Valamikor 5-6 évvel ezelőtt, egy kora tavaszi este, hazafelé autóztam. Fáradt voltam nagyon, egész nap a mellékállásomban dolgoztam, amit azért vállaltam hogy néha legyen egy kis “extra” bevételünk. Kabátra, szőnyegre, egy szerény nyaralásra….
Sötét volt már, előttem még több tíz kilométer.
Otthon pedig egyedül várt egy kisfiú. A szívem húzott már haza nagyon, legszívesebben tövig nyomtam volna a gázpedált, hogy végre otthon lehessek vele, végre anyuka lehessek, aki gondoskodik, meghallgat, szeretget.
De ugyanaz a tény, hogy ez a kisfiú engem hazavár, mégis óvatosságra intett, és megfontolt mederbe terelte a szívem által diktált tempót.
A gondolataim már otthon jártak, miközben a kis kopott, imádott autóm falta a kilométereket.
Hogy mennyire vár már, és hogy milyen éhes 🙂
A leves a hűtőben pihent, csak a melegítésre várt, és akkor szinte hangosan sóhajtottam fel…
Istenem, mennyire tudnék szeretni, becsülni valakit, aki ilyenkor azt a tányér levest megmelegítené neki. Ha egyszer arra mehetnék haza, hogy ő már el van látva, ha úgy mehetnék haza, hogy tudom, gondoskodott róla valaki….
Tegnap szülői értekezleten voltam.
Rohanás volt már odaúton, az üzletet be kellett zárni, aztán kocsiba, 20 km, kicsit elkéstem.
Szerencsére már kinőttük ama szülői értekezleteket, amikor kamaszom neve még elég gyakran megemlítődött, mint kis csirkefogó, aki előszeretettel igazgatta az osztály “életét” a csínytevések irányába. 🙂
Hazafelé aztán felhívtam J.-t, hogy indulok.
A konyhában ültek, együtt, beszélgetve, a vacsora (egy része) főtt a tűzhelyen, és vártak haza engem.
És nem tehetek róla, de amikor újból ott autóztam azon a sötét úton, fáradtan, több 10 kilométerre hazulról, azért kicseppent egy könnycsepp. És nagyon, nagyon hálás voltam annak a valakinek, akihez annak idején fohászkodtam….