Jól elhanyagoltam az én kis naplócskámat, bizony. De mentségemre legyen mondva, az augusztus az nekem elég húzós munka szempontjából, és ez most kihúzódott szeptemberre is. Konkrétan 10 percem nem volt…
Na de most már, talán lassan visszaáll minden az eredeti kerékvágásba, és lesz 10 percem. Legalább egy héten egyszer, naaa 🙂
Babaügyben még nincs eredmény, szerintem csoda is lett volna, ha a nagy pörgés közben kopogtat.
Most hőmérőzök minden reggel, vezetem a grafikont, és próbálom kitalálni mikor is lenne a jó időpont. Mert hogy mondanom sem kell, hogy a múlt havi 35 nap után, pontosan 28 napos ciklust produkáltam.
Amúgy is elbaromkodjuk kicsit a dolgokat, J. röhög a hőmérőzésen, úgyhogy az első nap, ahogy feküdtem az ágyban, még lehunyt szemmel, számban a hőmérővel, TUDTAM hogy néz, és vigyorog. Cserébe folyamatosan fenyegetem, hogy hamarosan jön a brokkoli… (Valahol olvastam hogy az jót tesz a kis izéknek, na de J. utálja a brokkolit 🙂 )
Aztán egyik este, AZ után, amikor összebújva néztük a TV-t, csak úgy lazán magam elé képzeltem, ahogy az előbb említettek, halált megvető bátorsággal száguldanak át minden akadályon, hogy aztán célba érve, csalódottan nézzenek körül: Hol a jó büdös francba van az a nyomorult petesejt? ( És mint később kiderült, valószínűleg így is volt 😀 ) Szóval rám jött a röhögés, de ezt már mégsem szerettem volna J. elé vizionálni, úgyhogy inkább az oldalába nyomtam a fejem.
Nem parázunk rá egyébként, főleg J. nem, a maga kis nyugodt, békés természetével, kivárja amíg itt lesz a mi időnk.
Nem úgy a rokonok, és közeli barátok, akiknek nem lehet azt mondani hogy nem akarunk babát, mert úgyis sejtik.
Szóval, bár gondosan titkoljuk a döntést, miszerint utódot hozunk össze, (ezt én kértem még az elején, sejtve, hogy nem fog 1 hét alatt összejönni, és szerettem volna elkerülni a kínos kérdések, és fürkésző tekintetek kereszttüzét), folyamatosan kapjuk a “kedves” érdeklődéseket, mikor bővítjük már a család létszámát.
Szerencsére mint sok mindenben ebben is egyetértünk: Ez teljes mértékben a mi élményünk, a mi történetünk. Úgyhogy a család csak várja ki a maga idejét .
Most egyébként is jó így. Ebben a kis őszi napsütéses, nyugodt, kiegyensúlyozott létben.
J. szerelmével, és Barnaszeművel.
Az én tüneményes, édes, hihetetlenül szerethető, lökött kamaszommal.
Reggel megáll az ajtóban, egy száll gatyában, és néz rám a nagy barna szemeivel:
-Anya, most már vállra is gyúrok, látszik?
Én meg nézem, a jó kis izmos vállait, a gusztusos fiatal pasis testét, a csinos pofiját, és százmillióegyedszerre is szétolvadok a büszkeségtől. 🙂
És meghatottan gondolok arra, hogy tegnap még elfért az ölemben, mikor hozzámbújt, és milyen kis puha volt a bababőre mikor megpuszilgattam, milyen kis apró volt a talpacskája, ami most 44-es, és már nem látom a kis forgót a feje tetején, amire midig muszáj volt puszit nyomni.
A héten mesélte, kereste az osztályfőnökét éppen, amikor belefutott egy tiszta lányosztályba, akik vigyorogva vették szemügyre kamaszomat, majd az egyik megszólalt:
-De kis cuki, mindjárt alányúlok!
( Most tekintsünk el attól a ténytől hogy kis híján leestem a székről a mondat után, mert az ÉN IDŐMBEN (hihi) ilyen nem mondtunk, még gondolni se nagyon gondoltunk lány létünkre )
Barnaszemű kommentárja viszont:
-Azé nem tiltakoztam volna…
Szóval pofám leszakad. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: