Bízzál bennem

Tegnap este Barnaszemű hozzám simult:

Aaaanya ugye gondolsz rám holnap? Ugye bízol bennem?!

Nagy barna szeme csupa aggódás, csupa bizonytalanság.

Mint egy kis túlélő úgy kapaszkodik abba, hogy anya ott áll majd mögötte, és történhet bármi holnap, anya szeretete örök.

És mi is történik holnap?

Matekdolgozat.

Az elejétől fogva küszködik a matekkal, amilyen játszva tanulja meg az elméletet, a számok birodalmában annál bizonytalanabb. Tavaly is sokat bajlódtunk, az volt a szerencsénk, hogy a tanár, látva az igyekezetét, szorgalmi feladatokat adott az osztálynak, ötösért.

Igen ültünk este 11 ig a feladat fölött, és volt hogy hajnal ötkor újra elővettem, megpróbálom még egyszer…aztán csak kijött a jó eredmény.

Így küzdünk meg nap mint nap a rémmel, amit a szörnyűséges matek jelent nekünk 🙂

Nagyon sokat gondolok rá ma. A lelkem egy kis része ott van vele, áll fölötte, vezeti a kezét, a gondolatait. Nyugalmat áraszt. Hiszen tudja ő. Nem lesz semmi baj. Nem lehet. Mert olyan jó gyerek.

Mennyire megnyugtatja őt a tudat, hogy bízom benne.

Pedig az elején talán én voltam az egyetlen….

Mennyit bántottak minket, mennyi sok fájdalmat okoztak azzal, hogy mindenki csak leszólta őt.

Hogy rossz gyerek.

Hogy agresszív, hogy antiszociális, hogy le van maradva, hogy semmirekellő lesz, ha felnő…

Én pedig csak szorítottam magamhoz némán, nem, ő nem ilyen ,ti tévedtek mindannyian.

Nemrég anyu találkozott az utcán, az általános iskolás takarító nénivel. Anyuval csak “merő jóindulat”-nak szoktuk nevezni, az ilyen típusú embereket, akiknek alapvető lételeme, hogy valami negatív dolgon csámcsoghasson.

A nő, azt mondja anyunak:

Emlékszem az unokájára, még mindig olyan rossz gyerek?

Az bazdki.

Mert nem fogom pont neked magyarázni. Mert úgy sem érdekel. Ahogy akkor sem érdekelt. Csak skatulyáztál ismeretlenül.

Hogy ha lehunyom a szemem, látom, ahogy pénteken jött elém a busztól, és ahogy meglátta hogy két nagy szatyrot cipelek, sietett elém, és kivette a kezemből mindkettőt. Látom ahogy szombaton gereblyézik a napsütésben, mert panaszkodtam neki, hogy anyu nem győzi a sok levelet, nekem meg nagyon fáj a hátam, nem bírok neki segíteni. Megcsinálta egyedül. Tegnap, ahogy az ágyon ültünk, és símogatta, masszírozta a hátamat, mert délutánra már annyira fájt, hogy nem tudtam mozogni. Türelemmel, szeretettel. Ahogy ma reggel még visszafordult a lépcső tetejéről, még egy ölelésre. Ahogy ülünk a szobájában esténként, tanulás után, és mesél mi történt aznap. Hogy soha nem követelt sem új ruhát, sem több pénzt, se százezres telefont. Egy fizetésből nem mindig jutott mindenre.

De a legeslegjobban azt szeretem benne, hogy pontosan olyan, mint amiről akkor álmodtam. Akkor, amikor még egy pocak választott el minket egymástól 🙂