16 év után....Noooormális??

Amikor Barnaszemű megszületett, 14 órás horror után, pár nappal a 21. születésnapom előtt, két dolgot tudtam biztosan: Szeretnék majd még egy babát, de én a büdös életben többet nem szülök…Vagyis csak császárral.

Az akkori dokim, -ma már így gondolom-pusztán kényelemből, megindított egy 2 nappal túlhordott szülést az ügyeleti napján, teljesen zárt méhszájjal, semmi szülés közeledtét jelző tünettel. 

Mit tudtam én akkor, szinte még gyerekként, mi az az indított szülés, doki bácsi ezt javasolta, én meg rábólintottam.

Túl leszek rajta, doki bácsi is velem lesz, jajj de jó.

Igen ám, de azt senki nem mondta nekem, hogy az indított szülés sokkal fájdalmasabb, a fájások az elejétől 2 percenként jöttek, és mivel még így sem tágultam, a doki szépen kézzel rásegített, többször is, ami olyan fájdalom volt, amit nem kívánok senkinek. 

Közben beöntés, egy mogorva szülésznőtől, aztán a hosszú órák, amikor nem történt semmi…senki nem szólt hozzám, anyukámon kívül aki velem volt. 

Aztán mikor végre meglett Barnaszemű, nem tudták elállítani a vérzést, úgyhogy majdnem elvéreztem, és a doki egy csomó plusz öltést is varrt a gátmetszés mellé., mert muszáj volt.

Mire az egésznek vége lett, halálosan kimerültem, reszkettem, fájt mindenem, úgyhogy szinte alig emlékszem milyen érzés volt Barnaszeműt a karomban tartani.

Nehezen jöttem helyre, a varratok sokáig fájtak, napokig szédültem a vérveszteségtől.

A pokolba kívántam az egész szülést. 

Közben teltek az évek, Barnaszemű cseperedett, az élet hozott ezt is, azt is, de bármikor arra gondoltam, hogy lesz még egy kisbabám, a szülés réme ott kísértett a fejem felett. Az emlék nem halványult, sőt. Ahogy elhagytam a harmincat, elkezdtem azon is rémüldözni, hogy ha 20 évesen ennyire megviselt ez az egész, mi lesz velem majd 40 felé….talán túl sem élek már egy újabb megpróbáltatást. ( 🙂 )

Aztán jött J. és a szerelem, na meg az a január végi sztori, amikor 39 és fél évesen kiderült, babát várok végre 🙂

Félelmem még cseppet sem oldódott, ezért úgy gondoltam majd olyan orvost keresek, aki nyitott arra, hogy ha ragaszkodom a császáros szüléshez hát nem gördít eléje akadályt. 

De teltek az első hetek, elkezdtem körbe kérdezősködni, és bizony már nem ez lett az első szempont, hanem az, hogy mi a legjobb nekem és a babámnak. Találtam egy tüneményes doktorbácsit, egy jól felszerelt kórházzal a háta mögött, aki szakmailag elismert, emberséges, kedves, odafigyelő.

Gondoltam, majd szépen rávezetem őt idővel, hogy én rettegek a szüléstől, nem akarok természetes úton szülni, és ha látja rajtam milyen mély bennem a félelem, akkor biztosan beleegyezik egy császáros szülésbe.

Közben kezdtek peregni a hetek szépen lassan, kiderült, hogy kislány lesz a mi ajándékunk,  aztán elkezdem valami furcsa kaparászást is érezni odabent 🙂

És ahogy teltek a napok, ahogy kezdett a szívünk egyszerre dobbanni, ahogy napról napra erősödött a kötődés kettőnk között, úgy kezdett az én agyam is egyre többet járni a téma körül.

A legfontosabb változás talán az volt, hogy a NEKEM legjobb megoldás helyett, a NEKI legjobb kezdett az előtérbe kerülni.

Több dolog is szöget ütött e fejembe….

Ha a császár lenne a könnyebb és jobb a kismamák számára, akkor az orvosok miért ragaszkodnának annyira a természetes szüléshez?

Itt az én doktor bácsim, aki abban az évben kezdett praktizálni, amikor én születtem, vagyis nem kevés kismama megfordult a keze alatt, ha ő képesnek érez engem arra, hogy a 40 évem, és némi túlsúlyom ellenére megszüljem ezt a kisbabát, akkor talán úgy is van.

Végül elkezdtem utána olvasni a neten, ( ez volt az egyetlen téma amit engedtem magamnak, mert már a várandósságom első heteiben megfogadtam, nem bújom a netet, minden hülye témában, mert csak felizgatom magam), és bizony rá kellett hogy ébredjek, nem véletlen, hogy a természetes szülés az etalon. A babának mindenképp sokkal kedvezőbb. 

Így aztán egy kora nyári hajnalon, amikor épp nem tudtam aludni a melegtől, meghoztam életem egyik legnagyobb döntését: Megszülöm a kislányomat császár nélkül. Lesz ami lesz.

Ez persze nem jelentette azt, hogy nem rettegtem továbbra is a szüléstől halálosan, és persze nem bántam volna ha mégis kiderül hogy esetleg csak császár jöhet szóba….

De minden rendben haladt, közeledett szépen a szülés időpontja, és én remekül voltam.

Egyetlen kapaszkodóm J. volt, aki bár szintén be volt gazolva, ígérte hogy velem lesz, és kitart még ha sárkány leszek is , harminckét körömmel. 🙂

Szépen felkészítettem őt, hogy mire számítson a hosszú hosszú órák során, mi fog történni, mit fogok reagálni, milyen lesz az egész történet majd.

Összepakoltuk a szülőszobás cuccot is, bele több üveg vizet, ropit, kekszet, szőlőcukrot, meleg zoknit 🙂

Jött az utolsó hét, én még mindig remekül, baba is, semmi jelét nem mutatta, hogy kifelé készülődne, én pedig már kezdtem beletörődni a sorsomba….újból indított szülésem lesz.

Azért az utolsó hónapban már ittam a málnalevél teát, mert sokat olvastam róla, hogy van akinél segít, mellékhatása meg semmi, hát akkor miért is ne?

És igyekeztem meggyőzni a kicsi kis tündéremet is, hogy lassan indulni kellene kifelé.

Kiírt időpont letelt, minden reggel a kórházban indítottunk, CTG, két naponta ultrahang, minden nap ugyanaz….baba remekül elvan odabent 🙂

Egyetlen egy vigaszom az volt, hogy a méhszájam azért elkezdett kinyílni, abban reménykedtem, hogy egy félig nyitott méhszájra ha ráindítanak, talán hamarabb megy, mint anno egy teljesen zárt.

Közben minden nap egyedül levezettem hazafelé 70 km-ert, de ez titok, mert dokibácsi agyoncsapott volna 🙂

Végül péntekre reggel 8-ra kiírtak indításra. Kicsilány napjai pocaklakóként meg voltak számlálva.

Így jött el a csütörtök reggel, ismét CTG, minden ok, bár én hajnaltól éreztem néha kicsi fura valamit…de a gép nem mutatott semmi, így az ügyeletes doki szépen megveregette a vállam, és hazabocsájtott.

Valahogy mégis olyan fura volt a közérzetem, nem volt kedvem egyedül nekiindulni, így kimentem J. munkahelyére, akit elengedett haza velem a főnöke, mivelhogy másnaptól úgyis szabin lett volna.

Hazafelé így már J. vezetett, én meg lapítottam. Érdekes érzésem volt. Lehet ezek már jósló fájások?

Voltam én ám szülést felkészítő tanfolyamon, és ott a szülésznő elmondta, úgy lehet megkülönböztetni a jósló, és a rendes fájásokat, hogy a rendes fájások percre pontosak.

Mert mivel nekem anno indították, hát fogalmam sem volt róla, hogy indul meg egy tisztességes szülés.

Hazaértünk dél körül, én csak érezgettem valamit, lefeküdtünk hát TV-t nézni, én pedig elkezdtem írogatni.

Jöttek is szépen a fájások, de a kis rohadékok, még véletlenül se pontosan, délután 5 ig, nem volt két egyforma.

Úgyhogy én váltig állítottam J.-nek, hogy ezek csak JÓSLÓ fájások, és nem, nem megyünk be a kórházba, mert úgyis haza fognak küldeni.

Pedig közben már nem bírtam feküdni, és bizony kapaszkodtam én az ágy támlájába, a kisasztalba, még a kutya bundájába is, mert kimentem sétálni, hátha elmúlik. 🙂

Aztán úgy 5 óra tájban, amikor J. már tiszta ideg volt tőlem, eszembe jutott, hogy a szülésznő azt is mondta, hogy a jósló fájások, meleg víz hatására enyhülnek.

Hurrá, irány a zuhany, hát ezek szartak enyhülni, kijöttem a zuhany alól, J. már a táskákkal a kezében vár, hogy húzzunk már a kórházba.

Végre én is rábólintottam, de azzal a kikötéssel, hogy ha mégis hazaküldenek, a testvéreméknél alszunk, mert már nincs értelme hazajönni.

Beültünk a kocsiba, J. enyhén idegesen lépett a gázra, amin nem javított az a tény sem, hogy kb negyed óra múlva, hajszálpontos 5 perces fájásaim lettek…

J. átváltott Niki Laudába, és én még élek ezt az utat, az esteledő tájjal, J. aggódó tekintetével, soha nem fogom elfelejteni. Megszegett egy pár közlekedési szabályt, maradjuk ennyiben 🙂

Viszont melegen tudom ajánlani, a kocsiülésben való vajúdást mindenkinek. Nekem legalábbis bevált 🙂

Azt azért még hozzátenném, hogy bár szépen alakult a fájásrendszer, én még mindig meg voltam róla győződve, hogy még órák vannak hátra, és J.-t még én nyugtatgattam minden piros lámpánál, hogy nyuuugi, van még egy csomó időnk.

J.  végül fél 7 kor landolt a kórház előtt, nyargaltunk a szülőszoba felé, ő leült kint, én meg betipegtem.

Dokinak ekkor jutott eszembe szólni, aki rögtön elindult befelé.

Rákapcsoltak a CTg-re, nővér kiment, nekem meg jött egy elég intenzív fájás, de kitartottam. Azé elég meggyőző lehetett, mert ahogy a szülésznő bejött, és megnézte a papírt, ki is kapcsolta a gépet, és szólt az ügyeletes doktornőnek, aki úgy találta, minden a legnagyobb rendben, 3 ujjnyi méhszáj, irány a szülőszoba.

Elballagtunk a szülőszobára, néha megálltam egy kicsit fájni, közben J.-nek szóltak hogy hozza a csomagomat, mire ő is leballagott a kocsihoz.

Szülésznő segített elhelyezkednem az ágyon, bekötötte az infúziót, rámtette a CTG tappancsot, mire én megkérdeztem, hogy kaphatok -e epidurált. 🙂 ( Mert hogy én még mindig azt gondoltam órák kérdése…)

Kicsit hülyén nézett, majd közölte, hogy arra itt már nincs idő, mire én totál kétségbe estem, hogy akkor nekem most fájdalmaim lesznek.

Szülésznő el, nekem egy bazinagy fájás, leesett a hülye tappancs a hasamról, épp keresgélem, mikor jön vissza, de abban a pillanatban érzem, hogy elfolyt a magzatvizem.

A hölgy megvizsgál, majd izgatottan mormogja…hát ez nem 3 ujjnyi….mire én nyögve: Kevesebb?!!!

De abban a pillanatban érzem, tolófájás!  Ezt már megismertem 🙂

Doki sehol, ügyeletes doki ki tudja hol, szülésznőre nézek rémülten, most mi legyen?

Ő meg halál nyugalommal odaugrik, összeszereli az ágyat, és megnyugtat: Nyugi le tudok vezetni egy szülést. Ha nyomni kell, nyomja.

Közben azért ügyeletes doki is beviharzik, előkerítik J.-t, aki még nyugodtan bagózott odakint, a fele cuccot volt csak ideje felvenni, fél kézzel a műtősgatyát fogja, le ne essen, mert nem volt ideje megkötni. 🙂

Kicsilány jön mint a rakéta, küzdök a fájdalommal, kapaszkodok J. kezébe, igyekszem csinálni amit a szülésznő mond,  aztán érzem már kicsúszni a pici kis testet: 19.28 -kor megérkezik a mi kis boldogságunk erre a világra 🙂

J. szeme homályosan boldog, azt mondja rám hasonlít, már adják is a kezembe, gyönyörű, egészséges, csodaszép.

Elviszik fürdetni, felöltöztetni, engem még ellát az orvos, de közben folyamatosan hallom ahogy J. beszél hozzá.:)

Pár perc és már hozzák is vissza, már elveszi a cicit, mi fekszünk, J. áll mellettünk, teljes a boldogság 🙂

Kettő összesen kettő  apró varratot kapok, nem volt gátmetszésre sem idő, szerencsére nem lett gond belőle.

Fél óra múlva felkelhetek, lezuhanyozom, J.-től elköszönök, aki vigyorogva nyugtázza a kapunál, hogy belefértünk a 2 órás ingyenes parkolásos terminusba 🙂

Egy cseppet sem vagyok fáradt, egész éjjel türelmetlenül lesem az órat, mert reggel 5 kor mehetek a kicsikémért.

5 kor mint akit puskából lőttek ki, sprintelek a babaszoba felé, és már a kezemben is tarthatom az én kis boldogságom.

Anyuka lettem. Másodszorra. És valami olyan hihetetlen természetességgel veszem a karomba őt, mintha ezer éve vártam volna erre a pillanatra. Mintha mindig is itt lett volna velem, csak ki kellett hogy várjuk, hogy találkozhassunk. Vele lett kerek most minden. Isten hozott csillagom!

Bár azt ígértem, a következő bejegyzés már a szülésről fog szólni, most mégis halasztok kicsit, mert visszaolvasva az előző bejegyzésemet, bizony jó kis rózsaszín történetet sikerült kihoznom a babavárós sztoriból. Az is volt, hát persze, de azért mi, nem lettünk volna mi, ha minden olyan mint a mesében:)

Hiszen ne felejtsük el, hogy a teherbeesésem előtt cirka 2 hónappal költöztünk álmaink FÉLKÉSZ kertes házába, és bizony ez a ház, pusztán a ténytől, hogy közben bejelentkezett életünk felforgatója,  valahogy nem lett hipp-hopp készen.

Folytak tehát a munkálatok tovább, amit tudtam, én is hozzátettem a dologhoz, bár sok minden volt, amit már nem mertem, (meg sok minden amit  annyira nem tanácsoltak, de hát hallgat B. a jó szóra? Természetesen nem 🙂 )

A festést, vegyszereket, port, ilyesmit kerültem, de egyébként próbáltam én is hozzátenni valamit a projekthez, mert J. így nélkülem még lassabban haladt szegény…

Persze mondjuk az is lendített volna néha a dolgon, ha nem szarakodik több napot  pl. a nappali falának stenciles dekorálásával, de B. olyan de olyan nagyon szerette volna azt a csipkemintát…..

Tavaszra lassan lett nappalink, aminek nagyon örültem ám, kivéve a festékszagot, mert az jajj, brrr, még most is kiráz a hideg tőle. Mondjuk úgy, nem befolyásolta pozitív irányba az én rosszulléteimet. Napokig kóvályogtam még zöldebb fejjel, de végül ez is elmúlt, és B. megkapta a csipkemintás, ódon bútorokkal berendezett nappaliját.

Konyhánk azonban még mindig nem volt, a nyári konyhában főztem, és az előszobába felállított konyhaasztalnál ettünk . A fürdőkádban mosogattam. Tiszta piknik hangulat volt. 🙂

Teljesen átgondoltan, és felelősségtudattal belevágtunk a kertbe is természetesen, ami szépen a fejünkre nőtt, mert ugye VAGY kert, VAGY felújítás, VAGY kismamaság. De nem nálunk. 🙂

Így aztán mindent próbáltunk egyszerre,  hétközben locsolás, betakarítás, hétvégén felújítás, kapálás. 

A kert persze elburjánzott szeptemberre,  konyha még sehol, de mi nagy boldogan vártuk a mi kis tündérkénket, esténként a teraszon álmodozva. 

Mert boldogok voltunk nagyon,  hiszen mindkettőnk élete álma látszott teljesülni, egy egyre közeledő szeptember végi napon.

Végül meglett a konyha is, ha nem is tökéletesen, én pedig elkezdtem J.-t  felkészíteni élete egyik legfontosabb eseményére, ahol mint fő támogató kell majd szerepelnie, élete párja mellett.

Mivel Barnaszemű közel 14 órás vajúdás után érkezett, én pedig azóta 20 évet öregedtem, sejtettem  ám, hogy nem lesz könnyű menet. 

Időben elkezdtem hát lélekben ráhangolni őt, mi is fog történni, mire kell figyelni, mivel tud segíteni majd a hosszú órák során, amit a szülőszobán töltünk

Piszkosul be voltam rezelve, Barnaszemű születése maga volt a horror, annyira, hogy évekig úgy voltam vele, én csak császárral vagyok  hajlandó következő babát szülni.

Aztán minden egészen máshogy lett….( nálunk ne lett volna? 😀 ).

De erről majd legközelebb 😀

Itt vagyok hát újra, nem titok, ma kaptam egy kedves üzenetet egy olvasótól, aki szerette olvasni anno az agymenéseimet, és ez volt az utolsó kis lökés a visszatérés felé. Sokszor volt eszemben az én naplócskám, sokszor jó lett volna kiírni magamból a mondandómat.

Jaj mennyi meg mennyi sztori gyűlt fel, a másfél év alatt, nevetős, sírós, sírós-nevetős. Olyan mint az eddigiek 🙂

Csak épp tavaly, egy szeptember végi estén, megváltozott ám az egész életünk.

Mert lett egy pici kis ember, aki felülírt mindent, akit be kellett építenem a mi állandóan nyüzsgő mindennapjainkba. Mégpedig az első helyre…így hát a napló (és még de sok minden ám) szépen kicsúszott a még elvégezhető dolgok közül.

Most azonban tündérlány már 16 hónapos, így hát lassan megpróbálom naplóba foglalni az elmúlt másfél évünket…

A 2016-os nyár maga volt a csoda, a szívet dobogtató várakozás, a nyugodt boldogság. Ragyogtam, tele voltam élettel, lelkesen éltem meg kismamaságom minden egyes pillanatát. Tanultam újból, hogy mikor milyen vizsgálatok szükségesek, hogy mit ehet egy várandós, boldogan hurcoltam a nagy pocakomat, és olyan csendes öröm volt bennem minden nap, mint kevésszer életemben.

A 40 fokos hőséget is jól bírtam, semmi lábdagadás, semmi magas vérnyomás. J-.hordta nekem a rengeteg fagyit, amit az én kis drágám imádott, mikor eljött a délután, és meghallotta odabent J. hangját, lelkesen rúgkapált. Nevettük is sokat, hogy mennyire képben van, J. hangja=jön a fagyi. 🙂

Sokszor mondogattam J.-nek ha megszületik a kicsikénk, és meghallja majd a hangját, egyből az ugrik be neki=>Itt a pasas, aki a fagyit hozza! 🙂

Így teltek hát a nyári napok, kis munkával még délelőtt, pihenéssel délután, este meg kiültünk a teraszra, fagyizni, beszélgetni. A kertet gondozni is jól bírtam, csak hajolni volt nehéz már, illetve mindig féltem, hogy összenyomom szegényt 🙂

Lassan eljött az ideje a kelengye összekészítésének is, és én boldogan vetettem magam a feladatba.

Imádtam az érzést, gyűjtögetni az apró holmikat, neki, akit még csak a szívemmel látok.

Minden vágyam egy kislány volt, hiszen egy fiút csaknem fölneveltem már, olyan jó lett volna most a másik oldalt is megélni, átélni, megtapasztalni.

Így hát nem csoda, hogy úsztam a boldogságban, amikor kiderült, valóban kislány lesz, akit oly régen, és annyira vártunk. 

Fürödtem a csipkében, a rózsaszínben, a pihe-puhában . 🙂

Barnaszemű itthon lébecolt velem egész nyáron, jó volt ez is, sokat beszélgettünk, hülyéskedtünk, ő vitt orvoshoz, “vigyázott” rám.

De azért aranyos volt sokszor, mert igazi fiúgyerekes szeméremmel, voltak dolgok, amiről egyszerűen nem vett tudomást, pl az ultrahangra nem lehetett becsalogatni.

Babakocsit venni viszont boldogan jött, aztán vidáman röhögött, mikor az eladó hölgy “apukának” titulálta. 🙂

Kérdezték ám tőle azt is, mi lesz ha akkor indul meg a szülés, mikor csak ő van itthon.

Idézném szó szerint: “Kihívom a mentőket, aztán kiszaladok a világból ” 😀

Napokig kuncogtam rajta. 😀

Aztán beköszöntött az ősz, lassan véget ért az én kilenc hónapom.

Szeptember végére volt kiszámítva az én kicsikém születése, és ahogy egyre közelebb kerültünk a kijelölt időponthoz, úgy lettem egyre izgatottabb, türelmetlenebb.

Vártam már a végét egy történetnek, hogy elkezdődjön egy másik. Jó lett volna már látni az én kicsikémet, a kezemben tartani, magamhoz ölelni végre. És túl lenni a szülésen, amitől iszonyatosan rettegtem ám. 

Így teltek hát az utolsó hónapok, napok, boldogságban, békében, harmóniában. 

Aztán jött az a bizonyos szeptember végi délután….

De erről majd legközelebb írok majd. 

Mert hát nálunk ugye ez sem volt egy átlagos történet….:D

Amikor 24 évesen exférjtől elváltak útjaink, biztos voltam benne, hogy pár év,  és találok egy édes, kedves, családszerető férfit, aki jó apukája lesz Barnaszeműnek, és bátran szülhetek majd még egy gyermeket. Mert szerettem volna, igen, mindig is, anyukának lenni, de most nem egyedül, hanem igazi családba, együtt…

Aztán teltek az évek, és valahogy nem jött az álomlovag. Pedig hidd el, hódítással nem volt bibi, sosem voltam udvarló híján, néha több jelölt is akadt, de valahogy sosem klappolt minden.

Aki nekem kellett volna, annak csak kaland kellett, vagy a gyerekem volt az akadály, vagy egyszerűen berezelt a komoly kapcsolattól, aki meg engem szeretett volna azzal én éreztem úgy, nem az igazi.

Az évek pedig teltek, lassan 30 lettem, de még mindig nem adtam fel a reményt, jön majd egy komoly, akinek mindenestül kellek, aki velem képzeli el a jövőt, aki IGEN-t mond ránk.

Aztán jött egy szerelem.

Repestem, szárnyaltam, olyan boldog voltam, mint még életemben talán soha. Akart minket, engem különlegesnek, értékesnek festett, olyan nagyon szépen alakult minden. Már a baba is szóba került, ő is szeretné igen, igen, boldog voltam….

Kb 1 hétig, mert a következő beszélgetésnél már azt mondta, várjunk még, elbizonytalanodott. Voltak jelek, persze, de én a nagy boldogságomban, a végre szerelmes vagyok érzésemben, nem akartam tudomást venni ezekről. Hiszen mindig azt mondogatja, hogy én milyen más vagyok, mennyivel jobb, édesebb, különlegesebb mint más nők!

Aztán a 3. év végén egyszerűen egy sms-ben szakított velem.

Ma sem tudom igazán az okát.

Iszonyatosan összetörtem, talán nem is benne csalódtam, az egész életben, a szeretet erejében, mert hát hogy lehet az, hogy valaki mindent jól csinál, szeret, gondoskodik, jó háziasszony, jó nő, jó társ, és mégis elhagyják? 

Életemben először éreztem úgy, hogy na én itt akkor most befejeztem ezt az egész szerelem és kapcsolat dolgot.

Felnevelem Barnaszeműt, élek a kis lakásomban, flörtölök, kirándulgatok, élem az életem, a szerelem meg mehet a pokolba….

És igen, ekkor jött J. 😀

3 évig nyalogattam a sebeimet, zártam rövidre minden kapcsolatra irányuló kísérletet. Aztán J. írt nekem egy társkereső oldalon, ahol kép és adatok nélkül voltam fent, csak blogot írtam, és olvastam másokét.

Olyan édes volt, egyszerűen tiszta lelkű, hogy nem volt szívem nem válaszolni. Azt gondoltam, majd lecsapnak rá mások, nagy a piac, sok a nő, én meg majd elmaradozok.

De tehettem én bármit, ( pl több mint 1 hónap után tudott kikönyörögni egy találkozást) J. maradt, jött, és én kellettem.

A többit már tudjátok 🙂

Közben viszont teltek az évek, és bár már 37 évesen zöld utat adtunk babónak, bizony a tavasszal már 40 lettem.

Annak idején 35 évet húztam meg határnak, addig éreztem úgy hogy beleférne még egy baba.

De közben ugye jött J. akinek nincs saját, és én az első perctől kezdve tudom, érzem, hogy neki az élete álma lenne, ha apuka lehetne. Úgyhogy kicsit kitoltam még azt a határidőt 🙂

Mielőtt várandós lettem volna, azért bevallom, tele voltam félelemmel, vajon egy 40 éves szervezet, némi súlyfelesleggel, hogyan fog megbirkózni egy terhességgel?

Mi lesz ha én már túl öreg vagyok?

Mi van ha túlságosan elhasználódott már a testem?

Ráadásul ugye közelgett a 40. szülinapom, amit valahogy sokkal nehezebben éltem meg, mint anno a 30-at.

Akkor olyan könnyen vettem, úgy éreztem fizikailag, lelkileg, életkedvileg a csúcson vagyok, most jönnek a legjobb évek.

De most?

Jóóó, most tök jól vagyok, kerek minden, de azé a 40 után már jön majd a 45-46, márpedig az már majdnem 50. És te jó ég, egy 50 éves nő, az már nem fiatal…

Aztán jött a váratlan fordulat, babó egyszer csak úgy döntött, itt az idő jelentkezni nálunk…és bennem egy csapásra átíródott minden.

A szülinapomra én olyan boldog és kiegyensúlyozott lettem, hogy mikor J. megkérdezte, mit szeretnék, azt mondtam neki, hogy az égvilágon semmit, mert megvan MINDENEM.

Persze ehhez közrejátszott az is, hogy az első brutál hónapokat követően remekül lettem, tele vagyok energiával, és szerencsére a vizsgálatok mind azt igazolják, hogy jól megy nekem ez a gyermekvárósdi.

Ami végtelenül jó esik-esett, az a rengeteg bók amit bezsebelek.

Ennek a legnagyobb része akkor érkezik, amikor kiderül, a nagytesó bizony 19 éves.

Volt egy bácsika, olyan édes volt, kérdezte, hogy: első baba?

Mondtam neki hogy nem, a második, a nagy 19 éves 🙂

Mire rám nézett kerek szemekkel: Hát hány évesen szülte? 12?

🙂

Lám nekem még Nívea krém sem kell az ilyen bókhoz 😀

És lehet, dicsekvésnek hangzik, de végtelenül jól esik hogy ezt nap mint nap megkapom.

A viccesebb az az, amikor vonulunk az utcán, Barnaszemű meg én, a kerekedő pocakommal, és látom a sanda pillantásokat, ahogy méregetnek. A vén tyúk, meg a  fiatal pasija, hehe 😀

A múltkor a dokinál az asszisztensnő kedvesen invitálta őt, hogy ha akar bejöhet velem, ( ketten voltunk, mert J. dolgozott, Barnszemű viszont nyári szüneten van, ideje mint a tenger, és legalább gyakorolja a vezetést), mire Barnaszemű rémült szemekkel pislogott rám 😀

J. hozzáállása az idő teltével mit sem változott, olyan kis boldog, várakozó, lelkesen tanulja ezt a számára teljesen új helyzetet.

Elhozza az eredményeimet a gondozóból, ( a közelben dolgozik), hozza a kis meglepiket, türelmesen hallgatja a véget nem érő beszámolóimat, hogy épp mi történik a pocakban, megcsodálja a frissen beszerzett babaholmikat,  rengeteget segít itthon, néha pedig odabújik  hasamhoz, és “ismerkednek”

Persze J.-ben is volt egy jó adag félelem, sőt talán még most is van, hiszen ő pedig lassan 50 éves lesz.

Sokat beszélgettünk már erről, főleg az elején, mert azért kaptunk ám negatív kritikát.

Ráadásul J. családjából érkezett, ami nagyon érzékenyen érintette, elég sok logisztikába került mire elsimítottam a sértődést.

Konkrétan az egyik hölgy rokon azt mondta neki, hogy ha ő tudja hogy babára készülünk, biztos mindent megtett volna hogy lebeszélje, mert “ennyi idősen” már felelőtlenség gyereket vállalni.

Igen, mi is kiszámoltuk fejben, hogy 60 és 70 évesek leszünk, mire érettségizik…

És hogy az lett volna az ideális, ha 10 évvel ezelőtt születik.

De.

Így alakult az életünk. Most találkoztunk, most szerettünk egymásba. Mindketten tudtuk hogy jó lenne egy baba. Egy baba aki a legnagyobb békében, szeretetben, CSALÁDBAN fog felnőni.

Hogy meddig nem tudjuk. De nem tudhatja senki sem.

Mégis mi a helyes, megadni J.-nek az apaság örömét, tudni hogy sajnos az együtt töltött idő nem lehet végtelen, vagy lebeszélni őt erről, és hagyni hogy sohase ismerje meg az érzést?

A nagymamám 39 évesen szülte a legkisebb lányát. Az akkori viszonyokhoz képest, botrányosan későn. A nagyanyám 98 évig élt. A legkisebb gyermek is, majd 50 évig élvezhette a szeretetét.

Amikor 24 évesen megszültem Barnaszeműt, házasságba szültem, szerelemből, mindkettőnk közös akarataként.

Mégis apa nélkül nőtt fel, nélkülözve azt a szeretetet, amiben ez a pici az első pillanattól kezdve fürödni fog. 

Nincs hát garancia arra, hogy ki mit, és mennyit kap a családból.

Igen, lehet hogy nem éljük meg már az unokánk lakodalmát. De addig még nagyon nagyon sokat adhatunk majd útravalónak.

Olyan szeretetet, családi békét, amit más egész életében nélkülöz talán.

J. álomapuka lesz, ezt már most tudom. Ez a baba lesz a mindene.

És már azt is tudom, hogy kislányt hordok itt, a szívem alatt 😀

Jó sok idő eltelt a nagy bejelentés óta, bizony rengeteg minden történt, sok-sok élmény, érzések, események, rengeteg új dolog, amit szeretnék megosztani veletek, de sajnos az utóbbi hetekben nagyon sokat dolgoztam még, így sajnos hiába próbáltam egy pár percet lopni az írásra, mindig mínuszban voltam az idővel.

Hétfőtől viszont hivatalosan is betegállományban leszek a baba születéséig, úgyhogy mindenki vigyázzon ám…..írni fogok 😀

Legyen akkor talán  az első téma, : hogyan is viseltem- viselem a várandósságot, másodszorra,  40 évesen.

Első körben leszögezhetjük, 20 évesen sokkal, de sokkal könnyebb volt. 🙂 Az lehet, hogy ha a második csemete kb 2 év múlva érkezik, nem 19 és fél múlva, akkor is sokkal ramatyabbul viseltem volna, mint az elsőt, de mivel ilyen információ nem áll rendelkezésemre, és a kedves beavatottak is igyekeznek : hát igen, nem vagy már 20 éves!- felkiáltásokkal támogatni, azt kell hogy mondjam, az eleje nem volt egy diadalmenet.

Valahol ugye január közepe – vége táján derült ki babóca lapulása a pocakomban, és akkor kezdődött az én szürkeség van, hideg = rosszul vagyok kálváriám.

Mintha csak az idő és a közérzetem azonos hullámhosszra került volna, ha visszagondolok az első pár hétre, még most is a szürkeség, a sötét, a hideg, esős – havas idő, és a rosszullétek jutnak az eszembe.

Az első jel, amit akkor még nem értelmeztem jelként, az az volt, hogy az eddigi reggeli nagy bögre kakaótól, ami nekem ágyba járt minden reggel, iszonyat hasgörcseim, és egyebek lettek.

Mire kiderült, hogy a valaki bizony ott lapul odabent, addigra az is kiderült, hogy ez bizony tejérzékenység lett, sajna azóta is le kell mondanom a tejes ételekről 🙁

Aztán alig örültük ki magunkat, és szoktam hozzá a gondolathoz , hogy nem csak álom ám többé a baba a pocakomban, jött ám a klasszikus hányás, és hányinger, megspékelve még valami iszonyat hasogató, görcsös fejfájással.

Nekem életemben talán ötször ha fájt a fejem, most meg délutánra már általában paff voltam, mire hazaértem a munkából, ledőltem, és sokszor már felkelni sem tudtam.

A hányinger is jött reggel, jött délután, jött este, ahogy kedve tartotta, és hiába olvastam a neten a Salvus víztől, a gyömbéren át, a háztartási kekszig, nekem SEMMI nem volt jó.

Olyannyira hogy a 16-ik hétig fogytam, mert általában nem nagyon ment a kaja, ami meg ment, az sem maradt sokáig 🙂

Szegény J. ismét vizsgázott hát türelemből, segítőkészségből, megértésből, és ismét csillagos ötösre. 

Amikor fél hét felé hazaért a munkából, ( és reggel 6 kor már úton van), még nekifogott vacsorát főzni, a kutyával játszani, esetleg mosogatni, teregetni.

És néha az én nyekergésemet hallgatni, mert persze kiborultam attól hogy semmit sem tudok csinálni.

Olyan sokszor elnéztem szegénykémet, ahogy fáradtan ült az asztalnál, vagy reggel még sötétben indult útnak, és arra gondoltam, hogy én már biztos legalább egyszer rém undokul szóltam volna hozzá, a fáradtságtól. De nem, ő mindig maradt a kedves, türelmes, J.-s. Apró ajándékokat hozott, ha említettem valamit, hogy olvastam, mi használ a rosszullétemre, másnapra meghozta, utazott még negyed órát pluszban, aztán cipelte nekem a buszon a terhespárnát, hogy kényelmesebben feküdjek. És ezzel ha lehet, még jobban elhelyezkedett  a szívemben.

A tél vége, tavasz eleje ezzel klasszul el is telt, és bár néha már magam sem hittem hogy ez valaha is jobb lehet, ahogy beköszöntöttek az első tavaszi napok, én is jobban-jobban lettem.

Először még csak hullámzóan, pár nap jobb volt, aztán 1-1 napra visszaestem kicsit.

Az egyetlen pozitívum, ezekben a hetekben, mint azt J-nek gyakran hangoztattam, az a mellem méretének látványos változása volt, és ez, mivel alapjáraton nem valami Dolly Busteres, határozottan tetszett ám 🙂 

Közben  persze amolyan B.-hez méltóan, szétaggódtam az agyam, hogy biztos rendben van-e minden, ( hiszen olyan nagyon sokat vártunk erre a picikére), minden nap megbeszélgettem vele, hogy nagyon várjuk, nagyon fogjuk szeretni, és nem baj hogy anya rosszul van.

Ha véletlenül egy nap jól voltam, akkor azért aggódtam, hogy miért vagyok jól? 😀

Ahogy betöltöttük a 8. hetet, mentem doktorbácsihoz, de sajnos még ekkor sem volt felhőtlen a boldogság, mert a doki egy pici barnás maszatot észlelt, és én ettől teljesen bepánikoltam.

Szívem szerint azonnal ágyba bújtam volna, mozdulatkanná dermedve, de persze ez nem volt kivitelezhető.

Sokat beszélgettem vele akkor, hogy nagyon szép élete lesz, és akarjon minket, és sokat kértem a Jóistent is, ne vegye el tőlem a frissen kapott reményt.

Aztán utána olvasgattam, kiderült hogy előfordul ilyen néha, a szervezet még készül a következő havi vérzésre, végül eltelt  a következő pár hét  is, vérzés nélkül. Az idő haladt, és vele ment minden a maga útján.

A következő parám az első ultrahang előtt volt, a 12. héten, hogy mi lesz ha nem ver a pici szíve.

Ha minden reményem, várakozásom, hihetetlen boldogságom megcsal, és visszahullok a porba, ahol sokszor hevertem, a sikertelen hónapok végén.

J. persze elkísért, és ahogy ültünk a váróteremben, nekem kalapált a szívem ezerrel, de ő olyan nyugodt, olyan kedves volt, fogta a kezem, és bizonygatta, hogy minden rendben lesz ám.

Aztán egyszer csak ott volt…..

A világ egy pillanatra eltűnt, már nem hallottam az orvost, nem gondoltam arra hogy J. ott figyel a hátam mögött, csak a hatalmas képernyőt láttam, rajta egy pici kis csodával, akinek IGEN, ott dobogott a pici szíve, az icipici testében, és akkor emlékszem kisütött a nap, kiszínesedett a föld, és csak vigyorogtam napokig mint egy eszement, aki titkot hord odabent, és szerintem nem volt nálam boldogabb ember a földön. Talán csak J.-m.

Hinni kezdtem. Tervezgetni. Várakozni. Szeretni. Titkot hordozni.

Annyira megváltoztam ezekben a hetekben, a szemem ragyogott, folyton mosolyogtam, hogy rengeteg bókot bezsebeltem, az akkor még mit sem sejtő ismerősöktől.

De sajnos, a rossz dolgok ezzel még nem értek véget, a következő héten valami borzasztó történt. 

A nagynéném már hetek óta betegeskedett, igazán az orvosok sem  tudták megmondani mi baja, és mennyire súlyos, így pár napos kórházi kezelés után hazaengedték.

Aznap reggel lementem hozzá, mert egy pár holmink nála volt az egyik szobában, kerestem pár iratot.

Közben apukám is rá nézett, még megbeszélgettük, hogy kicsit rosszabbul van, most elmegy egy ügyfelével, ha visszajön, felhívja az orvost.

Ahogy apukám elment, én is indulni készültem, gondoltam benézek még nagynénémhez, hátha szüksége lenne valamire.

Ahogy beléptem már nem ismert meg, majd másodpercek alatt a szemem láttára összeomlott, és elvesztette az eszméletét.

Én pedig ott voltam vele, egyedül….

Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy azonnal hívjam a mentőket, de aztán olyan sokkot kaptam, hogy nem találtam apám számát a telefonban, csak 4 x-re sikerült bepötyögnöm…

Közben pedig azon imádkoztam némán, hogy a babó a pocakomban minél kevesebbet kapjon az adrenalinbombából ami átszáguldott a testemen.

Sajnos már a mentők sem tudtak rajta segíteni. Elment. 🙁

Szerencsére apum gyorsan visszaért, és a sógornőm is percek alatt ott volt, úgyhogy lassan-lassan megnyugodtunk, én nem történt semmi baj. J.-is tartotta  bennem a lelket telefonon, nem tudom mennyire tudott dolgozni aznap.

Néha még fáj a szívem, mert szerettem volna ha látja a kisbabát, és tudom hogy szeretettel kötötte volna neki a kisruhákat, cipőket.

Aztán eltelt még 2 hét, és elérkezett a genetikai vizsgálat ideje.

Sokat olvastam az aminocentézisről, és az esetleges vetélési kockázatról, és egyre inkább úgy éreztem, nem szeretném.

Végül J.-vel úgy döntöttünk, megcsináltatjuk a fizetős vértesztet, a genetikai ultrahanggal, és annak eredményétől tesszük függővé, kell-e a hasszúrás.

Babót fejtetőtől, lábujjig végigvizsgálták, már amennyire a 12 centije engedte, nyaki redőt mértek, orrcsontot, apró szivecskét vizsgáltak, csontokat, szerveket. Babó jól vizsgázott mindenből 🙂

Végül 2 hét múlva a vérteszt is megérkezett, alacsony kockázattal, ami a legjobb eredmény.

Persze a doki elmondta nekünk, hogy ez nem száz százalékos eredmény,  és lehet még kockázat, de mégis, a további vizsgálatok után, amiről majd legközelebb írok, végképp lemondtunk az aminocentézisről.

Így éltük meg hát az első heteket, hónapokat. Volt benne nehézség is amint látod, de mégis…..azt első perctől fogva, bennem valami olyan őrült boldogság, elégedettség, csendes szeretet tombolt, és olyan nagyon hálás vagyok az istennek azért, hogy annyi sóvárogva vágyakozós év után, végre megadta nekem ezt az érzést, hogy más időszámítás kezdődött, ott, azokon a szürke reggeleken.

Legközelebb pedig írok arról is, milyen fogadtatásban részesült a nagy hír, a rokonok és ismerősök körében 🙂

Jól eltűntem én itt decembertől, pedig megígértem hogy mesélek még. Hát most mesélek, és ígérem, a végére elnézed majd nekem, a hosszúra nyúlt csendet 🙂 

Szóval valahol ott fejeződött be a történet, hogy szalagavató és karácsony, ami sok szépet, békességet, nyugalmat, örömöt, és pihenést hozott.

Igaz hogy a ház még sehogy sem állt, igaz hogy épp ki tudtuk kalkulálni anyagilag a karácsonyt, de együtt voltunk, szeretetben, és egy elég jó kis évet tudtunk magunk mögött.

Közben elérkezett az új év, megkezdődtek a dolgos, szürke, ködös, hideg mindennapok.

Elég nehéz volt visszaszokni, de próbáltunk a jövőre koncentrálni, arra, hogy hamarosan itt a tavasz.

Az új év legfontosabb és legrégibb álma, természetesen még mindig a kisbaba volt.

Ahogy teltek a napok nekem a ciklusom is véget ért, és mint mindig, most is, ennek jele egy kis barnás vérzés volt, ami általában megelőzi a rendes vérzésemet.

Most is így volt, be is szereztem a szüksége kellékeket, J.-t tájékoztattam a fejleményekről, és közben azt is megbeszéltük, hogy mi lenne ha kipróbálnánk pár gyógyteát.

J. rábólintott, bár utálja a gyógyteákat, de tudta hogy az nekem milyen fontos, és hogy én hiszek benne, hogy hátha, hátha csak ennyin múlna az az icipici jövevény.

Meg is rendeltem a kezdő csomagot, aztán lelkesen vártam, hogy megjöjjön végre “rendesen”, hogy elkezdhessük.

Igen ám, de eltelt 3 nap, és a vérezgetés egy reggelen úgy eltűnt, mintha sosem lett volna.

Aztán néma csend….

Izgalmas napok következtek, kb félóránként rohangáltam a mosdóba, állandóan úgy éreztem, na most jött meg, közben pedig a remény, hogy hátha, aztán a félelem, hogy hányszor reméltünk már a majd 3 év alatt.

De teltek a napok, még mindig semmi jel, én már olyan ideges voltam, hogy ihaj, J.-nek persze nem szóltam, nehogy hiába reménykedjen, de éreztem hogy valamit sejt, néha csak nézett rám.

Aztán jött a következő hétvége, és én úgy éreztem nem bírom tovább, tudni akarom mi van. De Barnaszeművel is úgy jártam, hogy túl korán teszteltem, és az első negatív lett.

