Szülés 2.0 verzió :)

1.016 év után....Noooormális??https://blani.cafeblog.huBlanihttps://blani.cafeblog.hu/author/blani/Szülés 2.0 verzió :)Amikor Barnaszemű megszületett, 14 órás horror után, pár nappal a 21. születésnapom előtt, két dolgot tudtam biztosan: Szeretnék majd még egy babát, de én a büdös életben többet nem szülök...Vagyis csak császárral. Az akkori dokim, -ma már így gondolom-pusztán kényelemből, megindított egy 2 nappal túlhordott szülést az ügyeleti napján, teljesen zárt méhszájjal, semmi szülés közeledtét jelző tünettel. Mit tudtam én akkor, szinte még gyerekként, mi az az indított szülés, doki bácsi ezt javasolta, én meg rábólintottam. Túl leszek rajta, doki bácsi is velem lesz, jajj de jó. Igen ám, de azt senki nem mondta nekem, hogy az indított szülés sokkal fájdalmasabb, a fájások az elejétől 2 percenként jöttek, és mivel még így sem tágultam, a doki szépen kézzel rásegített, többször is, ami olyan fájdalom volt, amit nem kívánok senkinek. Közben beöntés, egy mogorva szülésznőtől, aztán a hosszú órák, amikor nem történt semmi...senki nem szólt hozzám, anyukámon kívül aki velem volt. Aztán mikor végre meglett Barnaszemű, nem tudták elállítani a vérzést, úgyhogy majdnem elvéreztem, és a doki egy csomó plusz öltést is varrt a gátmetszés mellé., mert muszáj volt. Mire az egésznek vége lett, halálosan kimerültem, reszkettem, fájt mindenem, úgyhogy szinte alig emlékszem milyen érzés volt Barnaszeműt a karomban tartani. Nehezen jöttem helyre, a varratok sokáig fájtak, napokig szédültem a vérveszteségtől. A pokolba kívántam az egész szülést. Közben teltek az évek, Barnaszemű cseperedett, az élet hozott ezt is, azt is, de bármikor arra gondoltam, hogy lesz még egy kisbabám, a szülés réme ott kísértett a fejem felett. Az emlék nem halványult, sőt. Ahogy elhagytam a harmincat, elkezdtem azon is rémüldözni, hogy ha 20 évesen ennyire megviselt ez az egész, mi lesz velem majd 40 felé....talán túl sem élek már egy újabb megpróbáltatást. ( :) ) Aztán jött J. és a szerelem, na meg az a január végi sztori, amikor 39 és fél évesen kiderült, babát várok végre :) Félelmem még cseppet sem oldódott, ezért úgy gondoltam majd olyan orvost keresek, aki nyitott arra, hogy ha ragaszkodom a császáros szüléshez hát nem gördít eléje akadályt. De teltek az első hetek, elkezdtem körbe kérdezősködni, és bizony már nem ez lett az első szempont, hanem az, hogy mi a legjobb nekem és a babámnak. Találtam egy tüneményes doktorbácsit, egy jól felszerelt kórházzal a háta mögött, aki szakmailag elismert, emberséges, kedves, odafigyelő. Gondoltam, majd szépen rávezetem őt idővel, hogy én rettegek a szüléstől, nem akarok természetes úton szülni, és ha látja rajtam milyen mély bennem a félelem, akkor biztosan beleegyezik egy császáros szülésbe. Közben kezdtek peregni a hetek szépen lassan, kiderült, hogy kislány lesz a mi ajándékunk, aztán elkezdem valami furcsa kaparászást is érezni odabent :) És ahogy teltek a napok, ahogy kezdett a szívünk egyszerre dobbanni, ahogy napról napra erősödött a kötődés kettőnk között, úgy kezdett az én agyam is egyre többet járni a téma körül. A legfontosabb változás talán az volt, hogy a NEKEM legjobb megoldás helyett, a NEKI legjobb kezdett az előtérbe kerülni. Több dolog is szöget ütött e fejembe.... Ha a császár lenne a könnyebb és jobb a kismamák számára, akkor az orvosok miért ragaszkodnának annyira a természetes szüléshez? Itt az én doktor bácsim, aki abban az évben kezdett praktizálni, amikor én születtem, vagyis nem kevés kismama megfordult a keze alatt, ha ő képesnek érez engem arra, hogy a 40 évem, és némi túlsúlyom ellenére megszüljem ezt a kisbabát, akkor talán úgy is van. Végül elkezdtem utána olvasni a neten, ( ez volt az egyetlen téma amit engedtem magamnak, mert már a várandósságom első heteiben megfogadtam, nem bújom a netet, minden hülye témában, mert csak felizgatom magam), és bizony rá kellett hogy ébredjek, nem véletlen, hogy a természetes szülés az etalon. A babának mindenképp sokkal kedvezőbb. Így aztán egy kora nyári hajnalon, amikor épp nem tudtam aludni a melegtől, meghoztam életem egyik legnagyobb döntését: Megszülöm a kislányomat császár nélkül. Lesz ami lesz. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem rettegtem továbbra is a szüléstől halálosan, és persze nem bántam volna ha mégis kiderül hogy esetleg csak császár jöhet szóba.... De minden rendben haladt, közeledett szépen a szülés időpontja, és én remekül voltam. Egyetlen kapaszkodóm J. volt, aki bár szintén be volt gazolva, ígérte hogy velem lesz, és kitart még ha sárkány leszek is , harminckét körömmel. :) Szépen felkészítettem őt, hogy mire számítson a hosszú hosszú órák során, mi fog történni, mit fogok reagálni, milyen lesz az egész történet majd. Összepakoltuk a szülőszobás cuccot is, bele több üveg vizet, ropit, kekszet, szőlőcukrot, meleg zoknit :) Jött az utolsó hét, én még mindig remekül, baba is, semmi jelét nem mutatta, hogy kifelé készülődne, én pedig már kezdtem beletörődni a sorsomba....újból indított szülésem lesz. Azért az utolsó hónapban már ittam a málnalevél teát, mert sokat olvastam róla, hogy van akinél segít, mellékhatása meg semmi, hát akkor miért is ne? És igyekeztem meggyőzni a kicsi kis tündéremet is, hogy lassan indulni kellene kifelé. Kiírt időpont letelt, minden reggel a kórházban indítottunk, CTG, két naponta ultrahang, minden nap ugyanaz....baba remekül elvan odabent :) Egyetlen egy vigaszom az volt, hogy a méhszájam azért elkezdett kinyílni, abban reménykedtem, hogy egy félig nyitott méhszájra ha ráindítanak, talán hamarabb megy, mint anno egy teljesen zárt. Közben minden nap egyedül levezettem hazafelé 70 km-ert, de ez titok, mert dokibácsi agyoncsapott volna :) Végül péntekre reggel 8-ra kiírtak indításra. Kicsilány napjai pocaklakóként meg voltak számlálva. Így jött el a csütörtök reggel, ismét CTG, minden ok, bár én hajnaltól éreztem néha kicsi fura valamit...de a gép nem mutatott semmi, így az ügyeletes doki szépen megveregette a vállam, és hazabocsájtott. Valahogy mégis olyan fura volt a közérzetem, nem volt kedvem egyedül nekiindulni, így kimentem J. munkahelyére, akit elengedett haza velem a főnöke, mivelhogy másnaptól úgyis szabin lett volna. Hazafelé így már J. vezetett, én meg lapítottam. Érdekes érzésem volt. Lehet ezek már jósló fájások? Voltam én ám szülést felkészítő tanfolyamon, és ott a szülésznő elmondta, úgy lehet megkülönböztetni a jósló, és a rendes fájásokat, hogy a rendes fájások percre pontosak. Mert mivel nekem anno indították, hát fogalmam sem volt róla, hogy indul meg egy tisztességes szülés. Hazaértünk dél körül, én csak érezgettem valamit, lefeküdtünk hát TV-t nézni, én pedig elkezdtem írogatni. Jöttek is szépen a fájások, de a kis rohadékok, még véletlenül se pontosan, délután 5 ig, nem volt két egyforma. Úgyhogy én váltig állítottam J.-nek, hogy ezek csak JÓSLÓ fájások, és nem, nem megyünk be a kórházba, mert úgyis haza fognak küldeni. Pedig közben már nem bírtam feküdni, és bizony kapaszkodtam én az ágy támlájába, a kisasztalba, még a kutya bundájába is, mert kimentem sétálni, hátha elmúlik. :) Aztán úgy 5 óra tájban, amikor J. már tiszta ideg volt tőlem, eszembe jutott, hogy a szülésznő azt is mondta, hogy a jósló fájások, meleg víz hatására enyhülnek. Hurrá, irány a zuhany, hát ezek szartak enyhülni, kijöttem a zuhany alól, J. már a táskákkal a kezében vár, hogy húzzunk már a kórházba. Végre én is rábólintottam, de azzal a kikötéssel, hogy ha mégis hazaküldenek, a testvéreméknél alszunk, mert már nincs értelme