Ma van J. születésnapja. 46 éves a drágám. Holnap pedig én töltöm a 37.-et.
Jó volt tegnap, ünnepeltünk, elmentünk ebédelni hármasban, egy hangulatos kis étterembe.
De azért délután, amikor beültünk egy kerthelyiségbe, egy ünneplős italra, már csak kettesben, akkor felmerült egy kérdés, ami sokat foglakoztatott engem is, és mit kiderült, az ő fejében is megfordult.
Vajon ennyi idősen, nem felelőtlen dolog-e gyereket vállalni?
Hiszen könnyű utána számolni, J. még akkor is minimum 67 éves lesz, mikor a babánk 20, ha rekord idő alatt összehozzuk a babaprojektet.
Pont annyi mint most az apukám.
Én pedig 58. Csak egy kicsit fiatalabb mint az anyukám…
Mondjuk ők talán inkább pozitív példaként működhetnek, mert apu lazán 10 évet letagadhat, és mivel Barnaszeműnek nem volt apukája, apu a mai napig sokat pótol ebből. Kiskorától kezdve fürdette, dajkálta, vitte magával mindenhová. Neki köszönhetem hogy csak délig volt óvodás, mert pár hét nyűglődés után, ( Barnaszemű nem aludt délben, és a másfél óra alvásidőt, végig mocorogta, a dadusnéni meg ott ült mellette egy kisszéken és csitította, nem volt jó senkinek sem), szóval akkor apu egyszerűen maga mellé vette, elment érte délben, és Baraneszemű elszötymörgött mellette a műhelyében.
Minden pénteken nála aludt évekig.
Anyu pedig vasárnap délután vitte magával, általában mindig kirándultak egyet.
Vagyis sokat foglalkoztak vele, és nem éreztem úgy hogy fizikailag terhet jelentett volna egy kis energiabomba kezelése 🙂
De.
Vajon nekünk is lesz ennyi energiánk? És napi 24 órában?
Én remélem, bízom hogy igen. De az biztos, legyen x év még amit mellette tölthetünk, ez sajnos mégis sokkal kevesebb lesz, mint ami pl Barnaszeműnek jutott majd.
Felelőtlenség talán? Olvastam már ilyen negatív véleményt.
De. Tudom mennyire jó apa lenne J. És azt hiszem én sem csináltam rosszul. Ez a baba szerető családba, gondoskodó, meleg, odaadó szeretetbe csöppen majd.
Hosszú évek sóvárgó vágyakozása ölthet benne testet. Várná valaki, aki még nem ismeri az érzést, de évek óta vágyik rá, és valaki aki már tudja milyen, és újból szeretné átélni a csodát.
Annyira régen vártunk már erre, hogy nem tudunk nemet mondani rá.
De igen, azért ott az a bujkáló kis gondolat, de jó lett volna ha kicsit hamarabb találkozunk.
Ha tudunk éveket együtt élni, kicsit hármasban, ha megvan a nagyobb otthon, ha ráérünk még.
De nekünk már nincs időnk.
Azért én nem félek.
Tudom, hogy együtt megcsináljuk. Talán még életemben nem bíztam ennyire senkiben. És felelőtlenség, vagy sem, én igenis akarom hogy érezze az érzést, szülőnek lenni. Azt a mindent megváltoztatós, sírós-nevetős, kétségbeesős, tanácstalankodós, szívdobogós, hihetetlenül büszkélkedős, végtelenül, feltétel nélkül szeretőst.