Szóval kitaláltam hogy rendelek a vaterán pár száz forintos tesztet, többet, aztán ha mégis megjön, azért a pár száz forintért nem kár, és marad még tartalék is, későbbre.

Pénteken dél körül a kezemben volt a kis boríték, és bizony józan ész ide, vagy oda, eldöntöttem, hogy én bizony most azonnal megcsinálok egyet, még akkor is ha szerencsésebb lenne reggel.

Elvonultam a munkahelyi kis mellékhelységbe, és akkor nagy levegő:na lássuk.

Fogom a tesztet, félreteszem még a harisnyámat húzom, aztán nézem….te…mintha…na persze, csak szeretnéd, térj már észhez, nincs ott semmi…de halványan, nagyon halványan…..neee kééépzeld már be…de, úristen ez..ez ott van…úristen ez erősödik…atyaég, eeez két csík, ez ott van, istenem, kisbabám lesz, nem, nem tévedés, ez pozitív. Anyuka leszek! Újra anyuka leszek!

Bevallom sírtam és nevettem egyszerre, kellett pár perc, mire annyira összeszedtem magam, hogy fapofával ki tudjak jönni a mosdóból, mert egyelőre még nem kell tudnia róla senkinek.

Azt azért képzelhetitek mennyit ért az én délutáni munkám 😀

Közben járt az agyam, ha J. hazajön, hogyan mondjam meg neki, és mit fog szólni?

Mit fog szólni? Szerintem kiugrik a bőréből 😀

Munka után elszáguldottam a gyógyszertárba, vettem azért egy puccos tesztet is, biztos, ami biztos.

Aztán szerettem volna venni egy kis üveg pezsgőt J.-nek, mert azt találtam ki, hogy arra ragasztom rá a tesztet, hogy ma ünnepelünk.

Pezsgő persze sehol, nagyot nem akartam venni, mert nem nagyon szeretjük, én meg már uuugye nem ihatok 🙂

Végül vettem helyette egy pici üveg szilvás unicumot, ráragasztottam a hátuljára a tesztet, és az ágyra tettem a díszpárnákra, mert tudtam, hogy ha hazajön, előbb-utóbb megy átöltözni, és akkor oda fog ülni, megtalálja, és örülünk. 🙂

Még sosem vártam ennyire haza, a percek csiga lassan teltek, aztán megjött, beszélgetni kezdtük, de az istennek nem akart elmenni átöltözni, csak mesélt és mesélt, mi történt aznap.

Én meg néztem rá ártatlanul, hogy jóóó én szeretem mikor mesélsz, meg jó hogy itt vagy, de mennyééé má átöltözni.

Végre, vééégre elindult a hálóba, gyanútlanul leült, aztán meglátta az üveget:

-Unicumot kaptam?

-Igen, de ez egy nagyon különleges fajta, olvasd csak el a hátoldalán, miért!

És akkor megfordította.

A következő perceket, még élek, nem fogom elfelejteni.

Azt az őszinte, földöntúli örömöt, a boldog szemeit, a mosolyát. Ahogy átölelt, aztán toporgott, leült, felállt, fogta a fejét, nem tudta mit mondjon, mit csináljon, az annyira édes volt, annyira emberi. 

Azt hiszem ennél szebben nem is indulhatott volna az év.

Bizony ez még januárban történt, de közben bennem annyi volt a félsz, a hitetlenség, hogy végre több éves álmunk sikerült, a féltés, hogy minden rendben legyen, hogy még jó darabig dédelgettem magamban a nagy hírt, és a szűk családon kívül, nem is nagyon tudott más róla.

Most viszont már túl vagyunk egy nagy vizsgálaton, ahol minden rendben volt, ahol J. is látta már a kicsikénket izegni-mozogni, meghallgattuk a szívverését, úgyhogy most már egy kicsit én is hagyom, hogy átjárjon a felhőtlen boldogság.

Szülők leszünk, úgybizám. 😀

Persze január óta is rengeteg dolog történt, sok változás, sok élmény, úgyhogy lesz még miről írnom a következőkben, mert 20 évesen egészen más babát várni, mint 40 évesen, és ígérem mindenről be is számolok majd.

Adós vagyok még a decemberi történésekkel: Barnaszemű szalagavatójával, és a karácsonnyal.

Most úgy néz ki hogy lesz IV. rész is, de gonosz vagyok, és erről még nem írok semmit 😀

Szóval december 5.-e, nem csak a mikulás miatt volt fontos az idén, hanem mert ekkor volt az én gyönyörűségesen édes, aranyos, gyönyörű nagyfiam szalagavatója.

A költözés után erre aggódtam rá magam, vagyis, hogy nincs egy rongyom sem, és kellene valami , valami B.-s, csinos, csajos, fiatalos.

Én ugye nem vagyok egyszerű eset, a 184 centimmel, meg az X., -mondjuk úgy átlagtól enyhén eltérő(felfelé 🙂  )- súlyommal.

Keresgéltem a neten, már kezdtem ismét lógatni az orromat, és ezredszerre is megfogadni, hogy ha egyszer sok pénzem lesz, nagyobb méretű női ruhákat fogok tervezni, FIATALOSAT, CSINOSAT, ÍZLÉSESET, MEGFIZETHETŐT.

A törpöm két perc alatt tele, hogy két véglet létezik, (tisztelet a kivételnek), a nagymamis, kosztümös, lebernyeges, és a harsány, nagymintás, álfiatalos.

És akkor…. láss csodát. Álomba csöppentem.

Találtam Budapesten egy pici üzletet, Próbafülke a neve, és ez itt a reklám helye erősen, mert nekem még ilyen pozitív élményem nem nagyon volt ruhaüzlettel.

Két kedves, mosolygós tündéri kiszolgáló, és amikor elrebegem a méretemet, sorra akasztották le nekem, a csodásabbnál, csodásabb ruhákat. Fekete, és színes, csipkés, és rafináltan szabott, dögös, és szolidabb, CSAJOS ruhák.

Legalább 10 ruhát felpróbáltam, közben mindet  megnézték ők is, véleményt mondtak, de nem tolakodóan, és főleg, őszintén megmondva ha nem állt jól.

Végül egy zöld, anyagában mintás, pörgős szoknyás ruhát választottam, és bátran mondhatom királylánynak éreztem magam benne, főleg mikor itthon mindkét srác szerint gyönyörű voltam. 😀

A nagy napon így már jól indult minden, Barnaszeműm olyan csinos volt az öltönyében, olyan felnőtt, édes, szépséges, hogy már majdnem belebőgtem az indulásba is.

Apukám természetesen lekéste a műsor elejét, anyukám természetesen megjegyezte hogy: -Már harminc évvel ezelőtt is ilyen volt !,- mi meg J.-vel pukkadoztunk a röhögéstől.

Egyik se volt képes meghazudtolni önmagát  🙂

Közben jöttek sorban az osztályok előadásai, és élmény volt látni, a sok fiatal, vidám emberkét.

Aztán jött Barnaszeműék száma…

Ismered azokat a pillanatokat a filmekben, amikor elhomályosul a kép, és bevágnak egy régi történetet?

Eddig azt hittem ez csak amolyan filmes trükk. De akkor ott, amikor megláttam az én mindenemet, és szokás szerint folyt a könnyem mint a záporeső, akkor hirtelen már nem is őt láttam, a felnőttet, hanem a kis buksit, a kb 4 éves kis esetlenkét, amikor először lépett fel valami óvodai szereplésen, a kis babapofiját, a tétova mozdulatait.

Édesek voltak, fiatalok, tele élettel, derűvel. Az ő osztályuk egyébként is nagyon összetartó, még az osztályfőnök szerint is, különleges bennük a ragaszkodás egymáshoz.

Amikor vége lett az előadásnak, mindenki kitódult, mi is elindultunk megkeresni őt, és egyszer csak meglátott a tömegben. Nem tudtam hogy viselkedjek, hogy ne legyen kínos neki a többiek előtt, esetleg a csinos lányok előtt, de ő egyszerűen a nyakamba borult méterekről, és én ezt a pillanatot még élek el nem felejtem. Aztán J. is odahúzta magához egy kézfogással, olyan boldogan, hogy éreztük abban a percben mennyit jelent neki, hogy végre neki is van ott “apukája” is, ahogy sok éven keresztül sajnos nem volt..

És ez a szeretet kitartott végig az ünnepek alatt. Nagyon békés volt, vidám, egymásra figyelős.

Pedig nem volt kész a nappalink, a csupasz falak alatt állt a karácsonyfa, és két fotel, meg a kanapé, de az ajándékok ismét telitalálatok lettek, Barnaszemű arcán még mindig ott az az édes, gyerekes izgalom, amit várok minden évben, és ami az én legnagyobb ajándékom mindig.

