Most az a ritka pillanat van, amikor nincs jó kedvem, és szokásos lökött optimista énem, valahol a lelkem mélyén alussza édes álmát. Azt hiszem jól seggbe kellene rúgni, mert ilyenkor nem szeretem a világot. Magamat se nagyon.
Az az igazság, hogy túlságosan “lelkem” van.
Velem nem megtörténnek a dolgok, én átélem a dolgokat, minden kis csipcsupp izét, szívok be mint egy nagy szivacs, ami aztán időnként tele lesz, és akkor…na akkor kell világgá menni kicsit.
Kipakolni ezeket a dolgokat, helyre rakni, kidobálni ami nem kell.
Már rég dolgoznom kellene, de e helyett itt kucorgok, olvasok, írok, és nincs kedvem elkezdeni készülődni, pedig nem tudom nem hiányzok-e már odalent.
Azért jó volt ez a 3 nap, csak kicsit eseménydús, igaz pihenésre is volt idő, és mégis. Kevés volt nagyon.
Szombaton J. be lett dobva a mély vízbe, milyen is egy délután, három 4 évessel.
Telefon érkezett valamikor hét közepén, öcsi hívott, szombaton eltűnnének pár órára, vigyázni kellene a gyerekekre.
Három négyéves, egy fiú és kettő kislány.
Imádatom tárgyai, mióta csak megszülettek, sok sok aggódás után-között, azon az októberi délután.
Mire a szüleik leléptek már szoros volt a barátság, J.-t elhurcolták bújócskázni, aztán kiderült, a legjobb játék ami a földön készült, műanyag ruháskosárnak álcázza magát. Szerencsére nem sokáig.
Innentől nyusziházként funkcionált, változatos tartalommal, mert hol egyik hol másik hajtogatta bele magát, még a másik kettő hol farkasként, hol szegény nyuszi védelmezőjeként tüntette fel magát.
Közben persze népvándorlás volt az ölemben, legtöbbet persze Tündérlány, aki igazi lelki társként imádja a csajos dolgokat, és a rózsaszínt 🙂
Szóval volt nyüzsgés, sok játék, nevetés.
És tetszett, ahogy J. szépen lassan bedolgozta magát a bizalmukba, ahogy egyre felszabadultabban mókáztak vele.
A nap csúcsa kétségkívül azonban öcsémék hazaérkezésekor teljesedett ki.
A gyerekek a konyhában voltak velem, épp uzsonnáztunk, amikor apáék megérkeztek.
Szélvész kisasszony kirohant, ott állt az apja, és mellette J.
Ő pedig rohant, és átölelte…….J. lábait.
Azért öcsi kicsit ledöbben a tényálláson, mi meg jót nevettünk. 🙂
J. azt mondta, azért nekünk egy is elég lesz egyszerre 🙂