Itt vagyok hát újra, nem titok, ma kaptam egy kedves üzenetet egy olvasótól, aki szerette olvasni anno az agymenéseimet, és ez volt az utolsó kis lökés a visszatérés felé. Sokszor volt eszemben az én naplócskám, sokszor jó lett volna kiírni magamból a mondandómat.
Jaj mennyi meg mennyi sztori gyűlt fel, a másfél év alatt, nevetős, sírós, sírós-nevetős. Olyan mint az eddigiek 🙂
Csak épp tavaly, egy szeptember végi estén, megváltozott ám az egész életünk.
Mert lett egy pici kis ember, aki felülírt mindent, akit be kellett építenem a mi állandóan nyüzsgő mindennapjainkba. Mégpedig az első helyre…így hát a napló (és még de sok minden ám) szépen kicsúszott a még elvégezhető dolgok közül.
Most azonban tündérlány már 16 hónapos, így hát lassan megpróbálom naplóba foglalni az elmúlt másfél évünket…
A 2016-os nyár maga volt a csoda, a szívet dobogtató várakozás, a nyugodt boldogság. Ragyogtam, tele voltam élettel, lelkesen éltem meg kismamaságom minden egyes pillanatát. Tanultam újból, hogy mikor milyen vizsgálatok szükségesek, hogy mit ehet egy várandós, boldogan hurcoltam a nagy pocakomat, és olyan csendes öröm volt bennem minden nap, mint kevésszer életemben.
A 40 fokos hőséget is jól bírtam, semmi lábdagadás, semmi magas vérnyomás. J-.hordta nekem a rengeteg fagyit, amit az én kis drágám imádott, mikor eljött a délután, és meghallotta odabent J. hangját, lelkesen rúgkapált. Nevettük is sokat, hogy mennyire képben van, J. hangja=jön a fagyi. 🙂
Sokszor mondogattam J.-nek ha megszületik a kicsikénk, és meghallja majd a hangját, egyből az ugrik be neki=>Itt a pasas, aki a fagyit hozza! 🙂
Így teltek hát a nyári napok, kis munkával még délelőtt, pihenéssel délután, este meg kiültünk a teraszra, fagyizni, beszélgetni. A kertet gondozni is jól bírtam, csak hajolni volt nehéz már, illetve mindig féltem, hogy összenyomom szegényt 🙂
Lassan eljött az ideje a kelengye összekészítésének is, és én boldogan vetettem magam a feladatba.
Imádtam az érzést, gyűjtögetni az apró holmikat, neki, akit még csak a szívemmel látok.
Minden vágyam egy kislány volt, hiszen egy fiút csaknem fölneveltem már, olyan jó lett volna most a másik oldalt is megélni, átélni, megtapasztalni.
Így hát nem csoda, hogy úsztam a boldogságban, amikor kiderült, valóban kislány lesz, akit oly régen, és annyira vártunk.
Fürödtem a csipkében, a rózsaszínben, a pihe-puhában . 🙂
Barnaszemű itthon lébecolt velem egész nyáron, jó volt ez is, sokat beszélgettünk, hülyéskedtünk, ő vitt orvoshoz, “vigyázott” rám.
De azért aranyos volt sokszor, mert igazi fiúgyerekes szeméremmel, voltak dolgok, amiről egyszerűen nem vett tudomást, pl az ultrahangra nem lehetett becsalogatni.
Babakocsit venni viszont boldogan jött, aztán vidáman röhögött, mikor az eladó hölgy “apukának” titulálta. 🙂
Kérdezték ám tőle azt is, mi lesz ha akkor indul meg a szülés, mikor csak ő van itthon.
Idézném szó szerint: “Kihívom a mentőket, aztán kiszaladok a világból ” 😀
Napokig kuncogtam rajta. 😀
Aztán beköszöntött az ősz, lassan véget ért az én kilenc hónapom.
Szeptember végére volt kiszámítva az én kicsikém születése, és ahogy egyre közelebb kerültünk a kijelölt időponthoz, úgy lettem egyre izgatottabb, türelmetlenebb.
Vártam már a végét egy történetnek, hogy elkezdődjön egy másik. Jó lett volna már látni az én kicsikémet, a kezemben tartani, magamhoz ölelni végre. És túl lenni a szülésen, amitől iszonyatosan rettegtem ám.
Így teltek hát az utolsó hónapok, napok, boldogságban, békében, harmóniában.
Aztán jött az a bizonyos szeptember végi délután….
De erről majd legközelebb írok majd.
Mert hát nálunk ugye ez sem volt egy átlagos történet….:D