hazajönni. Beültünk a kocsiba, J. enyhén idegesen lépett a gázra, amin nem javított az a tény sem, hogy kb negyed óra múlva, hajszálpontos 5 perces fájásaim lettek... J. átváltott Niki Laudába, és én még élek ezt az utat, az esteledő tájjal, J. aggódó tekintetével, soha nem fogom elfelejteni. Megszegett egy pár közlekedési szabályt, maradjuk ennyiben :) Viszont melegen tudom ajánlani, a kocsiülésben való vajúdást mindenkinek. Nekem legalábbis bevált :) Azt azért még hozzátenném, hogy bár szépen alakult a fájásrendszer, én még mindig meg voltam róla győződve, hogy még órák vannak hátra, és J.-t még én nyugtatgattam minden piros lámpánál, hogy nyuuugi, van még egy csomó időnk. J. végül fél 7 kor landolt a kórház előtt, nyargaltunk a szülőszoba felé, ő leült kint, én meg betipegtem. Dokinak ekkor jutott eszembe szólni, aki rögtön elindult befelé. Rákapcsoltak a CTg-re, nővér kiment, nekem meg jött egy elég intenzív fájás, de kitartottam. Azé elég meggyőző lehetett, mert ahogy a szülésznő bejött, és megnézte a papírt, ki is kapcsolta a gépet, és szólt az ügyeletes doktornőnek, aki úgy találta, minden a legnagyobb rendben, 3 ujjnyi méhszáj, irány a szülőszoba. Elballagtunk a szülőszobára, néha megálltam egy kicsit fájni, közben J.-nek szóltak hogy hozza a csomagomat, mire ő is leballagott a kocsihoz. Szülésznő segített elhelyezkednem az ágyon, bekötötte az infúziót, rámtette a CTG tappancsot, mire én megkérdeztem, hogy kaphatok -e epidurált. :) ( Mert hogy én még mindig azt gondoltam órák kérdése...) Kicsit hülyén nézett, majd közölte, hogy arra itt már nincs idő, mire én totál kétségbe estem, hogy akkor nekem most fájdalmaim lesznek. Szülésznő el, nekem egy bazinagy fájás, leesett a hülye tappancs a hasamról, épp keresgélem, mikor jön vissza, de abban a pillanatban érzem, hogy elfolyt a magzatvizem. A hölgy megvizsgál, majd izgatottan mormogja...hát ez nem 3 ujjnyi....mire én nyögve: Kevesebb?!!! De abban a pillanatban érzem, tolófájás! Ezt már megismertem :) Doki sehol, ügyeletes doki ki tudja hol, szülésznőre nézek rémülten, most mi legyen? Ő meg halál nyugalommal odaugrik, összeszereli az ágyat, és megnyugtat: Nyugi le tudok vezetni egy szülést. Ha nyomni kell, nyomja. Közben azért ügyeletes doki is beviharzik, előkerítik J.-t, aki még nyugodtan bagózott odakint, a fele cuccot volt csak ideje felvenni, fél kézzel a műtősgatyát fogja, le ne essen, mert nem volt ideje megkötni. :) Kicsilány jön mint a rakéta, küzdök a fájdalommal, kapaszkodok J. kezébe, igyekszem csinálni amit a szülésznő mond, aztán érzem már kicsúszni a pici kis testet: 19.28 -kor megérkezik a mi kis boldogságunk erre a világra :) J. szeme homályosan boldog, azt mondja rám hasonlít, már adják is a kezembe, gyönyörű, egészséges, csodaszép. Elviszik fürdetni, felöltöztetni, engem még ellát az orvos, de közben folyamatosan hallom ahogy J. beszél hozzá.:) Pár perc és már hozzák is vissza, már elveszi a cicit, mi fekszünk, J. áll mellettünk, teljes a boldogság :) Kettő összesen kettő apró varratot kapok, nem volt gátmetszésre sem idő, szerencsére nem lett gond belőle. Fél óra múlva felkelhetek, lezuhanyozom, J.-től elköszönök, aki vigyorogva nyugtázza a kapunál, hogy belefértünk a 2 órás ingyenes parkolásos terminusba :) Egy cseppet sem vagyok fáradt, egész éjjel türelmetlenül lesem az órat, mert reggel 5 kor mehetek a kicsikémért. 5 kor mint akit puskából lőttek ki, sprintelek a babaszoba felé, és már a kezemben is tarthatom az én kis boldogságom. Anyuka lettem. Másodszorra. És valami olyan hihetetlen természetességgel veszem a karomba őt, mintha ezer éve vártam volna erre a pillanatra. Mintha mindig is itt lett volna velem, csak ki kellett hogy várjuk, hogy találkozhassunk. Vele lett kerek most minden. Isten hozott csillagom! rich