Leila

Azt hiszem nem fogok meglepni túlságosan senkit a vallomással, hogy Leila pár nap alatt tökéletesen , arcátlan módon, pofátlanul az ujja, ( illetve mancsa) köré csavart. 🙂

Az utolsó pár kegyelemdöfés a héten volt, mert egyrészt, játék közben taknyolt egy hatalmasat, ráesett a jobb első oldalára, kicsit pofára is, ami után természetesen panaszos sírás következett. Uvított na, kicsit rá is játszott talán, de gazdiból persze azonnal kihozta az anyai ösztönt, úgyhogy odakuporodtam mellé, elkezdtem simizni a lábát, és közben dünnyögtem: Jóóól van kicsikém, nincs semmi baj, gazdi megsimizi…

És ez a mocsok pedig hozzásimult a lábamhoz, majd szépen lassan befejezte a siránkozást is. Mint egy gyerek.Kész voltam… 🙂

Aztán a héten tanulni kezdtünk, mert a pár hét alatt mióta nálunk van, szépen kiforrotta magát a dolog, hogy mi is az, amit lassan ideje lesz kicsit rendszerbe foglalni.

Sokat bajlódtunk vele, hogy ha valaki jött, vagy ment, el se lehetett robbantani a kaputól, és mivel nem visel egyelőre nyakörvet, nehéz volt őt megfogni is, mert persze jól tudta, hogy meg akarjuk fogni, és azonnal szabotált minden próbálkozást.

A helyére se lehetett hat ökörrel se bevontatni, mert ugye: helyemre megyek, becsukják a kaput = gazdi megy ami ROSSZ.

És egy délután a szomszéd csirkéknek is rá kellett ébredniük, hogy többé nem célszerű a mi kertünkbe átruccanni kapirgálás céljából, mert esetleg pár tollal kevesebbet visznek haza. Viszont nekem meg rá kellett ébrednem, hogy nem szeretnék a kutyája után kétségbeesetten rohanó, és kiabáló gazdák közé tartozni.

Szóval a héten Leila iskolás korba lépett, én pedig megkezdtem tanári pályafutásomat.

Néminemű töpörtyű darabka társaságában, pár nap alatt eljutottunk arra a szintre, hogy gazdi megy a kapuhoz, akkor szépen leülünk a kapu mellett oldalt, ott is maradunk, még a kapu be nem csukódik. Ugyanúgy befelé, nyílik a kapu, szépen félreül, és addig nem is mozdul, még a kapu be nem csukódik. És annyira édes pofa, ahogy szuggerálja a kezemet közben, és a kis komoly képével ott ül, mint akinek FELADATA van, hogy meg tudom zabálni.

A behívás is megy tökéletesen, ha hívom szalad, és szépen leül elém, és J. is azt mondta tegnap, hogy még ki is húzza magát közben, úgy ül, mintha vonalzóval húzták volna meg. És tegnap már úgy is odajött, hogy nem szóltam, csak a kezemmel jeleztem, amit a behíváskor használok.

Csoda ha napról napra jobban belopakodik a szívembe?

Ahogy megyek reggel, és vár a kerítés sarkánál, és amikor kiengedem, nyüszít örömében, és már hozza is J. rossz cipőjét, hogy játszunk, és az az egy óra reggel, az csak a miénk. Elbújik a szőlő mögött, hogy kergessem meg, felmegy a teraszra, kidugja a fejét a kerítés rácsai között, hogy a fésűvel vakarjam meg a fejét, amire műmorgást rendez, én meg kacagok rajta.

Ahogy lefekszik elém, és felnéz rám, az okos, hűséges szemeivel, tele bizalommal, szeretettel.

Ahogy akar tanulni, akarja csinálni, amit kérek tőle, és boldog ha megdicsérem.

Az egyedüli, ahol jelenleg még pszichológiai hadviselést folytatunk, az a be kellene mennem a helyemre témakör. 🙂

Reggel, és este nincs gond, mert miután kirohangálta magát, és kijátszottuk magunkat, jön a kaja, és akkor még tömi a fejét, szépen behúzom a kiskaput, és kész.

Na de délben már nincs kaja, és esze ágába nincs bejönni, mert ugye tudja, hogy kapu becsuk, gazdi megy.

Ilyenkor mesteri módon buta kutyát játszik, vagyis totálisan ártatlan (nak tettetett) fejjel ül a garázs előtt, és hiába hívom, csak néz szomorúan: Nem értem mit szeretnél…Én csak itt ülök…Én olyan szomorú, szegény kis kutya vagyok…

Ha pedig elindulsz felé, eliszkol.

A vége az, hogy vagy be kell csalni pár falattal, vagy ha el tudom kapni, akkor becipelem, de akkor meg vonyít mint a fába szorult féreg.

Na megállj, gondoltam, és a reggeli tanulás részeként most próbálkozunk a : “bemegyek a helyemre, és ott maradok még gazdi becsukja a kaput” feladattal.

Ez viszont azért már egy cseppet nagyobb falat 🙂

Most ott tartunk, hogy gazdi bemegy a háza elé, behívja, leül, de ahogy gazdi mozdul egy fél centit a kapu irányába, akkor futás kifelé.

Falat persze nincs, de inkább nem is kell, ül a garázs előtt, makacs pofával. Gazdi ül az ól tetején. Nézzük egymást.

Felkel, toporog, beoldalog.

Leül, de amint lépek egyet, iszkiri kifelé. Ezt eljátszottuk kb 10 szer. De nem baj. Majd csak menni fog  Hisz a töpörtyű, az mégiscsak töpörtyű. 🙂

Azért már megéri szót fogadni, kiskutyám 🙂