Amikor kamasz voltam, sehogyan sem tudtam elfogadni a dolgot, kicsit túlméretezett a Jóisten.
Nehéz ám beletörődni, amikor van egy hatalmas, érzékeny lelked, és szeretnél kicsi, meg törékeny lenni, a természet megajándékoz egy bálna sziluettjével 🙂
12 évesen 173 cm és 72 kg voltam, amikor az osztálytársaim többsége a 160 cm-t és az ötven kilót nem érte el. ( Most 184 cm vagyok, a kilóim számát sajnos kicsillagozza a szerkesztő 🙂 ******** kg. Látod? 😀 )
Rettenetes sokat szenvedtem ez miatt, bár nem nagyon csúfoltak, és szerettek az osztálytársaim, otthon azért rendszeres lecseszéseket kaptam a pusztíthatatlan étvágyam miatt.
Addig fajult a helyzet, hogy gyűlöltem magam, és sikerült egy enyhe depressziót is összeszednem, az amúgy is kényes kamaszállapotomban.
Nem értettem miért történik ez velem, azt hittem soha senki sem lesz kíváncsi rám, hogy nálam rondább lényt még nem hordott a hátán a föld.
Aztán…lassan minden megváltozott.
20 évesen egyszerre csak beköltözött a pocakomba Barnaszemű, és én kezdtem megszeretni a testemet. Mert a doki mindig mosolyogva mondta, milyen jó kis kipárnázott helye van a kicsikémnek, és én is ámulattal figyeltem nap, mint nap, hogy az általam gyűlölt test, milyen tökéletesen gondoskodik, milyen hibátlanul működik, ha kisbaba dologról van szó.
És ahogy később ott szuszogott mellettem, és képes voltam percekig nézni, hogy milyen hihetetlenül szép, meg tökéletes, arra gondoltam, csak nem olyan rossz ez a test, ha valami ilyen gyönyörűt volt képes létrehozni.
Nézzétek el nekem ezeket a gyerekes gondolatokat, de 21 éves voltam csupán, és nekem ez tényleg sokat segített abban hogy végre képes legyek máshogy látni önmagam.
Aztán az évek alatt lassan rájöttem végül, hogy az én sorsom pontosan abban van, hogy “nagy” legyek. Mert legyen az állat, gyerek, vagy felnőtt, olyan érzést váltok ki a másikból, hogy legszívesebben azonnal hozzám bújna, ha szeretetre, egy kis ölelésre, simogatásra vágyik.
Ne nevess ki ezért, de valóban így van.
Annyiszor tapasztaltam már, hogy amit én egykor tragédiának hittem, az mennyire nem az, hogy tulajdonképp valami különlegeset kaptam, amivel ha élni tudok, akkor nagyon sokat adhatok másoknak. Kedvességet, gondoskodást, szeretetet.
Tegnap temették apu kedvesének az anyukáját.
Már felnőtt voltam mikor elváltak a szüleim, így a klasszikus értelemben nem a mostoha anyukám, de azért közel állunk egymáshoz.
Az anyukáját is csak párszor láttam, úgyhogy nem nagyon tudtam, mi illik, menjek-e el a temetésre, vagy ne.
Próbáltam felidézni, hogy az ő fiai vajon voltak-e a nagymamám temetésén, ( úgy rémlik igen) .
Öcsiék eleve szóba se jöhettek, ők messze laknak, a nővérem is mondta, ő nem tud jönni.
Aztán J. azt mondta, szerinte ha tudok, menjek el, nem a néni miatt, de M.-nek jól esne.
Tegnap mégis nehéz volt elindulnom, egyrészt mert valami okos, más időpontra emlékezett mint amit apu mondott, és én már idegeskedtem az miatt, esetleg nem is jókor megyek.
Aztán nővérem elejtett egy megjegyzést, hogy talán M. nem is kívánja hogy ott legyünk.
Én meg megijedtem. Mi lesz ha tolakodásnak tűnik a jelenlétem? Vagy úgy tűnik csak megjátszom magam?
Ráadásul az utolsó pillanatban érkeztem, mert az üzletet zárni kellett.
Lezajlott a temetés, én szépen kivártam a soromat, és odamentem M.-hez, mert a napokban még nem találkoztunk, és szerettem volna részvétet kívánni neki. És ahogy odaléptem hozzá, és megsimogattam a hátát, miközben beszéltem, és közben próbáltam a hülye bőgést visszatartani, mert nem bírom ha más sír előttem, mert akkor nekem is elered a könnyem, szóval akkor egyszer csak odabújt hozzám. És én csak álltam ott, megsimogattam, a feje a mellkasomon, és akkor egyszerre megint azt éreztem, hogy most nagyon kellett ez a pillanat, nagyon kellett az, hogy egy fejjel fölé tornyosuljak, mert most bennem találta meg azt a vigaszt, amire valahol, valamikor mindenki vágyik, hogy legyen valaki nagy és erős, egy icipicit odabújni…
És már nem lázadok az ellen, amit kaptam. Na jó néha. De tényleg csak egy icipicit 😀
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: