16 év után....Noooormális??

Valamikor 5-6 évvel ezelőtt, egy kora tavaszi este, hazafelé autóztam. Fáradt voltam nagyon, egész nap a mellékállásomban dolgoztam, amit azért vállaltam hogy néha legyen egy kis “extra” bevételünk. Kabátra, szőnyegre, egy szerény nyaralásra….

Sötét volt már, előttem még több tíz kilométer.

Otthon pedig egyedül várt egy kisfiú. A szívem húzott már haza nagyon, legszívesebben tövig nyomtam volna a gázpedált, hogy végre otthon lehessek vele, végre anyuka lehessek, aki gondoskodik, meghallgat, szeretget.

De ugyanaz a tény, hogy ez a kisfiú engem hazavár, mégis óvatosságra intett, és megfontolt mederbe terelte a szívem által diktált tempót.

A gondolataim már otthon jártak, miközben a kis kopott, imádott autóm falta a kilométereket.

Hogy mennyire vár már, és hogy milyen éhes 🙂

A leves a hűtőben pihent, csak a melegítésre várt, és akkor szinte hangosan sóhajtottam fel…

Istenem, mennyire tudnék szeretni, becsülni valakit, aki ilyenkor azt a tányér levest megmelegítené neki. Ha egyszer arra mehetnék haza, hogy ő már el van látva, ha úgy mehetnék haza, hogy tudom, gondoskodott róla valaki….

Tegnap szülői értekezleten voltam.

Rohanás volt már odaúton, az üzletet be kellett zárni, aztán kocsiba, 20 km, kicsit elkéstem.

Szerencsére már kinőttük ama szülői értekezleteket, amikor kamaszom neve még elég gyakran megemlítődött, mint kis csirkefogó, aki előszeretettel igazgatta az osztály “életét” a csínytevések irányába. 🙂

Hazafelé aztán felhívtam J.-t, hogy indulok.

A konyhában ültek, együtt, beszélgetve, a vacsora (egy része) főtt a tűzhelyen, és vártak haza engem.

És nem tehetek róla, de amikor újból ott autóztam azon a sötét úton, fáradtan, több 10 kilométerre hazulról, azért kicseppent egy könnycsepp. És nagyon, nagyon hálás voltam annak a valakinek, akihez annak idején fohászkodtam….

Szombaton jöttek öcsiék anyuhoz vendégségbe, sógornőm ma tölti a 30.-at, (azé ez piszkosulajlasul durva, milyen szemtelenül fiatal 🙂 ), hát mi is hivatalosak voltunk ebédre. Anyu csak annyit kért, süssek valami sütit, mert arra már nem lesz ideje.

Ok akkor legyen valami diós, mert egy nagy befőttesüvegnyi pucolt diót kaptam a nagynénémtől a héten. Lassan meg is született a döntés: Mágnás diós pite.

Megkerestem a receptet a neten, és nagy elánnal belevágtam.

Alapjáraton imádok sütni, és általában minden hétvégén sütök is valamit, mert kamaszom gyakran hajlamos az azonnali éhhalálra sajnos, és ilyenkor életmentő tud lenni néminemű sütemény.

Már a tészta nem volt szimpatikus, lehet én kapkodtam el, lehet a liszt nem volt megfelelő, de nem a megszokott selymes állagot hozta, a linzer jellegű dolog. Na azért még beleimádkoztam a tepsibe, lekvár rá, és jöhetett a diós hab.

Ízre isteni, (J. viszont nem ért ám a sütéshez, mert szerinte túl sok krém maradt a tálban, pedig nemis. Pont egy percig tartott kinyalogatni 🙂 ), irány a sütő.

Hab gusztán megbarnult, sütőből ki, ablakpárkányra kitenni hűlni.

Közben telt az idő, lassan indulni kellett, nekifogtam a szeletelésnek, és az addig szolidnak tűnő hab, ekkor teljesen megbolondult.

Folyt. Lefelé a tésztáról.

Kapja be.

Természetesen letörtem mint a bili füle, itt baszkurálok reggel óta, pikk pakk össze szoktam ütni válogatott csodákat, most meg állítsak oda ezzel a rondasággal??!!!

Úgy konkrétan vágtam volna ki a fenébe, és bőgtem volna egy sort, mint egy gyerek.

De azé moderáltam magam, csak elvonultam a szobába, bőgés közeli állapot kiküszöbölése céljából.

J. persze vette hogy gond van, utánam jött, és valami olyan kedves, becézgető szeretettel ölelt körül, elbohóckodva a dolgokat, hogy két perc múlva már csak azt vettem észre, hogy önfeledten nevetek, tiszta szívből.

Megegyeztünk, hogy ez nem mágnás diós pite ám, hanem folyós diós 🙂

Annak viszont egyenesen tökéletes. 🙂

Azt azért hozzá kell tennem, hogy a tányér sütemény kb. percek alatt elfogyott, a gyerekek két pofára ették, és sógornőm reklamált, hogy neki nem maradt a végén 🙂

A recept szigorúan titkos. Úgyhogy ne is akard megtudni 🙂

Mi is lehetne ma más a téma….

De előbb még sok más, mert napok óta nem volt 10 percem írni, pedig gondolat az lenne, de az idő, mint írtam, az egy mocsok jószág. Rohan, én meg rohanok utána. 🙂

Kezdjük talán ott, hogy a hétvége egy részét a ” nyugalom szigetén” töltöttük.

Na ne gondolj semmi exkluzívra, J. lakását szoktam így becézni 🙂 Mert anno a vasárnapokat mindig nála töltöttem. De ahhoz nekem péntek-szombaton, takarítani kellett, családi ügyeket lerendezni, Barnaszeműt kajával, sütivel ellátni, megtanulni a leckét, és magamból nőcit faragni, mire indulok.

Vagyis volt pörgés, de ezt már megszoktam 🙂

Aztán megérkeztem J.-hez, és onnan….semmi telefon, semmi főzés, takarítás, rohanás, csak ő, meg a kényeztetős szeretete. Olyan jókat szundítottam nála délutánonként, hogy ihaj. Nyugi volt, béke, és ráérős kettesben töltött délután.

Szóval akkor kezdtem el a “nyugalom szigeteként” becézni a lakását.

És most, hogy már együtt élünk, megtartottuk afféle kuckónak. Menekülés a mindennapokból 🙂

Ne gondolj nagy dolgokra. Egy kis piacozás, sétálgatás, vásárlás. Lustálkodós reggel. De olyan jó tud lenni.

A szombat délelőtt vásárlással telt.

Andalogtunk az üzletek között, és akkor egyszer csak szembe jött egy bababolt.

Olyan ruhákkal, hogy hűha azanyját. Rózsaszín kis kabátka hófehér prémmel díszítve, (árakat nem néztünk 🙂 ) kis kockás rakott szoknya, miniszmoking, fehér csipketopánka.

B. vagyis én, beájult. Juj, ez is ez is ez is.

Vigyorogva bújtam  J.-hez, és a fülébe súgtam: Még ma nekifogunk a babaprojektnek, jó? 🙂

Aztán nem telt bele tíz perc, a következő üzletben ahogy beléptünk, apuka épp az egyik pénzbedobós, ringatózós izéből próbálta kihalászni kb. éveske magzatát, aki lila fejjel üvöltött teljesen jogos felháborodásában.

Még mindig mehet a gyerekdolog?-fordultam J.-hez ártatlannak tettetett képpel.

J. nem esett kétségbe: Én majd ilyenkor mindig odébb állok kicsit ! -nevetett rám.

Akkor ezt megbeszéltük 🙂

A Valentin nap pedig holnap lesz ám. Ezt csak a beavatottak tudják. Mert titok.

Merthogy J. főnöke bojkottálta a mai napunk, nem engedte el szabadságra. Pedig megbeszéltük még az első közösnél, ( ami tavaly volt, hihi 🙂 ) hogy ezt a napot együtt fogjuk tölteni minden évben.

Igen, én is olvasom ám a fanyalgókat. Hogy mesterséges ünnep, meg a pénzről szól, meg hogy nem csak ezen a napon kell szeretni….

Jogos. De tedd a szívedre a kezed. A mindennapi rohanásban, a napi teendők mellett, te tudsz annyi idő szánni a szerelemedre, amennyit szeretnél?

El tudtok menni moziba, sétálni?

Szóval mi megbeszéltük, hogy semmi szívecskés bizbasz, meg bögre, meg rózsa ,meg csoki, ( csoki az úgyis lesz, mert tudja hogy nagyonnagyon…. 🙂 ), ezt a napot együtt töltjük, és inkább ezzel ajándékozzuk meg egymást.

Tavaly a Tropicariumban voltunk, és mivel kézen fogva érkeztünk, csak egy belépőt kellett fizetni:) Aztán kaptunk ingyen kávét meg sütit, ha a szerelmesek asztalánál fogyasztjuk el, és estére három szál rózsával is gazdagabbak lettünk, amit az utcán osztogattak szerelmes csókért cserébe 🙂

És nevettünk sokat, meg együtt voltunk, és tök jó volt az egész.

Holnap is ez a terv, reggel leszállítjuk Baranszeműt, mert síelni megy. Ó jó ég, hétfőn ezzel állított haza, lehet menni a sulitól, adnak lécet, meg bakancsot, és oktató is lesz. Merthogy Barnaszemű még a büdös életben nem síelt.

Erős a gyanúm, csaj van a dologban, mert J. néha ugyanazzal a busszal közlekedik mint ő, és valami fekete hajú tünemény feszít az én kamaszom mellett az ülésen.

Úgyhogy most síel.

Mi pedig Valentinozunk 🙂

A program még nincs meg, majd este körülnézünk a neten, de ma reggel már felvetődtek holmi: Akkor holnap maradjunk egész nap ágyba -ötletek is 🙂

Végtelenül jól esett, amikor a minap J., azt mondta egy megbeszélésen amikor a családjáról kérdezték, hogy van egy 15 éves fia.

Ez az apa dolog jó kényes kérdés nálunk, mivel ugye kamaszomra cirka 10 éve egyáltalán nem kíváncsi az apukája.

Hiszed vagy sem, pedig rettenetesen akarta.

20 évesen én még úgy álltam hozzá, ráér még, de ex  szinte állandóan rágta a fülemet, legyen kisbaba.

Szinte azonnal teherbe estem, vele pedig madarat lehetett volna fogatni.

Rettenetes büszke volt, 9 hónapig mint a kezes bárány úgy viselkedett.

Aztán megszületett Barnaszeműm, és még bennem hihetetlen érzések kezdtek ébredezni, addig bizony őexe hamar beleunt a gyereksírásba.

3 éves volt a kisfiam, mikor vette kalapját, és a bőröndjét.

Pár hónapig még érdeklődött, párszor el is vitte magával, aztán mikor már az új kapcsolatából is született egy fiú, ez is megszűnt.

Néma csend.

Azt leírni, hogy Barnaszeműnek milyen fájdalom lehetett az apanélküliség, leírni nem tudom.

Nem tudom, mert az én apukám a világ leg”tyúkanyóbb” apukája, akit még 32 évesen is bőgve hívtam fel, mert ellopták a bőröndünket.

Nem mintha 50 km távolságból valamit is tenni tudott volna, de a “ne bőgjél” dörmögésre, nagyon nagyon szükségem volt, na 🙂

És nem tudom, mert nincsenek rá szavak.

Amikor vágyakozva nézte a strandon, ahogy egy kisfiút az apukája a nyakába vett.

Amikor olyan szinten tapadt rá az edző bácsira, (szó szerint csimpaszkodott rajta) hogy már majdnem ciki volt.

Amikor folyton azt kérdezte, ugye őt azért szereti az apukája?

Amikor azt mondta nekem 3 évesen, vegyünk egy bácsit…

Amikor egy csak barát férfi feljött hozzánk vendégségbe, és ő megkérdezte (szerencsére csak négyszemközt) hogy szólíthatja-e apának…

És amikor mindez a vágyódás haraggá fordult benne…

Anyatigrisként bármit megtennél azért hogy őt soha semmi fájdalom ne érje.

De a “nem kellek” érzést te nem tudod elvenni tőle.

Az ott van, sajog, fáj, mérgez.

A miért?

Az utolsó pillanatban toppant az életünkbe J. Jó nehéz dolga van, egy majd 16 évessel. Egy félig felnőtt félig gyerek érzéseivel.

Aki szeretne, ragaszkodna de azt se tudja hogy kell.

A 12 évvel amit kettesben töltöttünk a kisfiammal.

És nagyon szeretem őt azért hogy ezt megteszi.

Barnaszeműért. Értem. Értünk.

Amikor 21 évesen Barnaszemű belepottyant az életembe, minden megváltozott. Sokat gondolkodom rajta, vajon milyen lesz, miben lesz más 37-38 évesen anyának lenni.

Mi az amiben lazább leszek, mi az amit máshogy csinálok majd?

Mert akkor teljesen az ösztöneimre hagytam magam.

Emlékszem, egy esős szombati napra. Barnaszemű olyan 6-7 éves lehetett, és nagyon sokat küszködtünk az miatt, hogy rettenetesen félt a vihartól. Egyébként a mai napig megmaradt  néninemű félelem sajnos.

Akkoriban viszont elég volt a felhős ég, az eső, és ő kis árnyékként követett engem mindenhová, mert félt.

Nekem eszembe jutott, hogy a nagy bazi virágot le kellene cibálni a ház elé, kicsit leáztatni róla a port, mivel a fürdőszobát már régen kinőtte.

Virág lecibál, álltunk mellette az eresz alatt ( nem mertem otthagyni, még ellopják a végén…).

És akkor Barnaszemű megkérdezte, beleléphet-e a ház előtti hatalmas pocsolyába.

Hát persze kisfiam.

Vígan trappolt benne jobbra-balra, én pedig örültem neki, hogy pár percre elfeledkezett a félelméről.

-Beleülhetek?-jött az újabb kérdés, én pedig bólintottam.

-Bele is fekhetek?

Feküdj, kicsikém-vontam vállat, Barnaszemű pedig lelkes kismalacként fetrengett a pocsolyában. Kisgatyában.

És akkor felnéztem a szemközti házra, ahol mindkét emeleti ablakból, egy egy idős néni bámult minket megbotránkozva, még a függönyt is elhúzva rémületében.

Az eső zuhogott, Barnaszemű a pocsolyában fetrengett, én meg karba tett kézzel álltam mellette.

Pár napig azért vártam a gyámügyeseket 🙂

Végül kihalásztam Barnaszeműt, odafönt kádba dugtam, jó forró vízbe, ahol még fél órát önfeledten pancsolt.

És nem, egyáltalán nem érdekelt ki mit szól hozzá.

Mert volt másfél óránk, amíg elfeledkezett a félelméről. És ez nekem többet ért mindennél.

Sok ilyen dolgot bevállaltam anno. Ami nem illett a tökéletes anya képbe végképp. De azt hiszem, ha most újra kezdem majd, ilyen  apró kis őrültségek ismét  bele kell hogy férjenek. 🙂

20 évesen, az első szerelem vakságában mentem férjhez. Klasszikus a történet, mindenki próbált lebeszélni róla, de nekem ő kellett. Mert olyan szépeket mondott. És figyelt rám. És gyűrűt kaptam tőle. Csupa kis buta csajos érv, tudom.

A házasság 4 évig tartott.

Azt nem tudom, tudok-e majd valaha írni róla.

Hidd el, csak icipicit túlzok, ha a “pokoli” jelzőt használom.

Az tény, még mindig erősen küzdök a múlt árnyaival.

Azt azért belátom, ha kicsit is több a tapasztalatom, ha megnézem hogyan bánik az édesapja és ő is, az anyukájával, sosem szabadott volna hozzámennem.

Történt hogy volt egy másfél éveske Barnaszeműm.

És egy napsütötte délután, amikor én ahelyett hogy összepakoltam volna a szobában szanaszét  játékokat, és elmosogattam volna a, (ó mily borzasztó, még tegnap estéről is ott lévő ) edényeket, felöltöztettem a kisfiamat, és egy nagyot sétáltunk Apukámhoz.

Ex ezen éktelen haragra gerjedt, kibírhatatlan egy ilyen nő, aki még erre sem képes. És ne hidd hogy most túlzok, valóban selejtesnek érzett, amiért nem voltam képes a kicsi mellett még a háztartást és a főzést is pikk-pakk ellátni.

Kapta hát a telefont és felhívta anyukámat.

Azonnal jöjjön fel, és nézze meg milyen rendetlen, és koszos az ő édes lánya……

Amikor hazaértem, egyszerűen nem jött ki hang a torkomon.

Erre mit lehet szólni, ezzel mit lehet tenni? Létezik-e ennél aljasabb dolog, létezik-e ennél nagyobb árulás?

A mai napig fáj. És élesen a lelkemben maradt.

Szombaton J. dolgozott délelőtt. Én meg, szokás szerint minden egyszerre akartam megcsinálni, főzni, sütni, meg a fürdőt kisúrolni, meg ágyat húzni, meg porszívózni.

Egész jól ment  a dolog, mire J. megjött már a sütésnél tartottam, de az edények halomban álltak, mert nem volt közben időm összemosogatni.

Nem szépítem, bazisok edény volt.

Közben viszont hívtam öcsiék, hogy jönnek át anyuhoz, menjünk mi is fel egy kicsit.

Öcsinek 3-as ikrei vannak, 4 évesek, két kislány és egy kisfiú, erősen a szívem csücskei, vagyis nem kellett sokat győzködni. 🙂

J. viszont fáradt volt, hajnalban kelt, és egész délelőtt kinti munkája volt, ebben az esős, nyirkos időben.

Mondtam neki hogy feküdjön le kicsit, és félve kérdeztem meg, nem haragszik-e, amiért az edények itt maradnak. Este megcsinálom, ígérem!

Én már azért is végtelenül hálás voltam, amiért a rosszallás apró kis szikráját sem láttam a szemében.

Komolyan tudtam, ha hazaérek, fél óra alatt végzek az egésszel.

Aztán amikor másfél óra múlva hazaértünk…..a konyhám ragyogott, az edények feltornyozva a csepegtetőn.

Elmosogatott helyettem.

Fáradtan, munka után.

És én újból leszámoltam a múlt egy árnyával.

Szeret.És sosem árulna el. És én nagyon nagyon SZERETEM. De nem csak azért. Annyi mindenért szeretem.

Tegnap az én 16 évesem késő jött haza. Sok az órája pénteken, én már otthon voltam, ilyenkor hamarabb végzünk egy kicsit. Zsömlét sütöttem neki, igazi házi zsömlét, mert nagyon tud értékelni minden ilyen “anyakényeztet ” megnyilvánulást.:)

Kisomfordált utánam a konyhába, szorosan ölelt, és közben dörmögött:

-Szeretlek.

-Már legalább két hete meg se öleltelek!  ( Csak reggel kisfiam, mikor indultál 🙂 )

– Mostanában néha csúnyán beszélek veled, ne haragudj. ( Én konkrétan nem emlékszem, de ha te most így érzed hát mondok pár “feloldozó” szót neked 🙂 )

Imádom. Ezek a pillanatok nekem mindent jelentenek. Mert látom, olvasom, úton út félen, hogyan távolodnak el ennyi idősen, hogy szemtelenek, csavarognak, nemtörődömök.

Az, hogy kamaszként ki tudja mondani nekem ezeket a szavakat, a világon mindennél többet ér.

Amikor este tanulunk, és mikor végzünk, a buksi fejét az ölembe teszi, és még annyi fontos megbeszélnivaló akad.

Valami nagyon jól sikerült kettőnk között.

Nem tudom, hogy a 12 , csak kettesben töltött év, vagy más, de hálát adok érte az égnek hogy így alakult.

Reggel J., a reggeli búcsúpuszit követően rám villantotta azt a nagyon szeretem mosolyát, majd megszólalt: Kicsim neked nem nagyon tetszenek ezek a páros hónapfordulók…..nem kaptam kaját. 🙂

Jajjj tényleg basszus igaza van, hogy a francba sikerült összehozni? Ráadásul tényleg pont két hónapja felejtettem el korábban 🙂

Pedig olyan jó kis kialakult reggeleink vannak. Ő főzi a kávét, én kivackolok, aztán megcsinálom a szendvicseit, még ő megcukroz, megtejez. Mármint a kávét, nem engem 🙂

Aztán kávézunk.

Erre ma reggel kivackoltam, szépen leültem az asztal mellé, és vártam a bögrét 🙂

Tudod, nálunk még minden ilyen ki pici dolognak varázsa van. Ugyanis ma 4 hónapja, hogy együtt élünk. Komoly, mi? 🙂

12 évig éltem egyedül. Vagyis Barnaszeműmmel kettesben. Nem én döntöttem így, így alakult. Pedig mindig nagy családra vágytam ám. És mégis.  De ha visszanézek most, azt nem mondom hogy jaj, szörnyű volt. Én sosem gondolkodom azon, miért történt, miért így alakult. Csak megpróbáltam boldog lenni úgy is, és boldoggá nevelni egy kisfiút.

De tudom, azért valahol mélyen mindkettőnknek hiányzott egy “normális” család.

És J. ugyanígy érez.

Nekünk minden  apró  kis dolog, ami másnak talán már unalmas, amit egy olyan ember, akinek természetes hogy családja van, talán már rutinnak érez, mámorosan boldogító.

A reggeli együtt kávézások, a búcsúpuszi az ajtóban. Hazavárni őt. Vacsorát készíteni, közben elmesélni kivel mi történt aznap. Együtt vásárolni, a közös háztartásunkba. Hétvégén közösen megcsinálni a házimunkát. Elaludni úgy hogy fogod a másik kezét.

Nekünk ezek a pillanatok nagyon nagyon értékesek.

Az hogy van egy KÖZÖS autónk. Amit ő takarít, én meg használom 🙂 🙂

Amikor J. leül Barnaszeművel megszerkeszteni a műszaki házi feladatot.

Egy csomó olyan dolog, ami másnak talán fel sem tűnik, amit más ember természetesnek érez. De nekünk mégis csupa új, csupa léleksimogató pillanat. Átlagos CSALÁDNAK lenni. 🙂

Mert az ember akkor érzi igazán mennyit érnek ezek az apró dolgok, ha évekig hiába vágyik rá.

És nem azért mert rossz ember, nem azért mert hibázik. Egyszerűen mert így alakul.

Aztán végre utat talál, kinyílik a világ, és már csak a holnap számít. Ami együtt indul, és kézen fogva ér véget.

Mert nekünk ez jó.