20 évesen, az első szerelem vakságában mentem férjhez. Klasszikus a történet, mindenki próbált lebeszélni róla, de nekem ő kellett. Mert olyan szépeket mondott. És figyelt rám. És gyűrűt kaptam tőle. Csupa kis buta csajos érv, tudom.
A házasság 4 évig tartott.
Azt nem tudom, tudok-e majd valaha írni róla.
Hidd el, csak icipicit túlzok, ha a “pokoli” jelzőt használom.
Az tény, még mindig erősen küzdök a múlt árnyaival.
Azt azért belátom, ha kicsit is több a tapasztalatom, ha megnézem hogyan bánik az édesapja és ő is, az anyukájával, sosem szabadott volna hozzámennem.
Történt hogy volt egy másfél éveske Barnaszeműm.
És egy napsütötte délután, amikor én ahelyett hogy összepakoltam volna a szobában szanaszét játékokat, és elmosogattam volna a, (ó mily borzasztó, még tegnap estéről is ott lévő ) edényeket, felöltöztettem a kisfiamat, és egy nagyot sétáltunk Apukámhoz.
Ex ezen éktelen haragra gerjedt, kibírhatatlan egy ilyen nő, aki még erre sem képes. És ne hidd hogy most túlzok, valóban selejtesnek érzett, amiért nem voltam képes a kicsi mellett még a háztartást és a főzést is pikk-pakk ellátni.
Kapta hát a telefont és felhívta anyukámat.
Azonnal jöjjön fel, és nézze meg milyen rendetlen, és koszos az ő édes lánya……
Amikor hazaértem, egyszerűen nem jött ki hang a torkomon.
Erre mit lehet szólni, ezzel mit lehet tenni? Létezik-e ennél aljasabb dolog, létezik-e ennél nagyobb árulás?
A mai napig fáj. És élesen a lelkemben maradt.
Szombaton J. dolgozott délelőtt. Én meg, szokás szerint minden egyszerre akartam megcsinálni, főzni, sütni, meg a fürdőt kisúrolni, meg ágyat húzni, meg porszívózni.
Egész jól ment a dolog, mire J. megjött már a sütésnél tartottam, de az edények halomban álltak, mert nem volt közben időm összemosogatni.
Nem szépítem, bazisok edény volt.
Közben viszont hívtam öcsiék, hogy jönnek át anyuhoz, menjünk mi is fel egy kicsit.
Öcsinek 3-as ikrei vannak, 4 évesek, két kislány és egy kisfiú, erősen a szívem csücskei, vagyis nem kellett sokat győzködni. 🙂
J. viszont fáradt volt, hajnalban kelt, és egész délelőtt kinti munkája volt, ebben az esős, nyirkos időben.
Mondtam neki hogy feküdjön le kicsit, és félve kérdeztem meg, nem haragszik-e, amiért az edények itt maradnak. Este megcsinálom, ígérem!
Én már azért is végtelenül hálás voltam, amiért a rosszallás apró kis szikráját sem láttam a szemében.
Komolyan tudtam, ha hazaérek, fél óra alatt végzek az egésszel.
Aztán amikor másfél óra múlva hazaértünk…..a konyhám ragyogott, az edények feltornyozva a csepegtetőn.
Elmosogatott helyettem.
Fáradtan, munka után.
És én újból leszámoltam a múlt egy árnyával.
Szeret.És sosem árulna el. És én nagyon nagyon SZERETEM. De nem csak azért. Annyi mindenért szeretem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: