Amikor 24 évesen exférjtől elváltak útjaink, biztos voltam benne, hogy pár év, és találok egy édes, kedves, családszerető férfit, aki jó apukája lesz Barnaszeműnek, és bátran szülhetek majd még egy gyermeket. Mert szerettem volna, igen, mindig is, anyukának lenni, de most nem egyedül, hanem igazi családba, együtt…
Aztán teltek az évek, és valahogy nem jött az álomlovag. Pedig hidd el, hódítással nem volt bibi, sosem voltam udvarló híján, néha több jelölt is akadt, de valahogy sosem klappolt minden.
Aki nekem kellett volna, annak csak kaland kellett, vagy a gyerekem volt az akadály, vagy egyszerűen berezelt a komoly kapcsolattól, aki meg engem szeretett volna azzal én éreztem úgy, nem az igazi.
Az évek pedig teltek, lassan 30 lettem, de még mindig nem adtam fel a reményt, jön majd egy komoly, akinek mindenestül kellek, aki velem képzeli el a jövőt, aki IGEN-t mond ránk.
Aztán jött egy szerelem.
Repestem, szárnyaltam, olyan boldog voltam, mint még életemben talán soha. Akart minket, engem különlegesnek, értékesnek festett, olyan nagyon szépen alakult minden. Már a baba is szóba került, ő is szeretné igen, igen, boldog voltam….
Kb 1 hétig, mert a következő beszélgetésnél már azt mondta, várjunk még, elbizonytalanodott. Voltak jelek, persze, de én a nagy boldogságomban, a végre szerelmes vagyok érzésemben, nem akartam tudomást venni ezekről. Hiszen mindig azt mondogatja, hogy én milyen más vagyok, mennyivel jobb, édesebb, különlegesebb mint más nők!
Aztán a 3. év végén egyszerűen egy sms-ben szakított velem.
Ma sem tudom igazán az okát.
Iszonyatosan összetörtem, talán nem is benne csalódtam, az egész életben, a szeretet erejében, mert hát hogy lehet az, hogy valaki mindent jól csinál, szeret, gondoskodik, jó háziasszony, jó nő, jó társ, és mégis elhagyják?
Életemben először éreztem úgy, hogy na én itt akkor most befejeztem ezt az egész szerelem és kapcsolat dolgot.
Felnevelem Barnaszeműt, élek a kis lakásomban, flörtölök, kirándulgatok, élem az életem, a szerelem meg mehet a pokolba….
És igen, ekkor jött J. 😀
3 évig nyalogattam a sebeimet, zártam rövidre minden kapcsolatra irányuló kísérletet. Aztán J. írt nekem egy társkereső oldalon, ahol kép és adatok nélkül voltam fent, csak blogot írtam, és olvastam másokét.
Olyan édes volt, egyszerűen tiszta lelkű, hogy nem volt szívem nem válaszolni. Azt gondoltam, majd lecsapnak rá mások, nagy a piac, sok a nő, én meg majd elmaradozok.
De tehettem én bármit, ( pl több mint 1 hónap után tudott kikönyörögni egy találkozást) J. maradt, jött, és én kellettem.
A többit már tudjátok 🙂
Közben viszont teltek az évek, és bár már 37 évesen zöld utat adtunk babónak, bizony a tavasszal már 40 lettem.
Annak idején 35 évet húztam meg határnak, addig éreztem úgy hogy beleférne még egy baba.
De közben ugye jött J. akinek nincs saját, és én az első perctől kezdve tudom, érzem, hogy neki az élete álma lenne, ha apuka lehetne. Úgyhogy kicsit kitoltam még azt a határidőt 🙂
Mielőtt várandós lettem volna, azért bevallom, tele voltam félelemmel, vajon egy 40 éves szervezet, némi súlyfelesleggel, hogyan fog megbirkózni egy terhességgel?
Mi lesz ha én már túl öreg vagyok?
Mi van ha túlságosan elhasználódott már a testem?
Ráadásul ugye közelgett a 40. szülinapom, amit valahogy sokkal nehezebben éltem meg, mint anno a 30-at.
Akkor olyan könnyen vettem, úgy éreztem fizikailag, lelkileg, életkedvileg a csúcson vagyok, most jönnek a legjobb évek.
De most?
Jóóó, most tök jól vagyok, kerek minden, de azé a 40 után már jön majd a 45-46, márpedig az már majdnem 50. És te jó ég, egy 50 éves nő, az már nem fiatal…
Aztán jött a váratlan fordulat, babó egyszer csak úgy döntött, itt az idő jelentkezni nálunk…és bennem egy csapásra átíródott minden.
A szülinapomra én olyan boldog és kiegyensúlyozott lettem, hogy mikor J. megkérdezte, mit szeretnék, azt mondtam neki, hogy az égvilágon semmit, mert megvan MINDENEM.
Persze ehhez közrejátszott az is, hogy az első brutál hónapokat követően remekül lettem, tele vagyok energiával, és szerencsére a vizsgálatok mind azt igazolják, hogy jól megy nekem ez a gyermekvárósdi.