Meglett a sütés, főzés is odakint a nyári konyhában, szerencsére nem volt nagyon hideg. 🙂

Szilveszterkor pedig úgy 10 óra felé, ültünk a félkész nappalinkban, az asztalnál, orosz hússalátát ettünk, a lábunknál pedig egy rém elégedett kutya feküdt, ( és szintén orosz hússalátát evett, mert ugye két rettenetes következetes, és állhatatos gazdája van 🙂 ), mert félt a tüzijátéktól, és reggel 8 ig összetekeredve aludt az előszobában a pokrócon, csak hogy vége ne legyen az “élménynek” 🙂

 Sajnos az ünnepek között 2 napot dolgozni is kellett, de ezért jó sokat sikerült pihenni, beszélgetni, és még filmeket is néztünk! 🙂

Szóval így telt el az év utolsó hónapja, békében, szeretetben, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok a Jóistennek.

Aztán jött a január, amit senki se szeret, mert hideg, sötét, fázós, és végtelenül hosszú. De most én egy kicsit megbocsájtottam neki azt hiszem. Legközelebb azt is leírom, miért 🙂 Ígérem, hamarosan 😀

Jöjjön hát a következő felvonás, a : költözés.

Megvolt az esküvő, szépen felrakosgattam lelkem szeretem emlékeinek polcára az élményt, amikor a nyakunkba szakadt a tény: 2 hét múlva költözés.

A ház pedig úgy állt, hogy a fürdőszoba éppen készen volt, a fűtés is, de se konyha nem volt, a szobák pedig még frissen vakolva, padló nélkül.

Úgyhogy az esküvő másnapján egész álló nap gletteltünk J.-vel. 

Azt már tisztán láttuk , hogy készen nem leszünk, annyit lőttünk be magunknak, hogy a hálónkat, és Barnaszemű szobáját lakhatóvá tegyük.

Barnaszemű idén érettségizik, egyébként is nehezen viseli a megszokottból való kiráncigálást, úgyhogy nekem az volt a legfontosabb, hogy az ő kis vacka meglegyen. A többi meg….hát majd alakul.

Apu egy barátja kifestette a két szobát, az utolsó héten, mi pedig 3 éjszaka alatt leraktuk a padlót J.-vel, Barnaszemű szobájában.

Közben pedig csomagoltam össze a “régi” lakásban a dolgainkat, karnist vettem meg WC kefét, takarítottam az újban, hogy legyen hová tenni a cuccokat, és takarítottam a régiben, bár J. azt mondta, én vagyok az egyetlen ember a földön, aki még arra is ügyel hogy a régit tisztán adja át. De nekem valahogy ciki lett volna, ha otthagyom a pókhálókat a falon, ahol elhúztuk a szekrényeket, és a konyhában a koszos csempét, a gáztűzhely mögött.

Szombaton jöttek a tesómék segíteni,  J. unokaöccse, és egy ismerősünk. J. a munkahelyéről kölcsön kapta a teherautót, és hamarosan  az is kiderült, milyen jó hogy már Barnaszeműnek is van jogosítványa.

Cakli-pakli délre már minden holmink az új helyén volt. Egy része jött velünk a házba, egy része apukámhoz dajkaságba, még elkészül a végleges helyük, és anyuhoz is becsempésztünk néhány bútordarabot.

Délután összeraktuk Barnaszemű számítógépét, beállítottuk a TV-ket, az asztalt, mikrót, szóval igyekeztünk egy élhető életteret kialakítani magunknak.

Azt azért még el kell mondanom, hogy a mi szobánkban a padló már nem lett kész, és anyukámtól kaptunk egy új ágyat, ami viszont nem érkezett még meg, úgyhogy J.-vel az első két hétben, a csupasz szobában aludtunk, a régi ágy szivacsán, és zsákokból öltözködtünk.

A vasárnapot még a “régiben” töltöttük, egyrészt még mindig takarítottam, másrészt J. leszerelte a csillárokat, polcokat, egyebeket.

Aztán vasárnap este átadtuk a kulcsokat, és onnan már hivatalosan, és végérvényesen M. utcai lakosok lettünk 😀

Leila pár napig rohadtul nem tudta hová tenni a dolgokat, hogy most már nem megyünk el soha, hetekig a teraszon aludt a fotelban, és elég sok logisztikába került, mire beszoktattuk őt a jó kis szalmával bélelt kutyaházába.

Lassan aztán helyre kerültek a dolgaink, lett padlónk, ágyunk, szekrényeink, függönyök.

Napról napra, lépésről lépésre otthonosodott a ház azon része, amit már befejezettnek mondhatunk.

Barnaszemű kapott polcokat, egy kis komódot, befogadta a két legnagyobb növényemet, cserébe azért, mert az övé a legnagyobb szoba.

Most úgy néz ki, hogy az idén már kb így maradunk, a konyha, a nappali, és egyebek nélkül, egyelőre a kádba állított lavórban mosogatok, és a nyári konyhában főzök, nincs egy csomó mindenünk, igazából elfogyott az összes pénzünk, de sokat beszélgetünk erről mostanában, hogy hiába a nehézségek, a hiányok, valahogy olyan hihetetlenül boldog most mindenki.

Barnaszemű repül haza, nem győzi elégszer elmondani mennyivel jobb itt lakni, sokkal vidámabbnak, felszabadultabbnak látom. Boldogan cipeli haza a barátait háztűznézőbe, és látszólag cseppet sem zavartja, ( mondjuk a barátait sem) hogy a nappalink még nyers vakolat, egy kanapéval, és a konyhaasztallal amin eszünk.

J. -nek sokat jelent, hogy most már nem külön töltjük a hétvégéket, én “lent” ő “fent”.

Én pedig minden egyes nap valami végtelen nyugalommal, és elégedettséggel fekszem le este, mert bár az életünk korántsem könnyű, és néha megesznek a mindennapok gondjai, minden egyes nap megfizetjük az árát az álmainknak, de igazi család vagyunk, meghitt, meleg, békés otthonnal, és olyan szeretetben élünk, amiről más csak álmodik egész életében. 

Ígértem hogy jövök, igaz kicsit hosszúra nyúlt a csend, de már megszokhattátok 🙂

Szóval túl vagyunk ám az esküvőn, a költözésen, a szalagavatón.

Mesélek is szép sorjában, bár azt hiszem, több bejegyzésre bontom, mert sok lesz ám az írnivaló.

Az ESKÜVŐ.

Volt már nekem egy, valamikor réges-régen 20 éves koromban, és bár nem szeretném az akkori érzéseimet megtagadni, esetleg kicsinyíteni, hiszen igazán szerelmes voltam, és boldog, de valahogy sehogy sem úgy alakult, ahogy ÉN szerettem volna. Így utólag mindig is rossz szájízzel gondoltam vissza rá, és néha szerettem volna elfelejteni. Leginkább talán az volt  hibám, hogy túlságosan hagytam magam befolyásolni, és sok mindenben megalkudtam, az egyszerűség kedvéért.

Vagyis azt már tudtam, hogy mit nem szeretnék.

Az első tehát amit megfogadtam, hogy nem hagyom magam befolyásolni, és mindenből a maximumot szeretném kihozni. Persze ne gondold, hogy hetedhét csodát, és rózsaszín hintót álmodtam meg, inkább csak azt szerettem volna, ha ez valóban az ÉN napom lesz, és RÓLUNK szól.

Azt már említettem, hogy amint meglett az időpont, csodák csodájára elkelt a lakás is, úgyhogy feladta a leckét az élet.

De persze B. nem ijed meg, de nem ám 🙂

A legfontosabb a ruha volt, természetesen. B. fejében élénken ott élt a kép, hogy rózsaszín is legyen benne, és persze csipkés. 

Egyik este hasaltam az ágyon, böngésztem a netet, képet keresve az elképzelésemről, amikor J. fölém állt, és megszólalt:

Fehér ruhát szeretnél, csipkéset, térd fölé érőt, mellrészig szűkebbet, onnan bővülőt. Az biztos hogy lesz rajta rózsaszín, ( volt hozzá egy rózsaszín fodros alsószoknya, ami kicsit kilógott a ruha alól 🙂 ), hosszú ujjú lesz, csipke ujjakkal. 

Felültem az ágyon, és csak néztem rá nagyra nyílt szemekkel.

A hajadban virágok. (Virágos hajtűket vettem már régebben)

Honnan tudod?-kérdeztem. Hiszen még senkinek nem beszéltem arról, milyen ruhát szeretnék. Neki sem.

-Tudom- mosolygott, és indult az ajtó felé. Majd visszafordult: -Ja! És rózsaszín cipőd lesz!

Imádtam őt abban a percben. És ha lett is volna vajmi kétségem az felől, hogy ő az az ember akit nekem szánt a sors, az biztosan szertefoszlik abban a pillanatban.

Azt tudtam, hogy nem akarok kész ruhát, egyrészt esélytelennek éreztem, hogy találok olyat amit megálmodtam, másrészt nem vagyok konfekcióméret, néhány helyen kicsit többet, néhány helyen kicsit kevesebbet mért a teremtő 🙂

Akkor varrónő…

Lázasan bújtam a hirdetéseket, árajánlatot, referenciákat, mindent. Kezdtem elveszni az adatok között, ki válaszolt már, hol, mit ajánlottak.

Aztán apu kedvese, egy este beültetett az autóba, autóztunk pár falut, és bemutatott egy tündéri hölgynek.

Be kell vallanom férfiasan, hogy én előtte alaposan kihisztiztem magam J.-nek, ( amit J. szokás szerint angyali nyugalommal tűrt) hogy tuti hogy egy eldugott kis faluban nem fogom megtalálni álmaim varrónőjét.

És akkor már kis is találtátok. 🙂

A kedves kis hölgy pontosan az általam megálmodott ruhát varrta meg, villámgyorsan, és olyan áron, hogy kétszer kellett megkérdeznem hogy jól hallom-e, mert kb a négyszeresére számítottam.

Azért persze előtte még volt egy köröm, mert az alapanyagokat viszont nekem kellett megvennem.

A hozzánk közelebbi két nagyváros egyik boltjában sem találtam megfelelőt.

Nyakamba szedtem hát a fővárost, interneten kinéztem számos címet.

Ahogy teltek az órák úgy lettem egyre csalódottabb, mert sehol sem volt az általam megálmodott csipke.

Amit mutattak, mind függönyszerű volt, vagy volt ám gyönyörű angol import….métere 25 000 Ft.

Ahogy lógó orral sétáltam vissza a kocsihoz, ahogy oldalra néztem, egyszer csak megláttam egy kirakatban rengeteg vég szövetet. Felnéztem a cégtáblára, textil kis- és nagykereskedés.

Benyitottam az ajtót, elrebegtem a kérésemet, és láss csodát! Azonnal terítették is ki elém álmaim csipkéjét, hímzett tüll anyagot, leheletfinomat, gyönyörűt. 🙂

Csodaszép lett a ruhám. Igazi királylányos, csajos, tündéri.

Aztán már csak apróbb beszerzések jöttek, harisnya, cipő, ékszerek, fehérnemű. Meghívók. Gyűrűk.

Apropó gyűrűk. Az utolsó héten lettek kész, és az ékszerész hiába rendelte meg időben, pénteken úgy hoztam el, hogy még nem volt ideje a fémjelet beleütni, ezért még vissza kellett vinni az esküvő után pár napra.

De hát ez igazán apró nüansz volt csak az esküvői készület forgatagában.

Jött a menü leszervezése, a fiúknak ruhapróba, cipővásárlás.

Az én tanúm nem is lehetett más mint Barnaszeműm. 🙂

( Közben beindult a költözés projekt is, úgyhogy a maradék időben, laminált padló keresése, fal színének kiválasztása, csempevásárlás, stb. De erről majd egy másik alkalommal írok 🙂 )

Lassan minden alakult, az utolsó hétre sínen voltunk, még csodaszép hosszú szempillákat is kaptam, úgyhogy a nagy nap reggelén, én tényleg királylánynak éreztem magam. 🙂

J. meg a herceg természetesen 😀

Én konkrétan végig vigyorogtam az egészet, nagyon boldog voltam, és tényleg, de igazán, minden úgy alakult ahogy szerettük volna.

J. tanújától még két fehér galambot is kaptunk, amiket az esküvő után elengedtünk. ( Estére mindketten hazaértek, pedig majdnem 100 km-ert kellett repülniük. )

Az étel finom volt nagyon, a panzió tulajdonosa kitett magáért, mondjuk sok éves barátság fűzi anyukámhoz.

J.-vel az esküvő után a panzióban is aludtunk, és hosszú hetek után ez volt az első alkalom, hogy órákon keresztül csak bambultunk a TV előtt.

Meg persze nagyon sokat beszélgettünk, meg szerettük egymást, meg tanulgattuk, hogy mi most akkor férj vagyunk, meg feleség. 🙂

Jó buli volt, na. Pont amilyennek megálmodtam. 🙂

( És akkor legközelebb majd folyt. köv. a költözéssel…)

Régen írtam már, besűrűsödött az élet, közben a laptopom is bemondta az unalmast, hát csak teltek a napok.

Hónapokon át szinte ugyanaz a nóta, munka és munka, aztán a ház, házimunka, kert.

Mégsem voltak ezek rossz hónapok, hiszen J. változatlanul imád, Barnaszemű pedig változatlanul imádnivaló majdnem felnőtt már. 

Persze  voltak néha nehezebb napok, de azt hiszem kezdünk egyész jól működni mint család.

Belevágtunk a kertészkedésbe is az idén, amit kicsit elkapkodtunk azt hiszem, mert be kellett látnunk, hogy rengeteg időt elvesz a ház további munkálataitól, de aztán az eredmény, és J. hihetetlenül boldog arca, kárpótolt ezért bőségesen. Rengeteg termésünk lett. Vegyszerek nélkül, kezdőként belevágva, ládaszám szedtük a paradicsomot, az uborkát, kosárszám a paprikát, borsót, zöldbabot.

Rengeteget tudtam eltenni is télire, és bevallom igazán örömöt okozott nekem a is kertecskénk. J.-vel esténként kiballagtunk a kertbe, megnézegettünk minden fát, bokrot, növényt, dédelgettük a 30 centis egresbokron, a 6 szem termésünket, az eperpalántákat, a kis növénykéket. Rengeteget termettek a gyümölcsfáink is, a cseresznye, a meggy, a három körtefa, a szilvafák, és még a kis nyomi barack is kirukkolt pár szemmel.

Közben ingáztam a lakás, és a ház között, de épültünk, szépültünk, igaz J. egyedül végzett mindent, tehát elég lassan haladtunk, és a pénzünk is szépen fogyogatott.

Szeptember elején aztán számot vetettünk, és úgy döntöttünk, a télen maradunk még a lakásban, és csináljuk tovább amit tudunk.

Közben viszont felmerült egy szintén régebb óta tervezgetett projekt: az ESKÜVŐ.

Terveztük mi már ezt tavaly ősszel, aztán tavaszra…de valahogy mindig közbe jött valami.

Szeptember elején viszont J. itthon volt szabadságon, átbeszélgettük a dolgot, és elzarándokoltunk a szomszéd kis faluba, bejelentkezni az anyakönyvvezető színe elé 🙂

Október 24….. Igen most szombaton 🙂

Ez volt hétfőn, pénteken ülünk a lakásban, készülünk kutyát etetni, rajtam egy szál póló, a lakás kicsit kusza, kopognak…

Látták a táblát kitéve, eladó a lakás, szeretnék megnézni.

Megmutattam szépen minden, az esélytelenek teljes nyugalmával, mert tavasz óta kb 10.-szer játszottam ezt már végig. Még gondoltam is magamban, legalább most nem takarítottam végig az egész napot azért, hogy 5 perc alatt végigjárjanak mindent, aztán sose halljak többet felőlük.

De most. Másnap telefon. Megnéznék még egyszer.

Aztán kedden újabb telefon. Nekik kell ez a kis lakás. Mikor tudunk kiköltözni?

Kértem két hetet az esküvő után 🙂

Szóval, ha azt gondoltam eddig hogy az életem folyamatos pörgés, és nincs egy percem sem, akkor az bizony mind piti volt ahhoz képest, ami most van. 😀

Egyik szálon fut a ruha-cipő-egyebek-torta-zene-kozmetikus-meghívó történet, a másik szálon pedig a csempe-padló-mesteremberek-festék-bútor történet.

És persze közben lassan csomagolni is kell, dobozba zárni az életünket, hogy egy újat nyithassunk majd pár hét múlva.

Mindez a család, két munkahely, a kiegészítő munka,  háztartás, kutya, és egyebek mellé grátiszba. Jah és decemberben szalagavató Barnaszeműnek.

Azt még elárulom hozzá, hogy a házunk nem igazán van még beköltözhető állapotban, de ez már ugye részletkérdés. 🙂

A fürdő már kész, most gletteljük a szobákat, aztán festés. A konyha és a nappali már biztosan nem lesz kész, de mondjak valamit? Nem érdekel 🙂 Boldog vagyok mert valóra vállnak az álmaim, azt pedig senki nem ígérte hogy könnyű lesz. Nekem sosem az. De majd megküzdök érte oszt kalap. 😀

Aztán ha pár nap múlva már túl leszek ezen az egészen, jövök és mesélek ám 😀