16 év után....Noooormális??

Nehéz témát választottam mára, még most is vacilálok cseppet, hogy megírjam-e a gondolatokat, amik a napokban foglalkoztatnak.

Leginkább a hogyanra keresem a módot, hogyan fogalmazzam meg a mondandómat úgy, hogy ne tűnjön bírálatnak, vagy ítéletnek, mert a gondolatok erősen kapcsolódnak J. anyukájához is, akit J. példásan, mély szívvel, odaadóan szeretett.

Én ezt a szeretetet végtelenül tisztelem, és sosem szeretném akár egy porszemnyit is halványítani, mert J. ez által a szeretet által lett az az ember, akit nap mint nap, csillogó szemmel szeretek.

A hétvégéink mint már írtam, mostanság azzal telnek, hogy J. eddigi életét csomagoljuk. És bár már másfél éve, hogy hozzánk költözött, és megkezdtük közös életünket együtt, igazándiból, most leszünk valóban közös nevező.

A fényképekkel, a kis emlékeivel.

Nehéz feladat hárul rám, mert én vagyok a döntőbíró abban, mi maradjon, és mit ítélünk kidobásra. És tudod olyan nehéz, amikor ránézek egy tárgyra, ami számomra “csak” egy tizedik váza, ami nem is különösen szép, és J. várja hogy ítéletet mondjak felette, de közben nézem a gyönyörű barna szemét, hogy vajon ha kimondom azt a szót, hogy :kuka, akkor épp milyen emléket szakítok el benne, ami esetleg ahhoz a tárgyhoz köti.

De nem is igazán ez az, ami igazán foglalkoztat.

A téma itt motoszkál már napok óta, és tegnap amikor a nővérem elmesélte, hogy az anyósa egy régi, kopott, vedlett bőrkesztyűt visel, és mondták neki, hogy kap másikat, akkor megjegyezte, hogy még kettő badi új van a szekrényben..

És eszembe jutott a történet, amikor az esküvő után, a nászútról hazajöttünk után, boldogan húztam fel, azt a két gyönyörű ágyhuzatot az ágyunkra, amit ajándékba kaptunk, és akkor anyós megbotránkozva nézett rám, hogy miért használom, miért nem teszem el? “Tartalékba”

És akkor el is érkeztünk a témához.

J. szülei, és az ő korosztályuk azt hiszem,- mert folyamatosan szembesülök vele, hogy általános a történet,- abban nőttek fel, azt a nevelést kapták, hogy “tartalékolni”. Legyen a szép eltéve, jó még a régi, ki tudja mikor kap az ember másikat.

Azt hiszem ez összefügg az akkori időkkel, a háború utáni szegénységgel, a későbbi, nem mindig minden kapható az üzletben mentalitással. Ez volt a módi, mert ezt követelték az akkori idők.

De.

Ahogy pakolunk a lakásba, előjön egy csomó gyönyörű holmi, ami soha sem volt használva. Gyönyörű anyagú ruhák, gondosan eltéve, de ma már senki sem hord ilyesmit…

Damaszt asztalterítő, selyempapírba csomagolva, sosem használva..

Kozmetikumok bontatlanul.

És ahogy pakolgattam ezeket a holmikat, szomorú lettem.

J. anyukája, és mennyi más ember, leélt egy életet, és elment úgy,hogy igazándiból sosem használta ezeket a dolgokat.

Tartogatták, aztán letelt az élet, és most, most itt egy csomó olyan holmi, ami tulajdonképp sosem teljesítette küldetését. Sosem lett hasznára senkinek. Bár, szeretném azt hinni, hogy valahogy a birtoklás ténye azért örömet okozott.

És nálunk még szerencsésebb a helyzet, mert a “retro” mániám miatt, egy csomó dolgot “kincs”-ként értékelek.

Elég csak végig nézni a vaterát, mennyi olyan tárgy van, amiről érezni, egy ember felszámolt élete hagyatékai.

Azt hiszem mi már egy más generáció vagyunk.

Ha van féltett kincsed, hát használd, élvezd a szépségét, okozzon örömet most. Mert mire észbe kapsz, késő lesz már, és az utánad jövő generációk éljék csak meg, a maguk mindennapi kis tárgy csodájukat majd, akkor és most, a mának élve.

Mert az élet elmúlik..

Bárhogy is próbálok visszaemlékezni, nem tudom  pontosan felidézni mikor is kezdődött…A nap, a pillanat, amikor Barnaszemű rettegni kezdett a vihartól.

Mintha mindig is így lett volna. Jött a nyár, a jó idő, és vele jött a félelem. A villámlástól. Számtalanszor kértem, beszéljen róla, miért fél, mi az ijesztő benne, de azt mondja, ő sem tudja. Csak jön.És félni kell.

Ha dörrent, már kínban volt, el kellett takarni minden ablakot, a fejét belém fúrta, ( vagy épp a tanárnénibe ha ő volt “kéznél”) és felázott a kis arca, annyira kiverte a víz.

Sokszor éreztem hogy remeg a kis teste, és tiszta görcs az egész gyerek.

Nem egy nyarat küszködtünk végig, úgy, hogy állandóan az eget kémlelte, jeleket keresett, hogy lesz-e vihar, és rettegett előre is.

Pokoli volt. Édesanyaként átélni, hogy fél, hogy szenved, és nem tudsz segíteni rajta, csak annyit, hogy hagyod, hogy hozzád bújjon.

Hány éjszakát nem aludtunk végig, nem tudom.

Néha már én is türelmetlen voltam, néha már azért fohászkodtam, ma ne legyen vihar, hogy végre nyugodt éjszakánk legyen…

Aztán kb 12 éves korában orvoshoz vittem. A környezetem rábeszélt, bár én akkor is úgy éreztem, ahogy nő, majd jobb lesz, majd megtanulja kontrollálni kicsit.

Elvittem végül egy nagyon jó nevű, és bevallom nekünk elég drága orvosnőhöz. Úgy gondoltam, nem számít, csak segítsen, mert akkoriban az egész nyár azzal telt, hogy a vihart várta..

Kb második alkalommal voltunk nála, Barnaszemű lelkesen jött velem, kapaszkodott a dologba, hogy valaki segíteni fog neki, hogy ne éljen folyamatos félelemben.

És akkor az orvosnő, felírt neki egy gyógyszert.

Azzal a kikötéssel, hogy nehogy utána olvassak az interneten.

Szerinted mi volt az első amint hazajöttem?

Kitaláltad, irány az internet.

Teljesen kiakadtam. Egy részről próbáltam bízni az orvosban, az emberben, aki jót akar nekem/ nekünk, de istenem. Amiket olvastam. Örök függőség, elhatalmasodott betegség, abbahagyás utáni totális visszaesés.

És a mondat, ami örökre az agyamba égett: Nincsenek még kutatások folyamatban a gyógyszer kamasz gyerekekre gyakorolt hatására nézve. Nem tudjuk okoz-e valamiféle mellékhatást.

Vagyis. Ez egy olyan gyógyszer ami az idegrendszerre, az agyműködésre hat, és amit tulajdonképpen még be sem vizsgáltak fiatalokra. Mi van ha én most beadom ezt az épp kamaszodni készülődő Barnaszeműmnek, és egy életre tönkre vágom vele, a kis hormonjait? De a dokinéni felfestett nekem egy nagyon komoly jövőképet arról, mennyire elhatalmasodhat az életén, az állandó félelem.

Na most légy okos, anyuka.

Két napig nem aludtam éjjel. Járt az agyam, tépelődtem, mi lenne a jó megoldás. Pokoli volt. Kezemben a döntés, és én nem tudtam mit tegyek.

Aztán  nehezen ugyan, és tele félelemmel, de meghoztam a döntést: Nem adok gyógyszert Barnaszeműnek.

Igen ám, de azt láttam rajta, hogy a kezelések jót tesznek neki, nagyon bízik abban, hogy “gyógyírt” kap a félelmére.

Ezt nem vehetem el tőle, viszont ha legközelebb megyünk, az lesz a dokinéni első kérdése, elkezdtük-e szedni a gyógyszert?

Én persze simán bekamuztam volna Barnaszeműmért, de jött a következő dilemma: Gyerekkorától arra tanítottam hogy sosem hazudunk, és világ életében mindig azon igyekeztem hogy minden körülmények között betartsam én is a szavamat. Mert ez adott neki biztonságot, ezért bízott meg bennem. Nem kérhetek olyat tőle, nem hozhatom őt olyan kínos helyzetbe, hogy hazudjon a kedvemért. És ráadásul olyan kis beszédes szemei voltak, hogy a dokinéni egyből lehúzná a szitut.

És akkor jött az isteni szikra!

Barnaszeműnek fogalma sincsen, hogy néz ki az a gyógyszer amit szednie kell. Csak azt tudja, hogy írtak neki valamit, és azt be kell szednie.

Így szedett az én kicsikém hónapokon keresztül Béres c vitamin tablettát. Mert hogy az hasonlított legjobban ez említett gyógyszerre. Mert mire jó az internet?

Ha dokinéni megkérdezte, nem kellett hazudnia, és csak én tudtam, hogy nem azt szedi amit kéne.

Elmúlt a nyár, elhagytuk a dokinénit, és a “gyógyszert” is.

Lassan lassan megtanulta kezelni a félelmet, és ahogy kamaszként kinyílik a világra, úgy kezd zsugorodni  a probléma.

Szombaton apukámnál volt, és sötét fellegek gyülekeztek az égen. Bennem ott volt a régi görcs, az óvó, érte aggódó, és még megnyugodva gondoltam arra, de jó hogy nem útközben van, mert biztosan nem indul neki, ha hallja hogy dörög.

Erre alig egy perc múlva felhív apukám, hogy Barnaszemű bizony nekiindult…Hiába mondta neki ő is és a kedvese is, hogy hazahozzák kocsival.

És akkor kinéztem az ablakon, és egy akkorát villámlott, hogy a szívem megállt egy pillanatra.

A kocsikulcsért kaptam, a cipőmet kerestem, indulok elé azonnal. J. is felkapta a kabátját, hogy el megy elé.

És akkor megfogtam J. kezét.

Ne menj. Hagyjuk. Hagyjuk hogy legyőzze. Jó?

Mert megértettem miért indult el.

Mert elég volt. Most. Ott és akkor.

A lépcsőházban kuporogtam az ablakban, mert onnan hamarabb meglátom. J. mögöttem.

És amikor megláttuk hogy jön, rohantunk vissza a lakásba, mert nem kell neki tudni ám, hogy anya szétaggódta a fejét abban az öt percben még hazaért.

Büszke vagyok rád kicsikém. Nagyon nagyon.

És hálás vagyok a sorsnak hogy így történt.

Mert ennek a történetnek nem az volt a lényege, hogy én jól döntöttem, és az orvos meg nem. Hiszen még ma is vallom, akár igaza is lehetett volna.

De bíztam Barnaszeműben. És valakiben, akire rábíztam valamikor nagyon régen.

Lelkizős volt ez a hétvége J.-vel, olykor majdnem pityergős, olykor könnyesre nevetős. De mindenképp olyan, amire talán örök életünkben emlékezni fogunk.

Említettem már, hogy úgy döntöttünk, hogy egy közös cél érdekében, kiadjuk J. kuckóját.

Még 3 hetünk van a lakó beköltözéséig, úgyhogy lassan eljött az ideje, hogy kipakoljuk a lakást. Ahonnan J. anno egy bőrönddel, pár növénnyel, és személyes holmival érkezett.

Az esetet bonyolítja, hogy J. kb születésétől, ( ha jól tudom 1 éves volt) ebben a házban élt, ott ápolta hosszú ideig a beteg anyukáját, akinek minden holmija a szekrényekben volt, mert J. képtelen volt még összecsomagolni, amikor megismerkedtünk. Aztán említette párszor, hogy majd velem, de eddig nem volt sürgős…

De most itt volt az idő.

És nem ismerem még az érzést, ( és remélem hogy nagyon sokáig  még nem is fogom ) milyen érzés, amikor az anyukáját elveszíti valaki. Főleg akkor, ha valaki olyan meghatóan szeretetteljes, végtelenül szoros viszonyban van az anyukájával, mint ahogy J. volt.

De nagyon tudtam, hogy ez most mennyire nehéz neki.

Mert még nekem is az volt, pedig én már nem is ismertem…

De ahogy pakoltuk a sok ruhát, egy egy szép kis darab nagyon szíven ütött, mert pontosan láttam benne azt az embert, aki J.-nek olyan sokat jelentett. Éreztem hogy most emlékezik, ő látja a holmikban azt az ember, aki hozzájuk tartozott, megfog egy-egy pillanatot. Számtalanszor szuszakoltam vissza a kis hülye, kitörni készülő könnyeimet, csak hogy neki ne legyen még nehezebb.

És ott volt az illata. Édes istenem. Nekem nagyon szívfacsaró volt.

És sokszor gondoltam arra, ha én így érzek, ha engem ennyire felkavar, mit érezhet J. vajon?

Amikor beszéltünk a költözésről, kértem J.-t, hogy tényleg csak azt hozzuk el, amit használni is fogunk.

De amikor sorban pakoltuk zsákba, a már divatjamúlt, de a maga korában gyönyörű ruhákat, amiken látszott hogy nagy becsben voltak tartva, gondosan tárolva, akkor azért nehéz lett a szívem, egyre nehezebb.

És én voltam az, aki a gyönyörű selyemruhát félretettem, ezt eltesszük jelszóval. Mert nem ment. És tudom, hogy soha nem fogja senki használni. De akkor is. Nagyon szerethette azt a ruhát. És úgy éreztem, ha a ruha megmarad, akkor megőrzök vele valamit, abból az emberből is, aki élt, szeretett, szerették. ÉLT. Ugye érted?

A ruhák után, a többi dolog talán már kicsit könnyebben ment.

Vasárnap aztán kitört belőlünk a hülyeség is.

Már késő délután volt, az autó csomagtartója tele zsákokkal, a hátsó ülés dobozokkal. Itt-ott kilógott egy vállfa, egy ruhadarab.

Még volt hely a hátsó kalaptartón, ezért bedugtam a résen a kuktafazekat, J. pedig az apukája kalapját, mert Barnaszemű bele van szerelmesedve a kalapokba.

Aztán röhögve álltunk a kocsi mellett, hogy most pont úgy nézünk ki, mint ama zsigulival közlekedő embertársaink, akik előszeretettel halmoznak fel, jelentős mennyiségű limlomot gépjárműveikben. 🙂

Amikor épp elindultunk, J, megszólalt:

-Azért a gitárt még betehettük volna, oda oldalra..

– Na igen, és egy tyúkot még, oda a tetejére, összképnek…

Jövő héten folytatjuk. 🙂

Mivel még mindig húzódik a nagy téma, amit említettem, ( most épp, a mégiscsak lehet hogy lesz belőle valami, de addig lehet megőszülök szinten tartunk), boncolgassunk hát egy kicsit más témát. A mikor házasodunk, és hogyan témakört:)

J. ugye tavaly gyereknapon megkérte a kezemet, és miután megbeszéltem a mamával a dolgot, szerényen rábólintottam a dologra.

😀

Hozzátenném még, hogy a minap azt olvastam az egyik nagyon okos nőcis oldalon, hogy ha a leánykérés után, a férfi egy évig nem hajlandó magát rászánni a házasságra, akkor már nem is akar elvenni…

Ezt azért muszáj volt J..vel  vádlón megosztanom.

Csak kicsit nézett csúnyán.

Mert ugyanis ő már holnap, és én húzom itten a drága időt.

Szerintem azért idén tető alá hozzuk a dolgot

Méghozzá ősszel. Mert csakis ősszel lehet. Mert anno, mikor századszorra néztem a Funny Girl című imádott filmemet, és századszor is jót nevettem Barbra Streisand alakításán, beleszerettem abban a szövegbe, amikor menyasszonyt alakít, és a színpadon megénekelik, hogy melyik típusú menyasszony ( tavaszi, nyári, őszi, téli) milyen személyiséggel rendelkezik.

Szóval ott,akkor azt énekelték az ŐSZI mátkákról ( lehet nem pontos de valami ilyesmi):

“Az őszi mátka, édes, hű, bár halk szavú, kezébe téve a jövő, és a bőségszaru”

Hát most nem kiköpött rólam lett mintázva? Hát de! Szóval én már akkor, ott, kislányként megfogadtam, hogy én bizony őszi mátka akarok lenni.

(Más kérdés, hogy végül az első esküvőm augusztusban volt, de akkor nem hagytak érvényesülni, meg el is felejtettem éppen, de hát most már EZ igazi lesz, és végleges. És punktum)

Mondhat tehát J. akármit, szeptember, esetleg október. Ebből nem engedek. 🙂

Másik kérdéskör viszont tavaly ősszel kezdett körvonalazódni a fejemben, amikor kb elkezdtem komolyan venni, a mikor házasodjunk témát.

Mert minél többet gondolkodtam, a hogyan és mikoron, annál inkább éreztem, nem biztos hogy nagy, családi esküvőt szeretnék.

Szeretem őket nagyon, de ahányan vannak annyi félék, némelyek között elég jelentős kor, habitus, és gondolkodásmód különbségekkel.

És ha összeröffentjük őket, akkor az egész esküvő másról sem fog szólni, mint hogy azon munkálkodjunk J.-vel, hogy mindenki jól érezze magát, senki ne sértődjön meg a másikra, és jól érezze magát.

De ez az ÉN napom, a MI nagy eseményünk, miért ne lehetne, bohém, vidám, laza, és könnyelmű? Rólunk szólós?

Szóval szépen lassan, megfogalmazódott bennem a dolog: Nem lesz családi esküvő.

Barnaszemű, J és én, meg két tanú. Slusszpassz.

Első körben sógornőmnél dobtam be a témát, mire megnyugtatott, ők nem fognak megharagudni…

Tegnap a nővérem is megértőnek bizonyult, ő is biztosított arról, nem hullat könnyeket, ha kedvenc hugocskája, nélküle követi el élete legnagyobb hülyeségét… ( Csak viccelek, nem mondta ezt, és nem is lesz hülyeség. J. az én másik felem. De télleg. Tudom.)

Hátra van még anyu és apu.

Na meg J. családja.

Tegnap este, meséltem J. nek, hogy jól haladok, egyenként puhítom őket.

– Tudod szívecske, ebben az a jó, hogy mindenki igazat ad nekem, hogy úgyis csak a feszkó lenne ha sokan lennénk, csak az a különbség, hogy mindenki meg van győződve róla, hogy a “többiek” okoznák azt a feszkót.

Hát ezvan 😀

A változás, amit várunk és remélünk, egyik hozadéka, hogy bármennyire is imádtuk a mi kis kuckónkat, J. lakását, úgy döntöttünk, jövő hónaptól kiadjuk albérletbe.

J. anno csak egy bőrönddel, némi növénnyel, és egy televízióval költözött, a többi cucca a lakásban marad.

Amit most, ki kellene pakolni.

Az úgy kb sejtettem már, hogy J. nem az a lomtalanítós fajta, merthogy életünk másfél közös éve alatt, megvívtunk már néhány csatát, a kidobom-jó lesz még témakörben.

Én a legutolsó lakásfelújítás közben változtattam radikálisan, előtte hajlamos voltam magam is el-el tenni dolgokat, jó lesz még felkiáltással. Aztán legutóbb, amikor ki kellett pakolni a szobákat a festés miatt, ráébredtem, hogy mennyi olyan cucc van, ami évek óta csak áll a szekrényben, polcokon.

Akkor az lett a mottóm, hogy amit az elmúlt öt évben elő sem vettem, arra valószínűleg a következő öt évben sem lesz szükségem. Józanul átgondoltam a dolgokat, és kiselejteztem, egy csomó dolgot.

Persze maradt pár, amihez érzelmi kötelék fűz, de hát ki mondta hogy tökéletes vagyok 😀

Szóval a hétvégén J. lakásában voltunk, egyelőre még csak “felmérni a feladat nagyságát”

Hát…Pfú…Izéé..

Amikor a csirke melegítő lámpát előhúzta a szekrényből, (J. fővárosi garzonlakásban lakik :D) azé kisebb röhögőgörcsöt kaptam.

J. pakolt, én az ágyon vigyorogtam- könnyeim törölgettem a röhögéstől- finoman utaltam rá, hogy EZ ugye nem költözik 🙂

Azért jó oldala is akadt a dolognak, lévén, hogy megszállott régiség gyűjtő vagyok, a régi tárgyakat átfestegetem, esetleg egy kis decoupage, és csuda klassz dolgokat lehet összehozni.

Úgyhogy egészen elaléltam a régi üvegek, fa szakajtó, zománcos vödör, rézmozsár, és egyéb “kincsek” kavalkádjától.

Sőt, töredelmesen bevallom, elcsórtunk a közös padlásról egy igazi, ősöreg, lakattal zárható fa ládát is. J. szerint ha az elmúlt 30 évben nem hiányzott senkinek, ezután sem fog…

Viszont fehérre lefestve, kis levendulás designnal megbolondítva….hmm.

Estefelé J. szerényen pislogott:

Szívecske, az elmúlt húsz évben, gyűjtögető életmódot folytattam…..

😀

Jól elhanyagoltam én az én kis naplócskámat, döbbentem rá ma reggel, egy kedves kis üzenet hatására, ami a postafiókomban landolt.

Az igazság az, hogy nagyon is történnek dolgok, sőt kicsit fejre is állt az élet, de annyira nagyon a közepében vagyok még, és annyira nagyon képlékeny még az egész, hogy hogyan is fog záródni a történet, hogy nem tudok, nem merek még írni róla.

Ez a történet most még nem a babáról szól, hanem egy álomotthonról, ami mindhármunkat elvarázsolt az első percben, és amiért nagyon küzdök, de sajnos a helyzet egyelőre napról, napra változik, a karnyújtásnyiról, a végképp elveszettig.

Ha vége lesz, akár így, akár úgy, leírom majd, mert sok tanúsággal szolgál, de most még nincs vége…talán. Remélem. Akarom.

Az viszont tény, hogy a sok idegeskedés egy cseppet kikészít, úgyhogy azt hiszem a baba még kicsit váratni fog magára, valahogy úgy érzem, nem nagyon akarna egy csupa görcs csajszi pocakjába beköltözni.

Tudod az stressz az nem nagyon kíváncsi arra, hogy akarod-e hogy átjárja a testedet 🙂 Próbálnék én nyugodt, derűs maradni, de nem tudok nem részt venni a dolgokban.

Pedig most már legalább odáig eljutottunk, hogy pár hónapja kiszámítható a ciklusom, és kb napra pontos a hőmérséklet emelkedésem is…

Na de nem adjuk fel, kell nekünk az a picike, és nem olyan fából faragtak ám, aki csak úgy lemond az álmairól…

Az egész őrületben az vigasztal, hogy napról napra kell ráébrednem, hogy a két legjobb fej pasassal vagyok körülvéve, akit csak ismerek.

Ez a két srác, annyi szeretettel, annyi figyelemmel, megértéssel, összetartással vesz körül engem, ( és egymást is) hogy sokszor érzem úgy, én vesztes nem lehetek, mert történjen bármi, az ő szeretetük erőt ad nekem.

Na és a humor, a nevetés, ami nélkül minden más lenne.

Szegény J.-re pár dolgot nagyon rá kellett beszélnem, szóvá is tette a dolgot, ami bennem kis lelkiismeret furdalást keltett, úgyhogy múlt pénteken, bűnbánóan simultam hozzá.

-Jóóóó, megígérem innentől te vagy a főnök, jó leszek! Az lesz, amit te mondasz, nem erőszakoskodom. Kedves, szelíd, odaadó asszonyka leszek. ( Igen tudom. Ezt már mondtam párszor. 😀 )

J. rám néz, szemében fellobban az ördög lángja.

-Ok, akkor nem megyek szombaton a buliba! ( Szombaton családi vendégeskedés, az ÉN családom főszereplésével)

Az én szemem azonnal szikrákat szórt, valamint felvillant benne az “EGY NAGY BÜDÖS FRÁSZT” felirat, de láttam a vigyort a fején, és tudtam hogy provokál.

Egy percig farkasszemet néztünk, aztán nyeltem egy nagyot:

-Jó. -nyögtem ki “szelíden”

Elnevette magát, aztán én is, és kb két percig csak röhögtünk, mint két idióta, mert annyira de annyira ismertük már egymást, és kellenek ezek a pillanatok, mert ettől minden más. 🙂

Ha már elkezdtem, akkor olvasgatom a régi naplóimat, most pont ott tartok, amikor a házasságom kudarca után, szépen lassan, de újra kiderült az ég. És tudod mit? Nem is hittem volna, milyen erős voltam akkor, és most tök büszke vagyok magamra, így utólag 🙂 Na és a legjobb az egészben, hogy egy csomó olyan sztorit találok Barnaszeműről, amit már el is felejtettem.

Barnaszemű iszonyat elevenke kiskölyök volt, a világ legnagyobb energiagombóca. Sokszor emlegetem mosolyogva, hogy hála neki, nekem gyerek már nem nagyon tud újat mutatni 🙂

Én persze imádtam ezt benne, imádom a mai napig, bár az az igazság, hogy mostanra már azt hiszem megvívta a kis harcait, és megtalálta a helyét a világban, úgyhogy egy igazán kiegyensúlyozott, és remélem boldog felnőttlét felé terelgetem éppen.

Este még végzett a mosógép, előkaptam a naplót, és olvasom…

Szóval a válás után voltam, amikor még nem nagyon éreztem késznek magam egy másik kapcsolatra. Volt ugyan egy kedves férfi, aki körülrajongott (volna), de nekem még nem kellett akkor kapcsolat. Szegény pára hát, beérte annyival, hogy elkísérgetett minket délutánonként, sétálni.

Egy ilyen alkalommal, megfogta a kezemet, és egy apró puszit nyomott rá, mire Barnaszemű felháborodott:

Hééé, ne edd meg az anyámat!

😀

Hangosan felnevettem a fürdőben. Életem lökött kis értelme 🙂

Aki benne van tudja, aki pedig nem, szerintem az is sejti, nem egyszerű dolog a mozaikcsalád.

Alapjáraton már két fiatal, egyedülálló összeköltözése is hoz egy csomó olyan meglepetés dolgot, amire senki nem is gondol, amikor elhatározza magát a nagy lépésre.

Apró dolgok, pl hogy az egyikük szeret elalvás előtt olvasni, a másik inkább TV-zne, vagy hogy reggel ki, mikor, meddig tartózkodik a fürdőszobában.

És akkor a helyzet csak bonyolódik, ha nem csupán két, hanem három, négy, esetleg több személynek kell kialakítania a közös életét.

És ez már nem mindig zökkenőmentes, ugye?

Nálunk van ugye Barnaszemű, aki 3 és fél évesen belecsöppent a szituba, ANYA van, anya csak az enyém, anya imád, mindig ráér, és nincs apa, elment, és nem kíváncsi rám. Papám az van, sokat játszik velem, cipel minden felé, de apám, nem akar, nem keres.

És 12 év után, amit anyával eltöltött, pont a kamaszkor közepén, amikor az apa iránti vágya már átfordult haraggá, egyszer csak beköltözik az életünkbe egy férfi, akivel osztozni kell anyán, aki néha pont akkor telefonál, amikor anyával épp huszadszor beszéljük át, hogy a MOTOR épp hol tart a felújításban, aki épp akkor fürdik, mikor nekem is kellene a fürdő…

És ugye egy csupa élet kamasszal amúgy sem egyszerű az élet, még akkor sem, ha Barnaszemű “jó” gyerek.

És van J. akinek nincs saját gyereke, ezért rendelkezik némi sztereotípiával a gyereknevelésről, amit általában akkor szoktunk levetni, amikor a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy más az “elv” és más a gyakorlat 🙂 Azonkívül nincs 12 közösen eltöltött év, csak tolerancia, és friss szeretet, amit kamaszom iránt érez.

Ez a kapcsolat azonban nagyon sérülékeny, és nagyon sok munkát igénylő, mivel elég egy félreértett mondat, egy rosszul értelmezett gesztus, és már fátyolfelhők gyülekeznek kapcsolatuk egén.

Szerda este nagyon későn vacsoráztunk. Szülői értekezleten voltam, aztán jött apukám ismerőse, mert a gázmelegítőnk napok óta vacakolt.

Már 1/2 10 lett, mire leültünk enni, közben Barnaszemű zuhanyozott. Hozzá kell tennem, én már hétfő óta láttam rajta, hogy valami nem smakkol, később kiderült, nem megy a matek, és ettől volt sündisznó.

Másnap korán kellett kelnie, ráadásul anya vígan nevetgélt J-vel, ami hallatlan. 🙂

Szóval ránk mordult a fürdő ajtóból, hogy jó lenne ha befejeznénk a beszélgetést, és a hangoskodást, mert Ő már aludni menne, és “zavarjuk”.

Azt még tudni kell hozzá, hogy mivel J. minden nap 5-kor kel, azért mi már, ha lehet, 8- 1/2 9 felé lefekszünk, Baranszemű viszont, elég gyakran csak 2.-3. órában kezd, úgyhogy őkelme ilyenkor még vidáman él. Ami konyhában való motozást, és fürdő ajtó hmm…határozottan történő becsukását jelenti. Amit mi, és főleg J. nagyon toleránsan visel, nem nagyon piszkáljuk érte, esetleg néha másnap megemlítjük, hogy kicsit hangosak az ajtók mostanában 🙂

Vagyis abszolut nem volt igaza, amit J. határozottan a szívére is vett, főként a hangnemet.

Én már ismertem a kis majmomat, nagyon jól tudtam, hogy megint előbb járt a szája mint az esze, de a kimondott szót, ugye visszaszívni nem lehet.

Két perc múlva már hatalmas ártatlan szemekkel pislogott rám, de J.  dühös volt nagyon.

Első körben beültem Barnaszemű mellé az ágyra, szelíden rávezetni hogy nagyon nem volt igaza. ( Nagyon régen apukám csinálta ezt velem, ha épp hisztis voltam, és harapós, akkor anyu általában mindig visszatorkolt, hasonló hangnemben, és ennek mindig óriási veszekedés lett a vége, aztán a végén mindenki sértve érezte magát, függetlenül attól, kinek volt igaza. Aztán jött apukám, aki beült a szobámba, pár csendes szóval “megbeszélni” a dolgot, aminek a vége az lett, hogy elpityeregtem magam, amivel egyrészt kiadtam a felesleges feszültséget, másrészt a beszélgetés a lelkemnek is jót tett, mert éreztem, hogy apu szeret, még akkor is, ha épp úgy érzem, rossz vagyok, és nem szerethető.)

Szóval Barnaszemű már az első percben tudta, nem volt igaza, meg is beszéltük, bocsánatot is kért, és közölte, hogy J.-től is bocsánatot fog kérni.

Na de ez azért nem olyan egyszerű.Mert anyától a hozzám legközelebb állótól, sokkal könnyebb elnézést kérni…

Ráadásul J. nagyon dühös volt, úgyhogy én is féltem attól, hogy ez nem lesz olyan diadalmenet azért…

Második körben tehát beültem J. mellé a kád szélére, ( J. a fürdőben cigizik, mert csak ott engedélyezem 🙂 ) puhítani.

J. csak sorolta a sérelmeit, én néztem rá könyörgően, aztán megjelent Barnaszemű…

– Öreg, ne haragudj.- dörmögte zavartan.

Nem vagyok öreg!-duzzogott J. aztán sóhajtott egyet, és kinyögte: Nem haragszom.

A nap kisütött, mosoly villant az arcokon, Barnaszemű megkönnyebbülten omlott a nyakamba. ( Mert ugye akkor is engem ölelget, ha épp  J.-t szereti)

Neked is adjak puszit?- nevetett rá Barnaszemű J.-re, kicsit békítően, kicsit kekeckedve.

– Tudod mit! Adjál!- vágta rá, J. “büntiből”.

És ott álltak, a két szívemnek legfontosabb, Barnaszemű arcán zavart vigyor, J. szeme csillog, és Barnaszemű elcsattint egy szégyenlős puszit J. arcára.

Annyira szerettem őket abban a pillanatban!

Főleg J.-t szerettem, nagyon nagyon. Mert képes volt félretenni a sérelmét, képes volt, megbocsájtani, ÉRTEM, mert tudta, hogy ez nekem mindennél többet jelent. És ezért kimondhatatlanul hálás vagyok neki. És soha talán nem tudná jobban kimutatni mással, hogy mennyire szeret. Mert ez számít. Csak ez. Hogy megteszem a másikért.

Mert ha őszintén magunkba nézünk, ha feltesszük magunknak a kérdést, mi megtettük volna-e, képesek lettünk volna-e, egy rossz szó nélkül, fátylat borítani a történtekre, akkor rá kell jönnünk, amit J. tett, nem volt olyan egyszerű dolog.

Azóta szent a béke nálunk. Persze tudom, hogy még sok, sok ilyen helyzetet fog produkálni az élet, és még sokszor, nagyon sokszor lesz szükségünk, türelemre, toleranciára, szeretetre, és megbocsájtásra, egymás iránt, de ezt a csatát, megnyertük, megnyerték.

És én végtelenül büszke vagyok rájuk.

Tudom hülye a cím, de én még mindig képes vagyok napról, napra rácsodálkozni arra, hogy J. szeret engem. Pontosan úgy, ahogy arról mindig is álmodtam.

A nyáron 3 éve lesz már, hogy találkoztunk, de még mindig képes rám olyan csillogó szemekkel nézni, hogy csak leskelődöm rá némán, és nézem a kis szikrákat benne. Fürdök ebben a nézésben, és ez a világon mindennél jobb.

J. a maga kis békés természetével, pihepuha szeretetével, valami olyasmit hozott az életembe, amit már nem reméltem, amire már nem számítottam.

Valahogy kezdtem már elhinni, nekem ez nem megy, nem vagyok elég szerethető, nekem nem “jár” a család, a közös ébredés.

Aztán egyszer csak jött ő, és 1 hónap után tudta, én kellek, seperc alatt dobta a régi életét, a házat, a várost ahol gyerekkora óta nevelkedett. A munkahelyet amit szeretett. Értem.

Feleségül akar venni. Ebben a hülye világban, amikor senki nem bízik senkiben, mindenki sunyizik, bizalmatlan, a kapcsolatok jönnek-mennek.  De Ő bízik bennem. Bízik bennünk 🙂

Most úgy hiányzik, mert három napig együtt voltunk, és ez a három nap maga volt a harmónia.

Sok nevetéssel, összebújással, ráérős lustulással.

És tegnap este rá kellett ébrednem, hogy valahogy nem megy most a munkára koncentrálás.

Pedig imádom, szeretem csinálni, évek munkája, szakértelme van abban, hogy jól megy a kis üzlet, de most valahogy nem tudom igazán szívvel-lélekkel csinálni.

A tavaszt várom, a csavargásokat J.-vel, és szerelmet. Sokat 🙂

Mert pótolnunk kell még sok sok lemaradást 🙂

Még akkor szedtem elő az egyik régi naplómat, amikor késett a havonta érkező, és mivel 17 év távlatából már nem emlékeztem pontosan az első jelekre, gondoltam, hátha leírtam pár dolgot.

Aztán benne ragadtam.

14 éves koromtól, 30 éves koromig írtam a napjaimat. Volt két év, a házasságom utolsó 2 éve, amit eddig sosem volt erőm végigolvasni.

Most olvasom, azt nem mondom hogy túlságosan felvillanyoz…de most valamiért úgy érzem, olvasnom kell. Talán most jött el az ideje annak, hogy szembenézzek azzal, ami akkor történt velem. Nem túl jó érzés, fel is kavar alaposan, mert hidd el, nem túlzok, ha a pokoli jelzőt használom az utolsó pár hónapra.

Amit viszont el kell hogy ismerjek, az az, hogy évekig úgy gondoltam, az, hogy ennek a házasságnak vége lett, teljes egészében az exem hibája, de most azért mostani fejjel már látom,  én is elkövettem egy két hibát.

Azt nem mondom hogy ez mentesíti őt az alól amiket  elkövetett, de mindenképpen érdekes érzés, hogy most már én is máshogyan tennék pár dolgot. De talán pont ezért történik meg az emberrel, az ami, hogy tanuljon belőle, hogy ezáltal is formálódjon.

Ami persze örök, az az akkor még teljesen új, határtalan szeretet érzés, amit Barnaszemű iránt éreztem. Oldalak szólnak csak róla, egy csomó kedves kis emlék előjön, haláli dumái, amin most újra jókat nevetek. Olyan jó, hogy akkor leírtam ezeket 🙂

Ha múlt akkor legyen alapos, mondá az élet.

Tegnap betoppant a munkahelyemre, életem későbbi lapjainak egyik meghatározó szereplője.

Lassan 10 éves ismeretség már, és nagyon szeretem benne azt, hogy vele sikerült a kapcsolat vége után, a barátságot, egy nagyon kedves, hülyéskedős barátságot, megtartani.

Kb fél évente összefutunk, beszélünk kb fél órát, de mindig ugyanolyan örömmel, vigyorogva tesszük.

Most sem volt ez másképp.

Épp nagyban dumálunk a kocsija mellett, amikor látom ám, hogy anyám kint áll az ajtó előtt, és összehúzott szemekkel kémlel középső gyermeke után 🙂

Félti J.-t na. 🙂

Pedig semmi oka rá. J. számomra minden, és annyira kitölti a kis hülye lelkem minden egyes centiméterét, hogy ott még halvány árnyéka sem lehet senki másnak. De ez nem zárja ki azt, hogy érdekeljen egy olyan ember hogyléte, aki valamikor az életem része volt.

Viszont ma már az a legfontosabb, hogy este megyek J.-ért a munkahelyére, aztán irány az ő lakása, ott alszunk, és holnap csavargós nap lesz, Valentin nap alkalmából. 🙂

Annyira várom már. Meg vagyok zizzenve teljesen, vigyorgok mint egy kisgyerek, semmi kedvem dolgozni, és szerelmes vagyok nagyon. 🙂 Mert J.-vel minden olyan jó.