbeszélgettem vele, hogy nagyon várjuk, nagyon fogjuk szeretni, és nem baj hogy anya rosszul van.

Ha véletlenül egy nap jól voltam, akkor azért aggódtam, hogy miért vagyok jól? 😀

Ahogy betöltöttük a 8. hetet, mentem doktorbácsihoz, de sajnos még ekkor sem volt felhőtlen a boldogság, mert a doki egy pici barnás maszatot észlelt, és én ettől teljesen bepánikoltam.

Szívem szerint azonnal ágyba bújtam volna, mozdulatkanná dermedve, de persze ez nem volt kivitelezhető.

Sokat beszélgettem vele akkor, hogy nagyon szép élete lesz, és akarjon minket, és sokat kértem a Jóistent is, ne vegye el tőlem a frissen kapott reményt.

Aztán utána olvasgattam, kiderült hogy előfordul ilyen néha, a szervezet még készül a következő havi vérzésre, végül eltelt  a következő pár hét  is, vérzés nélkül. Az idő haladt, és vele ment minden a maga útján.

A következő parám az első ultrahang előtt volt, a 12. héten, hogy mi lesz ha nem ver a pici szíve.

Ha minden reményem, várakozásom, hihetetlen boldogságom megcsal, és visszahullok a porba, ahol sokszor hevertem, a sikertelen hónapok végén.

J. persze elkísért, és ahogy ültünk a váróteremben, nekem kalapált a szívem ezerrel, de ő olyan nyugodt, olyan kedves volt, fogta a kezem, és bizonygatta, hogy minden rendben lesz ám.

Aztán egyszer csak ott volt…..

A világ egy pillanatra eltűnt, már nem hallottam az orvost, nem gondoltam arra hogy J. ott figyel a hátam mögött, csak a hatalmas képernyőt láttam, rajta egy pici kis csodával, akinek IGEN, ott dobogott a pici szíve, az icipici testében, és akkor emlékszem kisütött a nap, kiszínesedett a föld, és csak vigyorogtam napokig mint egy eszement, aki titkot hord odabent, és szerintem nem volt nálam boldogabb ember a földön. Talán csak J.-m.

Hinni kezdtem. Tervezgetni. Várakozni. Szeretni. Titkot hordozni.

Annyira megváltoztam ezekben a hetekben, a szemem ragyogott, folyton mosolyogtam, hogy rengeteg bókot bezsebeltem, az akkor még mit sem sejtő ismerősöktől.

De sajnos, a rossz dolgok ezzel még nem értek véget, a következő héten valami borzasztó történt. 

A nagynéném már hetek óta betegeskedett, igazán az orvosok sem  tudták megmondani mi baja, és mennyire súlyos, így pár napos kórházi kezelés után hazaengedték.

Aznap reggel lementem hozzá, mert egy pár holmink nála volt az egyik szobában, kerestem pár iratot.

Közben apukám is rá nézett, még megbeszélgettük, hogy kicsit rosszabbul van, most elmegy egy ügyfelével, ha visszajön, felhívja az orvost.

Ahogy apukám elment, én is indulni készültem, gondoltam benézek még nagynénémhez, hátha szüksége lenne valamire.

Ahogy beléptem már nem ismert meg, majd másodpercek alatt a szemem láttára összeomlott, és elvesztette az eszméletét.

Én pedig ott voltam vele, egyedül….

Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy azonnal hívjam a mentőket, de aztán olyan sokkot kaptam, hogy nem találtam apám számát a telefonban, csak 4 x-re sikerült bepötyögnöm…

Közben pedig azon imádkoztam némán, hogy a babó a pocakomban minél kevesebbet kapjon az adrenalinbombából ami átszáguldott a testemen.

Sajnos már a mentők sem tudtak rajta segíteni. Elment. 🙁

Szerencsére apum gyorsan visszaért, és a sógornőm is percek alatt ott volt, úgyhogy lassan-lassan megnyugodtunk, én nem történt semmi baj. J.-is tartotta  bennem a lelket telefonon, nem tudom mennyire tudott dolgozni aznap.

Néha még fáj a szívem, mert szerettem volna ha látja a kisbabát, és tudom hogy szeretettel kötötte volna neki a kisruhákat, cipőket.

Aztán eltelt még 2 hét, és elérkezett a genetikai vizsgálat ideje.

Sokat olvastam az aminocentézisről, és az esetleges vetélési kockázatról, és egyre inkább úgy éreztem, nem szeretném.

Végül J.-vel úgy döntöttünk, megcsináltatjuk a fizetős vértesztet, a genetikai ultrahanggal, és annak eredményétől tesszük függővé, kell-e a hasszúrás.

Babót fejtetőtől, lábujjig végigvizsgálták, már amennyire a 12 centije engedte, nyaki redőt mértek, orrcsontot, apró szivecskét vizsgáltak, csontokat, szerveket. Babó jól vizsgázott mindenből 🙂

Végül 2 hét múlva a vérteszt is megérkezett, alacsony kockázattal, ami a legjobb eredmény.

Persze a doki elmondta nekünk, hogy ez nem száz százalékos eredmény,  és lehet még kockázat, de mégis, a további vizsgálatok után, amiről majd legközelebb írok, végképp lemondtunk az aminocentézisről.

Így éltük meg hát az első heteket, hónapokat. Volt benne nehézség is amint látod, de mégis…..azt első perctől fogva, bennem valami olyan őrült boldogság, elégedettség, csendes szeretet tombolt, és olyan nagyon hálás vagyok az istennek azért, hogy annyi sóvárogva vágyakozós év után, végre megadta nekem ezt az érzést, hogy más időszámítás kezdődött, ott, azokon a szürke reggeleken.

Legközelebb pedig írok arról is, milyen fogadtatásban részesült a nagy hír, a rokonok és ismerősök körében 🙂