Na ja. Mint a filmekben. Lánykérés, aztán esküvő, aztán gyerek. Meg sok rózsaszín bizbasz, meg boldogan élünk, még meg nem halunk.
Na de ez a való életben persze ritkán van így.
Mert lássukcsak. J. ugye megkérte a kezem, cirka egy hónappal ezelőtt. Ha most húsz éves lennék, boldogan bújnám a divatlapokat, böngészném a netet, barátnőket nyaggatnék, tervezném a nagy napot.
De nem vagyok húsz éves…….
Úgyhogy naív képzelgések helyett kőkeményen jár az agyam.
Másnap ültünk a kertben, és tervezgettünk. Mikor, hogyan, kivel?
Őszintén szólva, nekem a baba még mindig fontosabb mint ez az egész esküvősdi, és simán elhalasztanám a dolgot, még jövendőbeli gyermekünk 2-3 évesen ott tipeg mellettünk.
J. viszont azt szeretné, ha a kicsi már normális családba érkezne.
Tudod, nem mondhatom neki, de én már sajnos tudom, nem ezen múlik a dolog. Hiába volt a nagy eskü, a lázas tervezgetés, a boldog összeborulás, ha az ember párja a mindennapokban nem bizonyít.
Hogy egy család nem attól lesz boldog, hogy családnak nevezzük-e, hanem attól hogy minden egyes tagja jól érzi magát benne.
De mivel szeretem J.-t, és szeretem benne a hitet, amit neki még jelent a házasság, ok, legyen esküvő.
Mert ugyanakkor valahol, valahogy mégiscsak jó érzés, ha azt mondhatom arról az emberről akit szeretek: A férjem.
Nem a pasim, a párom, az élettársam, a fiúm.
De mindjárt ezzel együtt jön a következő dilemma.
Nagy esküvő szóba se jöhet, nem igazán tudnánk miből finanszírozni, inkább olyan csendesebb, szűk családi esküvőt gondoltunk ki, egy étteremben, vacsorával.
Viszont az utóbbi napokban ezen is elgondolkodtam.
Apun kívül az én családom, nem igazán mutatott komoly lelkesedést az ügyben.
Inkább úgy éreztem, kis sóhajjal vették tudomásul, amolyan “B. újabb dilis húzása” címszóval.
És ez nem esik túl jól.
Ahogyan az sem, azt érzem, anyám elsősorban azért aggódik, hogy a lakásom esetleg közös tulajdonba kerül. ( Ahogyan J. lakása is, de úgy látszik ezen apró tényről nem nagyon vesz tudomást)
Az öcsémmel pedig sajnos az utóbbi időben annyira korlátozódott a kapcsolatunk, hogy ha találkozunk, pár szóval lefikáz a méreteim miatt, ha teheti kigúnyol a hátam mögött az idomaimat kritizálva, és kb. ennyi…..
Vagyis minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé van kedvem ahhoz, hogy családi esküvőt üljünk, ahol ott lebegne egy csomó negatív gondolat, és ez miatt én érezzem szarul magam.
Pedig olyan sokszor álmodtam arról, hogy ha még egyszer az életben a sors megadja nekem a lehetőséget arra, hogy esküvőm legyen, akkor az egészen más lesz mint az első. Nem feszengős, nem megfelelni akarós, mások által irányított.
Hanem laza, nevetős, jól érzem magam a bőrömben érzős.
De egyre inkább elúszni látszik a dolog.
J. is érzi, bár ezeket a dolgokat nem mondtam el neki, és nem is fogom, mert bármi is történik, nekem nagyon sokat számít a családom, és semmiképp nem szeretnék családi perpatvart.
Legutóbb aztán felvetette, hogy mi lenne ha….csak mi ketten és két tanú….
Néha….néha úgy érzem ez lenne a jó.
De nem erről álmodtam ám.