Amikor megismertem J.-t, akkor egy jó nagy csalódáson voltam éppen túl, és tényleg úgy gondoltam, hogy na, akkor én most fejeztem be, egy életre, ezt a szerelem dolgot. Elég volt, nem nekem való…
J. elég hamar kinyilvánította, hogy imád, szeret, és “odavan” értem, én viszont nagyon nehezen hagytam a szívemnek, hogy újra érezzen valamit. Féltem kimondani na. Úgyhogy sokáig csak ennyit írtam neki: Én is NAGYON. El kellett telnie pár hónapnak, mire le tudtam írni azt is, félelem nélkül: SZERETLEK 🙂
Tegnap este a kertünkben nyüzsögtünk, szomszéd néni sem hiányzott. Beszélgettünk, tettünk-vettünk, én pedig tobzódtam, mert a hatalmas cseresznyefa roskadásig van cseresznyével, alatta három ribizlibokor, mellette egy sor szamóca.
Szóval tömtem két pofára, közben cseresznye “fülbevalót” csináltam magamnak, és a fa alól vigyorogtam ki J.-re, meg a szomszéd nénire, akik a kút mellett beszélgettek.
És akkor J. odafordult a szomszéd nénihez, ( akit csak pár hete ismerünk)és azt mondta:
-Tetszik látni, ezért imádom annyira…
És nézett rám a simogatós melegbarna szemeivel, és csodaszépen mosolygott, és a szemében annyi szeretet, és szerelem volt, hogy fürödtem benne, mint egy halacska.
Én meg őt. Nagyon. Meghatottan, még mindig rácsodálkozósan, és örökre.
Mert J. nekem a minden. Mert úgy szeret ahogy vagyok. A kis hülye idétlenkedős, néha akarnok, esetenként elképesztően rendetlen, mindig rohanós,könnyen pityergős természetemmel együtt.
J. a királyfi. Aki jött, látott, és vitte a királylány szívét.
Akár gumicsizmában is. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: