16 év után....Noooormális??

Néha van az a reggel, amikor minden szürke, hiába süt a nap. Fáradtan ébredek, nyűgös vagyok, a tegnap problémái, ma elviselhetetlenül telepednek rám. Semmi sem változott tegnap óta, mégis csak a rosszat látom, a gondokat, a nehézségek fekete nagy madárként ülnek a vállamon.
Szeretnék ülni az ágyban kicsit, habos kávét szürcsölni, közben buta kis sorozatokat bambulni a Tv-ben, aztán csak az otthonra, a szeretteimre figyelni.
Egy napot amikor nincs KELL, nincs TEENDŐ, senki nem vár el tőlem semmit.
Egy napot, amikor az agyam nem 120 % teljesítménnyel kell hogy pörögjön, hogy mindenütt helytálljak.
De menni kell. Öltözni, készülni, és a munka előtt, mint lassan egy éve minden reggel, útnak indulni, hogy egy fél óra időt lopjak Leilának.
Hiszen a napi pár óra, amit én sokszor őrült rohanással kompenzálva igyekszem kiszorítani számára, neki a mindent jelenti, a GAZDIT, a játékot.
A reggeli napsütésben még szomorúan nyitom a nyikorgó kiskaput.
Ma reggel a virágaim sem nevetnek úgy rám, már most meleg van, az udvaron a sitthalom mintha nagyobb lenne tegnap óta…
Leilát mindez nem zavarja, rohan megkeresni a játékot, aztán már kocog is hátra, a fűbe, egy kis kergetőzésre.
Puha bársony szőre hozzám simul, okos barna szemek hűségesen néznek fel rám, örül, mert itt vagyok, mert játszunk, mert neki kerek a világ. Elégedetten hengeredik a hátára még simizem a hasát, ordít róla a boldogság.
A szomszéd kecske odakocog a kerítéshez, régi barátság az övék, az első naptól fogva tart.
Leila odarohan hozzá, előbb azért párszor gondosan elhúzza az orra előtt a játékát, mintegy dicsekedve, hogy lám neki mije van, de aztán kezdetét veszi a játék.
Leila nekiugrik a kerítésnek, a kecske is. Leila odanyomja az oldalát a kerítéshez, a kecske ökleli.
Leila lelapul a fűbe, a kecske két lábra áll, páros lábbal toppant, mire a kutya őrült rohanásba kezd, körbe-körbe a kertben. A kecske is rohanni kezd, aztán elcsúszik, lábai kalimpálnak, belőlem meg kitör a hangos nevetés.
Állok a kert közepén, nevetek önfeledten, és néz rám a két állat, esküszöm mint két cinkostárs, olyan szemekkel, hogy azt leírni nem tudom.
És már nincs itt baj.
A kiskertem szelíden mosolyog, a levegőben hársfa illat, szerelmes vagyok a férjembe, van egy édes, okos, csupaszív nagyfiam, és talán nemsokára az álomházikó is készen lesz végre, még ha megdolgozunk is érte alapost.
Beülök az autóba, és arra gondolok, vajon a kutya érezhette-e meg, hogy most „valami kell”, vagy Valaki onnan fentről egy picit lefigyelt rám , de aztán arra jutok, hogy mindegy is talán, akkor is KÖSZÖNÖM.

Gyorsan lopok pár percet a reggelből, hogy írjak, bár a sok történést azt hiszem nem fogom tudni mind leírni most.

Sajnos még mindig nem arról szól az életem, amit szeretnék, és lassan annak is eljön az ideje, hogy orvossal konzultáljak az ügyben, mert úgy néz ki, itt a természet nem elég.

Másrészt valahol úgy érzem, nem is csoda…

Mert tegnap az egyik munkahelyemről, rohanva a másikig, kaptam a telefont, hogy gond van a mellékesként végzett melóm egyik ügyfelénél, és miközben épp robogtam a megoldás után, arra gondoltam vigyorogva: olyan sokoldalú vagyok, hogy az lassan már gömb 😀

Egyik munkahely és másik?

Igen ez most a helyzet.

December-januárban fejre állt az életem egyetlen jelenleg stabilnak gondolt pontja, a munka.

Édesanyám úgy döntött, eladja a kis üzletet, amit évek óta vezetgettem. Elfáradt, belefáradt.

Pár hét totális bizonytalanság után, lassan megoldódott a dolog, öcsém és sógornőm látott benne fantáziát, hogy tovább vigyék. (Nekünk sajnos nem volt rá anyagi lehetőségünk, bár sokat rágódtam rajta)

Viszont nekem addigra már bejött egy 4 órás állás, amit megígértem…

Szóval most délelőtt irodában dolgozom, délután üzletet vezetek. Mellette anya vagyok, feleség, háziasszony, gondos gazdi, és ugye építkezünk. És áruljuk a régi kuckónkat.

Reggel 5 kor felkelünk, reggelit készítek, útnak indítom J.-t, aztán Barnaszeműt, közben már megy a mosógép,aztán összerakom a kutyakaját, és indulok ebet ellátni. Aztán haza, gyors fürdés, smink, teregetés,útközben a pékség, és már ott is vagyok, a munkában. Mondjuk az új munkámat nagyon szeretem, halál nyugis, békés, olyan kis belemerülős, egy tündéri főnökkel.

Aztán délben rohanás a kutyához, ( pár napig próbálkoztunk a rozoga kerítés ellenére kint hagyni az udvarban, de harmadnapra a meglátogatta a szomszédot, a konyhában, ebéd közben, szóval most még kennel van, még a kerítés nem lesz készen. 🙂 ), fél óra játék, és már robogok is tovább a másik melóba.

Így viszont szinte nem is eszek egész nap, és inni se sokat, ez viszont nem túl jó babaváró projekt 🙁

Délután intézem a kis üzlet, ügyes bajos dolgait, aztán gyors bevásárlás, főzés, mosogatás, még egy mosás, és közben kutyasétáltatás.

Hétvégén pedig a ház. Lassan profi leszek falvakarásból, rézcső forrasztásból, burkolásból.

Azt nem mondom hogy túl sokáig tart elaludnom esténként.

De.

Azért tudod, minden nehézség ellenére, nem cserélnék én a világon senkivel, és valahogy mégis, olyan kis csendes boldogságban telnek a napok.

Van egy fiam, aki 18 éves korára még mindig állandóan megölelget, aki nem tud úgy elmenni reggel, hogy ne bújna hozzám. Olyan srác, akiről bátran bárki álmodozhat. Kérés nélkül jól tanul, nem csavarog, értelmes, rendes gyerek.

Szombaton vett magának egy oldalkocsis Jawa motort, úgyhogy most 2 méterrel a föld fölött jár éppen. 🙂

Van egy majdnem férjem, aki 4 év óta, még mindig ugyanolyan szerelmes szemekkel nem rám, mint az elején.

Van egy kutyám, aki elvarázsol, megnevettet, akit csak pórázra fogok, ha épp kedvem lenne kigyalogolni a világból, és ő hűségesen követ, még ha nem is érünk el a világ végéig, és sajnos vissza is kell jönni …. 🙂

És lett egy házunk, egy igazi, kertes, CSALÁDI, amiről J. és én is, csak nagyon nagyon merész, titkos álmainkban mertünk álmodozni, és lehet hogy nem a legmodernebb, a legszebb, és a legmenőbb, de nekünk maga a csoda.

És itt a tavasz.

Hát nem boldogság? 🙂

Karácsony. Azt hiszem nem véletlen, hogy kb szeptembertől ezt a pár napot vártuk J.-vel. Minden nap amikor 5 kor megszólalt a vekker, vagy megint úgy telt el egy hétvége, hogy végig melóztuk a háznál, mindig azzal vigasztaltuk magunkat: Majd Karácsonykor! Akkor végre pihenünk!

Sajnos közben úgy alakult, hogy J.-nek be kellett mennie dolgozni pár napot, de azért nagyon igyekeztünk azon, hogy minél több pihenést iktassunk be a majdnem 2 hétbe.

A karácsony az olyan volt, mint amit vártam, vártunk.

Hihetetlenül békés, meghitt, családos, együtt örülős.

Barnaszemű arcán gyerekes izgalom feszült, ahogy bontogatta a csomagokat, és valódi öröm, amiben fürödtem.

Nagyon szuper este volt.

Bár sokat aggodalmaskodtam az ajándékokon, mert ugye a december, az elég lóhalálában telt a munka miatt, de végül is sikerült mindent időben beszerezni, jó sok meglepetéssel, ami mint kiderült, telitalálat lett 🙂

Az utolsó pillanatban, csodák csodája, még egy függönymosásos nagytakarítás is belefért, pedig tényleg nem volt piskóta az utolsó hónap.

24.-én, még sütés, főzés, fa díszítés, aztán este Anyuval és Barnaszeművel misére mentünk, na és közben persze Leila ugyanúgy igényelte a gondoskodást.

Leila mára már végképp bebetonozta  helyét kis családunkban, és mivel én vagyok vele a legtöbbet, engem nap mint nap levesz a lábamról.

Olyan nagyon nehéz néha elindulni hozzá, reggel, amikor -13 fokot mutat a hőmérő, vagy este, amikor még nem ültem 5 percet reggel óta.

De aztán, amikor belépek a kapun, és ott ül, holt komoly pofával, mint egy kis szobor, és nem is mozdul addig, még oda nem érek az ő kis elkerített részéhez, akkor egy csapásra elmúlik belőlem a fáradtság.

Akkor felkapaszkodik a kerítésre, a tenyerembe teszi az orrát, nyal egyet rajta, és várja hogy nyissam a kaput. Ahogy kiengedem, rohan a tároló mellé, ahová a szatyrot teszem a kajájával, alaposan végigszaglássza, vajon ma mit hozott nekem a gazdi?- és már száguld is a labdáért.

Imádom ezeket a perceket, főleg reggel, amikor nyugi van, kisüt a nap, fázni sem fázom, hiszen van rajtam 3 nadrág, és 5 pulóver, sapka, sál, kesztyű. Ilyenkor olyan jó fent, játszunk egy csomót, szaladgál, bóklászik a kertben.

Vettünk neki egy bőrfocit, amiről úgy gondoltuk, hogy elég kemény, és stabil ahhoz, hogy pár napig eljátsszon vele.

A labda 24 órát bírt, aztán egy jól eltalált mozdulat, és pfff….leeresztett 😀

Szerencsére azóta is imádja, csak már cseppet sincs labda formája.

Egy büdös kis terrorista egyébként, nagy ártatlan szemekkel, mocsok pofával, és valami hihetetlen elégedett kutyatermészettel.

Na jahh, mondaná erre J. , mert szerinte piszkosul el van kényeztetve őkutyasága.

Igaz, ami igaz, mert a száraz kaját már laza mozdulattal kiborítja a tányérból, és közben szemrehányóan néz rám.: most komolyan? Tényleg azt hitted hogy én EZT  meg fogom enni? Hol a jó kis májas rizs, meg tojásos tészta?

De nem bánom, mert közben meg olyan kis értelmes, és annyira akar velem tanulni, hogy mindent megbocsájtok neki.

Minden nap gyakorolunk kicsit, és tényleg nagyon élvezem, amikor két- három kísérlet után, már rögtön tudja, hogy mit várok tőle.  Nem véletlenül szerettünk volna német juhászt, nekem már volt gyerekkoromban, J. pedig határőrként kutyával volt beosztva, vagyis ismertük kb mit várhatunk tőle.

Nagyon gyorsan tanul, és amikor valami nehezet kérek tőle, pl hogy üljön mozdulatlanul, én pedig aljas módon a jutalomfalatot dobálom a földre az orra elé, akkor olyan édesen tud rám nézni, hogy majd meg zabálom. De megcsinálja. Igaz ha elengedem, utána rögtön összekapkodja az összeset  😀

Szeretem látni, ahogy beilleszkedett az új “kutyatársadalomba”, ahogy ő is szalad ugatni, ha jeleznek a társak, akiket jó eséllyel soha nem is fog látni, de mégis, megy a riadólánc.

Jót nevetek, ha jön a postás, mert akkor az összes kutya őrjöng a kapunál, még Leila is, a hátán áll a szőr, és néha visszaszalad hozzám, hogy biztosan látom-e, hogy ő most milyen harcias. 😀

És tudod, amikor a múlt héten elszöktem hozzá ebédidőben, és hét ágra sütött a nap, én meg felültem a teraszunkra, a régi kopott fotelba, amit oda álmodtam meg, a nap jólesően cirógatott, a kis majom meg feküdt kint a napon, a hátán, négy lába égnek, és ordított róla, hogy ő most egy nagyon-nagyon elégedett kutya, akkor azért nagyon boldog voltam, úgy csendben.

Ahogy közeledik a tavasz, úgy szerelmesedek bele a házunkba, ami már egész tisztességesen alakulgat azért.

Közben lassan ráébredtem arra is, hogy J.-nek a mumusa, az egyedül kell fent lenni projekt, valahogy nincs rá jó hatással a magány, nem úgy megy neki a munka ahogy kellene.

Ezért ha tehetem, ott sertepertélek körülötte, mert nem azt várja, hogy segítsek, még csak azt se hogy csináljak valamit, egyszerűen a tudat, hogy ott vagyok, energiával tölti föl 🙂

A múlt héten jutottunk el addig a pontig, hogy most már összefelé rakjuk a házat, nem szétszedjük.

Tegnap elkezdte a vízszerelést a fürdőben, megtanított forrasztani, ( egy apukája műhelyében felnőtt csajszinak ez piti ám :D) és most piszok büszke rá, hogy B. milyen profin forraszt.

Múlt héten a padlót illesztettük vissza, amit felszedtünk a csövek miatt, és J. szét röhögte az agyát, mert B. kalapált, de nem is akárhogyan, mert amikor a deszka, sehogyan sem akart visszailleszkedni a kiszedett részbe, akkor komoly lelki ráhatásokkal tűzdeltem meg minden kalapácsütést, miszerint mit képzel, az ÉN házamban nincs olyan, hogy nem megy vissza a helyére. 🙂

Sokszor esténként csak állunk J.-vel a most még kopár, sittel teli udvar közepén, és álmodozunk, tervezgetünk, ide mi kerül, ott hogyan lesz, és kiskertet szeretnék, és sok sok sok virágot, és rózsalugast.

Számtalanszor érzem úgy, hogy ha végre eljön a tavasz, és kibújnak a kis virágaim, és lesz egy kis veteményesünk, akkor én olyan de olyan boldog leszek, hogy csuda. 🙂

És úgy szeretem J.-t ezért is, hogy társam ebben, szeretem a kis szelíd körülölelgetős szeretetét, amivel úgy tud szeretni, hogy nem nyom el, hagy szárnyalni, de mindig ott van, körülölel.

Barnaszemű pedig, nap mint nap olyan csodával ajándékoz meg, amiért nem győzök elég hálát adni Istennek.

Valamikor, amikor még a pocakomban hordtam, hetente kétszer  iskolába jártam, ami kb 1-1 órás vonatozást jelentett.

Olyan sokat álmodoztam róla, akkor, azokon az utakon, hogy milyen is lesz majd az élet, az én kisfiammal.

Pontosan ilyennek álmodtam őt, ilyen bújósnak, ilyen végtelenül jó embernek, vidámnak, egészségesnek, becsületesnek.

Szeretem ahogy elmondja a kis dolgait, szeretem hogy még minden nap szorosan ölel, hogy rajta is érzem az életszeretetet, az elégedettséget.

Szeretem hogy szeretik az osztálytársai, hogy “szava van”, hogy a barátai a tűzbe mennének érte, szeretem a kis elvetemült motorimádatát, még akkor is, amikor éppen jól leharapom a fejét, mert december 24.-én reggel akar menni motorozni. 🙂

Úgy néz ki lassan kopogtat az első szerelem is, és azt hiszem anyuka annál nagyobb bókot nem kaphat,mint amikor azt mondják neki:

Anya pont olyan mint te!

🙂

( Mondjuk azért később mondtam neki, hogy a kislánynak szerintem ne mondja, hogy pont olyan mint én 🙂 )

Ha együtt megyünk valahová, olyan végtelenül büszke vagyok rá, hogy ez a jóképű, csinos, piszok jó fej srác hozzám tartozik, hogy az arcom nem fér el a fejemen 🙂

Szóval így telnek a mindennapok nálunk, van azért felfordulás is rendesen, mert most meg az eddig egyetlen biztosnak látszó, a munkahelyem is bizonytalan, mivel édesanyám szeretné eladni az üzletet.

Azért van már lehetőségem, merre tovább, több féle variációban is, na de pont ez az…mire ez kialakul, megint kinő a szakállam.

A babahelyzet sajnos még változatlan, pedig bíztam benne, hogy a karácsony körüli nyugi, jó hatással lesz a projektre, de nem adom fel, mert talán a sok változás pont ezért van…hogy végre helye legyen a dolgoknak.

Azt azért megbeszéltük J.-vel, hogy ha áprilisig még nem lesz lépés, akkor elmegyünk  orvoshoz, mert az idő sajna lassan nem nekünk dolgozik.

És akkor még valamikor már jó lenne összeházasodni is az idén.

( J.-nek mondtam hogy szerintem már nem is akar elvenni, mert már lassan 2 ÉVE a menyasszonya vagyok, de megsértődik, úgyhogy nem humorizálok ezzel többet. 🙂 )

Meg azt hiszem még költözni is fogunk.

Szóval van egy pár dolog így 2015-re.

Úgyhogy azt hiszem unatkozni az idén sem fogunk 😀

Jól eltűntem én itten, mint szamár a ködben, de zajlik ám az élet rendesen nálunk. Igaz, még mindig nem azon a fronton ahol szeretném, de ami eddig kusza volt, most még kuszább.

Azért jól vagyunk, a házikónk lassan, de biztosan épülget, Barnaszemű a világ legédesebb kamasza, J. változatlanul imád engem, Leila pedig a legédesebb németjuhász akit hátán hordott a föld.

Szeretnék írni olyan sok mindenről, de még mindig nem nagyon akad rá alkalom. Talán most, hogy a karácsonyi szünetben, 2 hetet itthon leszek, most majd jut idő erre is.

Egereink száma immár elérte a 25.-öt, de a legjobb sztori mégis tegnap reggel történt.

Reggel Leila szerény kis bödönnyi reggelijével felautóztam a házhoz.

Kiengedtem türelmetlen ebem, aki ilyenkor rögtön elszelel, és hozza a gumi csirkét,  labdát, virslit. ( Lehet kolbász, erre nem jöttünk rá, viszont van szeme, és csipog, és egész jól bírja a kiképzést. )

Szóval játszunk az udvaron nagy bőszen, ami ilyenkor reggel laza kergetőzéssel kezdődik, amit imád, mert sokkal gyorsabb mint én, ráadásul ő átfér a szőlő alatt, én meg nem. ( Neeem, nem próbáltam, 😀 )

Közben látom ám, hogy a diófára leszáll egy szép fekete madár.

Madár leskelődött némán, mi játszottunk, és csak akkor néztem fel később, amikor egy galamb szállt le a fekete madár melletti ágak egyikére.

Vajon mit szól a társasághoz?

Igazán szimpatikus kis fekete barátom, roppant kedvesen kinyitotta csőrét, majd azt “mondta” a galambnak: Helllló….

Nekem a szám kis híján tátva maradt, majdnem dobtam egy hátast, és kerek szemekkel néztem fel a fára.Bazdki, ez azt monda hogy helló. Csak így lazán hallod. Beszarok vazzeg. Vagy hülye vagyok?Jól láttam én? Képzelődök?Nem, tutti nem basszus. Ez azt mondta vazzeg.

Beálltam a fa alá, elkezdtem füttyögni, meg cuppogni, a madár meg nézett, hogy ez dehülye, de azért nekem is dobott egy Helllló-t.

Kész voltam. 😀

Végül nagy bánatomra elrepült, de én azóta is minden reggel felnézek a diófára, hátha egy reggel ismét kiáltanak nekem egy laza Hellót-t 😀

Azért valamit elárul az utóbbi hónapok csendes egyszerűségéről a tény, hogy három napja írom ezt az egy bejegyzést. 😀

De most könnyelmű módon elhanyagolva a munkámat, (vagyis cincogok mert egyedül vagyok) végre be szeretném fejezni aktuális agyszüleményemet.

Apropó cincogás…

Az ősz kontra családi ház  természetes velejárója vagyon, hogy a tárolónkba beköltöztek a szürke kis terroristák.

Látni ugyan még nem láttam őket, de bizonyos jelekből kezdtem gyanítani, hogy valaki bizony lakik a dobozok között. Mivel hogy J. összes lakásból elhozott cucca, jelenleg a tárolóban tartózkodik, sajnos semmiképp sem nyugodhattunk bele,  egy együtt a természettel projektbe, vagyis kihirdettem a halálos ítéletet: egereknek menniük kell.

Első lépésként elzarándokoltam a helyi “háztartási boltba”, és elrebegtem óhajom, egérfogó ügyben.

J. szerint a hagyományos modell a leghatékonyabb, ( hirtelen halál ) úgyhogy maradtunk a klasszikus, rácsapódós egérke fogónál.

Amit első körben gyönyörűen rá is csaptam az ujjamra, kisebb hisztit leművelve a tárolóban, aminek szerencsére egyetlen fültanúja Leila volt, ő meg nem az az árulkodós fajta.

Aztán egérfogók felállítva, és láss csodát, reggelre már benne is volt az első áldozat.

Örömünk még korai volt, mert az első siker után, több napos kudarc következett, reggelre ugyanis lezabálták a kaját a fogóról, anélkül hogy elcsattant volna, úgyhogy nekem napról napra nyúlt az orrom.

Úgyhogy végül dzsihádot hirdettem az egerek ellen, mielőtt szétrágják a hozományom.

Dió az egérfogóba, és a régi nagymamám módszere: a befőttes üveg, dióval kitámasztva.

Jelenleg 5 egérnél tartunk, de ez piskóta, mert a szomszéd bácsi már 22-nél tart.

Próbáltuk kölcsönkérni a szomszédból a macskát, de a szomszéd kisfiú mondta hogy EZ nem eszik egeret, kizárólag macskakaját…

Bakker micsoda elfajzott egy macskanemzedék.

Tavaszra elő is irányoztam 2 db macska beszerzését, a hagyományos házi jellegűből.

Leila várakozásainkhoz hűen, napról napra nő, és természetesen -minden elfogultság nélkül,- a város legszebb kutyája lesz, mire megnő.

De legalább is, a legszebb szőre biztosan neki lesz. 🙂

J. persze megint csak csendesen mosolyogva, szelíden szemléli , hogy hetente legalább egyszer tömöm belé a májat, meg a tojást, mert a fejembe vettem, hogy attól lesz szép fényes a szőr. 🙂

Valószínűleg azért a genetika többet nyom a latba, mint az én rettenetes nagy szakértelmem, de tény, hogy iszonyat szép, tömött, fényes, bársonyos bundája van.

Közben téliesítettük a kertünket is, elültettem kismillió virághagymát, összegereblyéztünk szintén kismillió falevelet, és én napról napra szerelmesedem bele az őszi kertünkbe.

A ház is alakul igaz, nem rohamtempóban, de kész lett végre a tető, és a villanyvezetékek is, úgyhogy a következő nagy falat, a fűtés lesz soron.

J. pedig még mindig és mindig levesz a lábamról azzal a kis édes, nyugodt derűjével, ahogy szeretni tud engem.

Nem nagy szavakkal, nem drága ajándékokkal, nem a külvilág felé, csak úgy, szívet lelket betöltősen.

Szombaton lazulós napot tartottunk, együtt boltba menéssel, és egy hatalmas adag tejszínhabos kávékölteménnyel indítva, amit a napsütésben szürcsöltünk a kedvenc helyünk kerthelységében.

Közben persze kedvenc témánkat nyomtuk, az álmodozást a HÁZUNKRÓL.

-Festhetem  a nyári konyha ajtaját és ablakát rózsaszínre?

-Jaájj ne már kicsim. -nézett rám rémülten.

-Deee J. kéérlek széépen, hagy legyen rózsaszín. Mert akkor fehérre festeném a falakat, és rózsaszínre a régi varrógép állványát, és akkor tudod sok virágos kiegészítővel, meg sok virággal, meg rózsaszín pöttyös függönnyel, mert ugye megépíted nekem a téglából készült mosogatót? Az olyan, de olyan szép lenne.

-De az olyan mint egy babház…

-De hagy legyen rózsaszín, lééégyszi, léégyszi. Az egész házban lemondtam a rózsaszínről a kedvetekért, ( a fürdő lila lesz :D) hagy legyen a nyári konyhám babaház, jó? Olyan igazi csajos, jó?

Közben nézem a szemét, az arcát, és látom rajta, ahogy a szívében egy pillanat alatt mérlegre teszi, a rózsaszín nyári konyha látványát, és az én csillogó szemeimet, ahogy a rózsaszín konyháról álmodom. És pontosan látom a pillanatot, amikor mosolyogni kezd a szeme, simogat a tekintete  és tudom, hogy döntött. B. megkapja a rózsaszín konyháját. Mert szeret. Mindennél jobban, mélyebben, magától értetődően. És ez a szeretet az, amitől létezem.

Azt hiszem nem fogok meglepni túlságosan senkit a vallomással, hogy Leila pár nap alatt tökéletesen , arcátlan módon, pofátlanul az ujja, ( illetve mancsa) köré csavart. 🙂

Az utolsó pár kegyelemdöfés a héten volt, mert egyrészt, játék közben taknyolt egy hatalmasat, ráesett a jobb első oldalára, kicsit pofára is, ami után természetesen panaszos sírás következett. Uvított na, kicsit rá is játszott talán, de gazdiból persze azonnal kihozta az anyai ösztönt, úgyhogy odakuporodtam mellé, elkezdtem simizni a lábát, és közben dünnyögtem: Jóóól van kicsikém, nincs semmi baj, gazdi megsimizi…

És ez a mocsok pedig hozzásimult a lábamhoz, majd szépen lassan befejezte a siránkozást is. Mint egy gyerek.Kész voltam… 🙂

Aztán a héten tanulni kezdtünk, mert a pár hét alatt mióta nálunk van, szépen kiforrotta magát a dolog, hogy mi is az, amit lassan ideje lesz kicsit rendszerbe foglalni.

Sokat bajlódtunk vele, hogy ha valaki jött, vagy ment, el se lehetett robbantani a kaputól, és mivel nem visel egyelőre nyakörvet, nehéz volt őt megfogni is, mert persze jól tudta, hogy meg akarjuk fogni, és azonnal szabotált minden próbálkozást.

A helyére se lehetett hat ökörrel se bevontatni, mert ugye: helyemre megyek, becsukják a kaput = gazdi megy ami ROSSZ.

És egy délután a szomszéd csirkéknek is rá kellett ébredniük, hogy többé nem célszerű a mi kertünkbe átruccanni kapirgálás céljából, mert esetleg pár tollal kevesebbet visznek haza. Viszont nekem meg rá kellett ébrednem, hogy nem szeretnék a kutyája után kétségbeesetten rohanó, és kiabáló gazdák közé tartozni.

Szóval a héten Leila iskolás korba lépett, én pedig megkezdtem tanári pályafutásomat.

Néminemű töpörtyű darabka társaságában, pár nap alatt eljutottunk arra a szintre, hogy gazdi megy a kapuhoz, akkor szépen leülünk a kapu mellett oldalt, ott is maradunk, még a kapu be nem csukódik. Ugyanúgy befelé, nyílik a kapu, szépen félreül, és addig nem is mozdul, még a kapu be nem csukódik. És annyira édes pofa, ahogy szuggerálja a kezemet közben, és a kis komoly képével ott ül, mint akinek FELADATA van, hogy meg tudom zabálni.

A behívás is megy tökéletesen, ha hívom szalad, és szépen leül elém, és J. is azt mondta tegnap, hogy még ki is húzza magát közben, úgy ül, mintha vonalzóval húzták volna meg. És tegnap már úgy is odajött, hogy nem szóltam, csak a kezemmel jeleztem, amit a behíváskor használok.

Csoda ha napról napra jobban belopakodik a szívembe?

Ahogy megyek reggel, és vár a kerítés sarkánál, és amikor kiengedem, nyüszít örömében, és már hozza is J. rossz cipőjét, hogy játszunk, és az az egy óra reggel, az csak a miénk. Elbújik a szőlő mögött, hogy kergessem meg, felmegy a teraszra, kidugja a fejét a kerítés rácsai között, hogy a fésűvel vakarjam meg a fejét, amire műmorgást rendez, én meg kacagok rajta.

Ahogy lefekszik elém, és felnéz rám, az okos, hűséges szemeivel, tele bizalommal, szeretettel.

Ahogy akar tanulni, akarja csinálni, amit kérek tőle, és boldog ha megdicsérem.

Az egyedüli, ahol jelenleg még pszichológiai hadviselést folytatunk, az a be kellene mennem a helyemre témakör. 🙂

Reggel, és este nincs gond, mert miután kirohangálta magát, és kijátszottuk magunkat, jön a kaja, és akkor még tömi a fejét, szépen behúzom a kiskaput, és kész.

Na de délben már nincs kaja, és esze ágába nincs bejönni, mert ugye tudja, hogy kapu becsuk, gazdi megy.

Ilyenkor mesteri módon buta kutyát játszik, vagyis totálisan ártatlan (nak tettetett) fejjel ül a garázs előtt, és hiába hívom, csak néz szomorúan: Nem értem mit szeretnél…Én csak itt ülök…Én olyan szomorú, szegény kis kutya vagyok…

Ha pedig elindulsz felé, eliszkol.

A vége az, hogy vagy be kell csalni pár falattal, vagy ha el tudom kapni, akkor becipelem, de akkor meg vonyít mint a fába szorult féreg.

Na megállj, gondoltam, és a reggeli tanulás részeként most próbálkozunk a : “bemegyek a helyemre, és ott maradok még gazdi becsukja a kaput” feladattal.

Ez viszont azért már egy cseppet nagyobb falat 🙂

Most ott tartunk, hogy gazdi bemegy a háza elé, behívja, leül, de ahogy gazdi mozdul egy fél centit a kapu irányába, akkor futás kifelé.

Falat persze nincs, de inkább nem is kell, ül a garázs előtt, makacs pofával. Gazdi ül az ól tetején. Nézzük egymást.

Felkel, toporog, beoldalog.

Leül, de amint lépek egyet, iszkiri kifelé. Ezt eljátszottuk kb 10 szer. De nem baj. Majd csak menni fog  Hisz a töpörtyű, az mégiscsak töpörtyű. 🙂

Azért már megéri szót fogadni, kiskutyám 🙂

Kezdem úgy érezni, ez a 2014. év, nálunk a fenekestül felfordulás éve lesz.

Azzal, hogy rábólintottam a kutyára, a napjaim utolsó szabad 2 óráját is betábláztam, úgyhogy most már egyre gyakrabban érzem úgy, kicsit vesszőfutás jellege van jelenleg az életemnek.

Reggel 5 kor kelünk, aztán összekészítem J. kajáját, Barnaszemű kajáját, majd lassan útnak indítom őket. Na ekkor volt még általában kb 1/2 1 óra szabadidőm magamra, ami most nincs, mert indulok a kutyushoz, hogy mielőtt munkába mennék, kicsit játsszak vele, és megetessem.

J. szerint ugyan kicsit el van kényeztetve, de én úgy gondolom, hogy ha egyszer úgy döntöttünk, legyen kutyánk, akkor onnantól felelősséggel tartozunk azért, hogy az az állat, a lehetőségekhez képest, a legjobb körülményeket kapja.

Mivel még nem lakunk fent, és a kerítés sem 100 %-os, egy kb 5×5 méteres kis elkerített részen van a kuckója, ( a nénike tyúkokat, és egyéb állatokat tartott itt, amolyan gazdasági udvar, de kényelmes, biztonságos, barátságos kutyakerté alakítottuk.)

Viszont úgy gondolom, egy 3-4 hónapos kiskutyától ( és amúgy el felnőtt állattól sem) várható el, hogy az egész napját itt töltse.

Vagyis megyek reggel, 1 órát játszunk, jól megfuttatom, aztán kapja a reggelit, amit általában én főzök, úgyhogy legtöbbször csak a farkát látom kilógni az ólból elmenőben, esetleg még kinéz egy pillanatra, de akkor meg elkap a röhögés, mert tiszta rizs az orra. 🙂

Aztán hazajövök, gyors zuhany, és irány a meló.

Ahonnan ha tehetem, ebédszünetben is fellógok, egy fél órát, kicsit játszani.

Ahogy hazaérek, gyors főzés, mosás, házimunka, mert 6- 1/2 7 felé, szintén felmegyek még, 1 órát játszani, és vacsorát adni.

Én úgy gondolom ez nem túlzás, és igen is büszke vagyok rá, hogy Leila egészségesen, szépen fejlődik, egy boldog, vidám, mókás kiskutya, aki a második naptól otthon érzi magát, és szívvel-lélekkel igyekszik hozzánk tartozni.

J.-t és Barnaszeműt (engem neeeem ád dehogy 🙂 ) két perc alatt kenyérre kente, bár szerencsére azért jól össze tudunk dolgozni abban, hogy amit nem szabad, azt mindenki egyformán megköveteli.

Szóval imádjuk a kis dögöt nagyon, pont tegnap mondtam J.-nek, miután 2 hét alatt fotóztunk róla 18 képet, és csináltunk 7 videót, hogy : A gazdák mindig hajlamosak azt hinni hogy az ő kutyájuk a legszebb a világon. Én nem hiszem. Tudom.

😀

Közben viszont, ha már káosz, legyen kövér alapon, jelentkezett egy vevő a házra, elég komoly szinten, konkrétan tett egy ajánlatot, amit mi kicsit még keveselltünk, ezért tettünk egyet mi is, amire a héten ad választ.

És akkor egyszerre ránk szakadt, hogy ok, a ház megy, de mi hova?

Mert hogy 1 hónap alatt, még nem nagyon valószínű hogy teljesen össze tudunk hozni, egy komplett központi fűtést, és utána festeni se ártana azért.

J. meg én sorsa nem lenne gond, mindketten jól viseljük az élet adta körülményeket, vagyis totál nem esnénk kétségbe, ha egy szobába kellene beköltözni, egy kiskályhával pl, és fürödni meg hazajárnánk anyuhoz.

De itt van Barnaszemű, az iskolával, akit egyszerűen nem tehetünk ki annak, hogy hónapokig úgy tanuljon, úgy járjon iskolába, hogy otthon nomád körülmények vannak. Anyu ugyan felajánlotta, hogy mehetne hozzá, de én nem szeretném…..nem. Képtelen lennék meglenni nélküle. A szívem szakadna meg, minden nap.

Szóval könnyen lehet, hogy albérlet lesz a vége, 1-2 hónapra.

Ez viszont kétszeri költözéssel jár, és hónapokig tartó bizonytalansággal.

De ha most van vevő, úgy érezzük, most lenne jó, ha el tudnánk adni a lakást, hiszen, ki tudja később mi alakul?

Aztán még az is lehet, hogy a vevőnk nemet mond, és minden marad a régiben.

Azért haladunk ám közben, szépen csendesen, lassan kész az elektromos rendszer felújítása, jövő héten befejezik a tetőt, és az esőcsatornát, és ha még pár napig nem esne az eső, akkor végre a szennyvíz csatorna árkot is be tudnánk temetni, mert kb azóta egyfolytában esik, hogy nekifogtunk kiásni. 🙂

Érdekes egyébként, a viszonyunk a házzal, napokig csak járok fel, játszok az udvaron a kutyával, megkapálom a kiskertet, összeszedem a diót, locsolom a virágaimat, lesöpröm a teraszt, de nem érzem még enyémnek igazán. Feladat csak, amin dolgozni kell, megoldani a dolgokat, szervezni a munka menetét.

Aztán jön egy nap, egy pillanat, egy gyönyörű napos őszi reggel, amikor hirtelen kerek szemmel csodálkozok rá mindenre, hogy úristen ez tényleg mind-mind az enyém, és istenem milyen gyönyörű, és mennyit álmodtam erről, és odakuporodok a teraszra, a nagy fotelbe, amit pont ezért raktunk oda, és egyszerre tele a szívem a kerttel, a szőlővel, a virágokkal, a madarakkal, a csenddel, a reggeli napsütéssel, és álmodozom, hogy mit-hogyan fogok átalakítani, széppé varázsolni, hogy tavasszal mennyi virágot ültetek majd, és egy labdarózsa bokrot, meg egy pici fenyőt. És olyan rózsaszín izét, aminek nem tudom a nevét, de annyira szép volt a nagymamám kertjében.

És ezek azok a pillanatok, amik tovább visznek az utamon.

Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt…..

Mióta megvan a házunk, és J.-nek az egyik szomszéd elejtette egy  beszélgetés során, hogy történt pár betörés egy-két utcányira tőlünk, J. azóta rágja a fülemet, kell egy kutya.

Kell, hát persze, nekem is, és macska is, kettő, egy fekete, és egy tarka, jó nagy dagadt, sárga szemekkel. Tavasszal…

Mert-érveltem- jön a tél, ki tudja mikor fogunk tudni beköltözni, ( az már látszik, hogy őszre nem nagyon 😀 ) és akkor mit csinál az a szegény kutya egyedül? Ki fogja etetni, ki fog vele foglalkozni? Ki fog télen, a mínuszba felmenni, enni adni neki? Sétáltatni?

És mit csinál majd egész nap egyedül?

J. kötötte az ebet a karóhoz, én tiltakoztam.

Egyszer már majdnem rábeszélte a szomszéd, az ő egyik kutyájukat, és már-már összeveszés lett a dologból, mert felnőtt, idegen kutyát meg végképp nem.

Ráadásul az elmúlt hetekben, még rengeteg intézni való akadt a ház körül, ami rám maradt, mert J. reggel 6 kor buszra ül, és este 7-8 óra, mire hazaér.

Úgyhogy jól lekaptam a 10 körméről, hogy könnyen mondja ő, hogy hozzunk kutyát, de bajom az nekem lesz vele…Vele IS.

Miután átmentem sárkányba, hanyagoltuk a kutya témát, de én meg egyik reggel, egyszer csak úgy ébredtem: Hmmm.Talán. Esetleg. Mégis.

( Úgy néz ki, vége a szezonnak a munkahelyemen, és B. kétségbe esett, hogy esetleg lesz 5 perc, amikor unatkozni fog. )

Szóval hülye fejem, és gyenge szívem megtörte a jeget, stikában elkezdtem kiskutyákat nézni a neten.

Német juhász, ez volt mindkettőnk vágya, más szóba sem került.

Ugye kitalálod mi következett?

Olyan piszkos aljas módon beleszerettem egy mocsok kutyapofiba, hogy egy pillanat alatt eldőlt a sorsunk.

Elküldtem J. nek a fényképét, persze ő volt a legboldogabb.

Megbeszéltük, hogy hétvégén elmegyünk megnézni, aztán, 2 hét múlva úgyis 1 hétig szabadságon leszek, hát elhozzuk.

Szerintem azt is kitalálod, mi lett a háztűznéző vége…

Állt J. karjában a kutyával, és mellette Barnaszemű, és néztek rám.

Hát így lett nekünk Leilánk. 🙂

Igaz se háza, se normális kerítés, etetőtálat a szomszéd néni adott, és vasárnap rohantam a Tescoba, játékokat venni, de életem két férfi tagja, olyan boldog, hogy ihaj.

Reggel ahogy J. elmegy a busszal, rohanok fel a kutyához, játszok vele egy órát, aztán vissza, zuhany, és irány a meló.

Délben kocsiba be, fél óra rohangáltatás, melóba vissza.

Este s.o.s. főzés, kocsiba be, büszkén sétáltatás.

De bevallom. Imádom a kis dögöt.

A kis okos fejét, ahogy 1 nap alatt belakta az udvart, és másnap már ő is együtt ugatta meg a szomszéd kutyákkal az úton közlekedőket.

Azt hogy a várttal ellentétben, nem nyúzza szét a féltett virágaimat, nem húzgálja le a szárítóról a ruhákat.

Azt hogy ha elfárad, össze vissza csámpázik, felbukik a saját lábában, és képes csillogó szemekkel bohóckodni, ha hallja hogy nevetek.

Azt, hogy 1 nap alatt megtanulta, hogy Barnaszemű nem szereti, ha harapdálja a kezét, és csodák-csodája, őt nem is harapdálja.