Ami végtelenül jó esik-esett, az a rengeteg bók amit bezsebelek.
Ennek a legnagyobb része akkor érkezik, amikor kiderül, a nagytesó bizony 19 éves.
Volt egy bácsika, olyan édes volt, kérdezte, hogy: első baba?
Mondtam neki hogy nem, a második, a nagy 19 éves 🙂
Mire rám nézett kerek szemekkel: Hát hány évesen szülte? 12?
🙂
Lám nekem még Nívea krém sem kell az ilyen bókhoz 😀
És lehet, dicsekvésnek hangzik, de végtelenül jól esik hogy ezt nap mint nap megkapom.
A viccesebb az az, amikor vonulunk az utcán, Barnaszemű meg én, a kerekedő pocakommal, és látom a sanda pillantásokat, ahogy méregetnek. A vén tyúk, meg a fiatal pasija, hehe 😀
A múltkor a dokinál az asszisztensnő kedvesen invitálta őt, hogy ha akar bejöhet velem, ( ketten voltunk, mert J. dolgozott, Barnszemű viszont nyári szüneten van, ideje mint a tenger, és legalább gyakorolja a vezetést), mire Barnaszemű rémült szemekkel pislogott rám 😀
J. hozzáállása az idő teltével mit sem változott, olyan kis boldog, várakozó, lelkesen tanulja ezt a számára teljesen új helyzetet.
Elhozza az eredményeimet a gondozóból, ( a közelben dolgozik), hozza a kis meglepiket, türelmesen hallgatja a véget nem érő beszámolóimat, hogy épp mi történik a pocakban, megcsodálja a frissen beszerzett babaholmikat, rengeteget segít itthon, néha pedig odabújik hasamhoz, és “ismerkednek”
Persze J.-ben is volt egy jó adag félelem, sőt talán még most is van, hiszen ő pedig lassan 50 éves lesz.
Sokat beszélgettünk már erről, főleg az elején, mert azért kaptunk ám negatív kritikát.
Ráadásul J. családjából érkezett, ami nagyon érzékenyen érintette, elég sok logisztikába került mire elsimítottam a sértődést.
Konkrétan az egyik hölgy rokon azt mondta neki, hogy ha ő tudja hogy babára készülünk, biztos mindent megtett volna hogy lebeszélje, mert “ennyi idősen” már felelőtlenség gyereket vállalni.
Igen, mi is kiszámoltuk fejben, hogy 60 és 70 évesek leszünk, mire érettségizik…
És hogy az lett volna az ideális, ha 10 évvel ezelőtt születik.
De.
Így alakult az életünk. Most találkoztunk, most szerettünk egymásba. Mindketten tudtuk hogy jó lenne egy baba. Egy baba aki a legnagyobb békében, szeretetben, CSALÁDBAN fog felnőni.
Hogy meddig nem tudjuk. De nem tudhatja senki sem.
Mégis mi a helyes, megadni J.-nek az apaság örömét, tudni hogy sajnos az együtt töltött idő nem lehet végtelen, vagy lebeszélni őt erről, és hagyni hogy sohase ismerje meg az érzést?
A nagymamám 39 évesen szülte a legkisebb lányát. Az akkori viszonyokhoz képest, botrányosan későn. A nagyanyám 98 évig élt. A legkisebb gyermek is, majd 50 évig élvezhette a szeretetét.
Amikor 24 évesen megszültem Barnaszeműt, házasságba szültem, szerelemből, mindkettőnk közös akarataként.
Mégis apa nélkül nőtt fel, nélkülözve azt a szeretetet, amiben ez a pici az első pillanattól kezdve fürödni fog.
Nincs hát garancia arra, hogy ki mit, és mennyit kap a családból.
Igen, lehet hogy nem éljük meg már az unokánk lakodalmát. De addig még nagyon nagyon sokat adhatunk majd útravalónak.
Olyan szeretetet, családi békét, amit más egész életében nélkülöz talán.
J. álomapuka lesz, ezt már most tudom. Ez a baba lesz a mindene.
És már azt is tudom, hogy kislányt hordok itt, a szívem alatt 😀
Szia, édesanyám 42 évesen szült engem, édesapám akkor 48 éves volt. Rengeteg olyan értéket kaptam tőlük a szeretetükön túl, amit kevés mai családban látok. Boldog vagyok, hogy ők (voltak) a szüleim. Sajnos édesapám már nem él; jó volna, ha anyukám az unokáit fiatalabban érhette volna meg, de így is találkoznak és nagyon szeretik a “mamikát”. Kicsit olyan most, mintha ő dédnagyi lenne:) Nem tud vigyázni a gyerekekre már, de a szeretete pótolhatatlan. Ne hallgass a negatív kritikákra, inkább tartsátok magatokat karban, hogy mire unoka után kell szaladni, még kérdezhessék: “a lánya, vagy az unokája?”