Háttéranya

Avagy kamasznak szüksége van rád. Nagyon.

Barnaszeműnek kemény napjai voltak, kedden motoros vizsga, szerdán autós. Igazi felnőtt leszek feladatok.

Természetesen ahogy közeledett a két nap, úgy ment egyre rosszabbul a gyakorlás, főleg az autós, és Barnaszemű bizonytalansága, nőttön nőtt, mert ő még nincs kellő élettapasztalattal megáldva, hogy tudja jól, ez azért nagyon így szokott lenni…

És minél zűrzavarosabbá válik a kis világ körülötte, annál jobban kapaszkodik belém, annál nagyobb szüksége van rám.

Sajnos ahogy ez lenni szokott, a mindennapok ezt elég nehezen szokták tolerálni, ilyenkor cseppet sem kevesebb se a munka, se az elintézni való, úgyhogy igencsak kell logisztikázni, hogy sehol se essen csorba.

Ilyenkor persze a képzeletbeli asztalra csapok, és minden mást azonnal lesöprök az asztalról, szüksége van rám, és punktum, felőlem a világ összedőlhet, de anya ott lesz, és kész.

Úgyhogy kedden hajnalban indulás, árút hozni sajnos muszáj, de előtte kis levél az asztalára, indulj el kicsim, mire itt lesz az idő, ott leszek.

És végigrohantam a napot, legalább hatszor fohászkodtam az úton, hogy csak most ne legyen trafi, cipekedtem, intézkedtem, ittam egy forró csokit ebéd helyett, de 2 kor, amikor indult, ott voltam….

Sikerült 🙂

Szerdán a helyzet még rosszabb, teljes reménytelenség, meg fogok bukni….

Anya reggelről tehát lelket önt, közben már megint kapkod, mert lenne egy kiszállítás, de fél 9 kor vizsga. Aaanya ugye ott leszel?

Anya fél hétre már bepakol 130 kg-t, hétkor már úton van, negyed 9 kor pedig fékez az oktatópálya előtt, háta mögött már 150 km-rel, de ott van, egy intés, itt vagyok kicsim, minden ok.

Közben a szívem majd meg szakad, mert halál sápadt, idegesen sétálgat a kocsi mellett, és minden rezdülését, tudom, érzem, ismerem.

Ő nem lát belőlem mást, csak az autót, szemben a bejárattal. Néha erre néz…Itt vagyok.

Majdnem bőgök már, de közben mondogatom magamnak, fejezd már be, nem a világ egy vizsga, nyugi már, nézd a melletted lévő kocsiban is az a nő, szép nyugodtan eszi a szendvicsét, csak te drámázol itt, kisanyám.

Elindulnak, dobog a szívem ezerrel, de már nyugodtabb vagyok, menni fog, olyan ügyes gyerek, mennie kell, nézem az órát, figyelem az autókat, ne, még ne ő legyen, még csak 5…10..15 perc.

40 perc eltelt már, jönnek, kiszáll a vizsgabiztos, kiszáll az oktató, Barnaszemű…arcán nem látok semmit, mi lesz mááár?

És jön, és kapkodja a lábát, lezöttyen mellém az ülésre, és kifúj: Sikerült!

Csak azért nem bőgök (már megint) mert nem akarom megijeszteni, és olyan de olyan boldog vagyok, vigyorog ezerrel, felszabadultan, és már én is, és tudtam hogy megcsinálja, anyjafia és kész. 😀

A legtöbb szülő egyébként tök lazán és természetesen veszi ezeket a dolgokat.

Na én kicsit sem 😀