Barnaszemű egyébként is, a maga kis befelé örülős módján reagálja a dolgokat,  csak én, aki olvasok benne, látom rajta, hogy mennyire örül, és a kutya is érzi, mert tegnap már úgy aludt el, hogy nagy boldogan Barnaszemű cipőjét rágta, az meg simogatta a hasát.

Családi ház, gyerek, kutya. Tök nyál, nem ? 😀

Azt hiszem, nagyon elcsesztem én Barnaszemű nevelését, legalábbis celeb már tuti nem lesz belőle ezen a földön…

Reggeli készülődés közben, J. kapcsolgat a csatornák között, gondoltuk itt az ideje a kb. 2 hónapja, csak és kizárólag Ízőrzőkből álló televíziós repertoárt bővíteni.

Mert hogy mostanában ennyiből áll a TV nézési kapacitásunk, a reggeli kávé mellett ( Hajnali fél 6-kor ) Ízőrzőket nézünk, a M2-őn.

Néha, ha nagyon bírjuk este, akkor egy híradó.

Szóval kapcsolgat, és akkor Édes élet, és Berki Krisztián. Aki valami papírt íratott alá leendő nejével, (ez a múltkor a bemutatóban volt, ha tévesek az infóim, bocs) hogy ok, lesz új kecó, de ő ugyan keresztbe szalmát nem hajlandó tenni.

És a mostani részben épp a halál f*szán arcoskodik, miközben a nő, itthon a kisbabával, meg a barátnőkkel, hurcolkodik.

Hát ez az, amitől az agyvizem felforr.

Hogy nem elég hogy ilyan tapló férfiak léteznek, de bazdki még istenítsük is őket, nők százai nyálazzanak rá a facebookjára, hátha a férfiak ( főleg a most kibontakozóban lévő kamaszkorúak) végképp azt képzelik majd, hogy egy igazi férfinek elég ha pénze van, meg nagy egója, és akkor ő az isten.

Sehol egy őszinte kis simogatás, odabújás, ölelés. Egy önzetlen gesztus.

Néha azé egy jó nagy sallert ki tudnék neki osztani, hogy éééébredj már fel ember, legyél már FÉRFI végre, mert amit most csinálsz az szánalmas, de aztán arra gondolok, hogy felesleges lenne, mert ez az ember menthetetlen.

Hiszen fut a szekér, dől a lé, mit akar ez a kis senki, ez a kis légypiszok itt mucsán? Ezt kell csinyálni ee…

Csak közben itt van az én Barnaszeműm, (és még sok-sok hasonló fiatal férfi és kamasz), aki jóképű, csinos, egészséges értékrenddel, érzelmekkel, aki nem szégyenli hogy még minden reggel megölel, aki rohan elém hogy elvegye a kezemből a nehéz szatyrokat, akivel még kiskamaszként meg lehetett beszélni, hogy a pornófilmben látottaknak köze sincs a valódi szerelmeskedéshez, aki még kézen fogva sétálni szeretne, lenyűgözni, hódítani.

És nem kell…

Kell az ápolatlan hajú, kérdőjel tartású, flegma viselkedésű, aki a “nőm”-ként, vagy “asszony”-ként nyilatkozik a szerelméről, és az összes érzelmi megnyilvánulása kimerül abban, hogy belájkolja élete értelmének posztjait.

De akkor is!

Mi neveljünk férfiakat, jó?

Kamasz hétmérföldes csizmával kíván battyogni a felnőtt lét felé, aminek következtében ősz hajszálaim egyre csak gyarapodnak.

Kedden lehetett bemenni a papírért a vizsgaközpontba, amivel elindíthatja a jogosítványt.

Erre közli, hogy ok, de ő aznap délután megy a haverjához, mert nagyon nagyon szeretne, és nagyon nagyon jó lenne, és nagyon nagyon fontos lenne, potom 45 km, természetesen motorral…

És aaanya, ugye bejössz velem a papírért, és megcsináltatjuk a jogosítványt rögtön, (amit persze nem kap kézhez, csak a papírt róla, de állítólag azt is elfogadják ideiglenesen)

Kisfiam, most mér akarod hogy anyád teljesen megőszüljön?

Próbálom lebeszélni, de néz rám a nagy szemeivel, úgy mint mikor kicsi volt, és annyiradenagyon szerette volna azt a kisautót.

Sóhajtok, és engedem, mire felragyognak a barna szemek, és úgy áll a motorja mellett, mint aki most szülte, és szerintem 2 centivel a föld felett jár, én meg megint azt érzem, amit első nap az óvodából hazafelé, hogy reggel elvittem egy kisfiút, és délután egy NAGYfiú jött velem haza, akinek voltak SAJÁT élményei.

Dee félútig elkísérlek!- kötöm ki.

Anya tehát ellóg a melóból, és kiakaszt pár autóst, mert hűségesen cammog imádott magzata után a főúton. ( Persze ahol lehetett lehúzódtam, nem akartam én galibát okozni, csak vigyázni rá.)

Aztán eljött a búcsú, én lehúzódtam, ő robogott tovább, néztem utána, még csak láttam, és már csak a szívemet küldtem vele tovább.

Nemsokkal azután hogy hazaértem, jött az sms, odaért 😀

Megnyugodtam, a délután már vidáman telt, J.-vel csavarogtunk egy nagyot, este DVD-ztünk.

Reggel pedig ahogy bekukkantottam a facebookra….felnevettem.

Barnaszeműm egy haverjának bejegyzése várt, hogy milyen szuper volt az éjszakai túra, megjelölve még kamaszom, és a haverja, mint résztvevők.

Hát ezért volt olyan fontos az a jogosítvány, ezért volt olyan fontos hogy menni kell! 🙂

Hazafelé már egyedül jött, felhívott hogy indul, és mire épp elkezdtem volna aggódni, hogy eltelt már egy óra, már hallottam is a motor hangját, ahogy robog a szomszéd utcában. 🙂

És elmesélte a túrát, és amikor végre odadugta a fejét a vállgödrömbe ahogy szokta, akkor egy csapásra kisimultak azok a meggyötört őszülő hajszálaim. 😀