16 év után....Noooormális??

Amikor július elején kiderült, az idén már nyár közepén ki kell fizetni a tankönyveket, azért dühös voltam egy kicsit.

Dühös, mert nagy sunyiban készült az egész, és nem értettem, miért nem lehetett már március-április-május környékén szólni róla, figyi, ez van, így készülj. Hogy egy kicsit ráspórolj a dologra.

Fogalmam sincs mi lett volna, ha még mindig 1 fizetésből élünk. Így sem könnyű. És sok szülőtől hallottam, ahol 2 gyereket kell beiskolázni, hogy a nyaralásra félretett pénzt vitte el a tankönyves csekk.

Nyaralni meg ugye nem nagyon lehet majd szeptemberben…

Szóval ez a derült égből villámcsapás dolog, nem volt túl szép.

Na de nincs mit tenni, jól kimorgolódtam magam, aztán belenyugodtam, ez van és kész.

Lett egy kis külön meló, úgyhogy megnyugodva rakosgattam össze belőle a kb. kalkulált összeget, ha jön a csekk, akkor megvan a rávaló.

Ha jön…..

Teltek múltak a napok, már már mániákusan vártam a napi postával anyukámat, csekk sehol.

Jó, gondoltam, Barnaszemű neve V.-vel kezdődik, biztos a lista végén vagyunk.

De azért napról, napra nyugtalanabb lettem. Hiszen lassan itt az idő befizetni, ráadásul az ismerősök mind megkapták már.

Ma aztán telefont ragadtam. Furcsa volt az érzés nagyon, én telefonáljak, az én költségemen, hogy kiderítsem, miért nem fizethetek.

(Tudom tojhattam volna az egészre, majd lesz valahogy jelszóval, de a világért se tenném ki annak Barnaszeműt hogy szeptemberben huzavonázzunk a könyveken, hogy neki miért nincs?)

A 8 telefonszámból, 4 eleve foglalt volt, 4 pedig kicsöngött, majd nem történt semmi.

Aztán a legnagyobb meglepetésemre egy hölgy visszahívott.

Vázoltam a problémát, megadtam minden szükséges adatot, ( felkészült anyukaként még az iskola OM azonosítóját is tudtam), mire negyed óra után kiderült: Gyermekem egyszerűen nincs a rendszerben.

Hát ez szuper.

A hölgy ugyan próbálkozott egy: Biztos 10.-es és nem 11.-es, és biztos ez az osztály? kérdéssekkel, ( na vazzeg szerinted hülye vagyok én?- füstölögtem magamban), de aztán rá kellett jönnünk…Barnaszeműt valaki kihagyta a sorból.

A legjobb az egészben, hogy ezek után már csak augusztus 20. után tudnak neki könyvet rendelni, ami jó esetben a hölgy szerint szept. közepére fog megérkezni, mint azoknak akik nem fizetnek, vagy pótvizsgázik a gyerekük.

Persze csak miután az iskolával közösen kiderítettem, mi a hiba. Amit majd szerdán lehet, lévén akkor van ügyelet.

Nesze neked rendes ügyfél.

Kezem lábam töröm hogy kifizethessem végre a jól megérdemelt sárga csekkemet, na de ember tervez…bürokrácia meg végez.

Ezért most elkiránduljuk, fagyizzuk, sült halazzuk, szórakozzuk az összes pénzt, amit lázasan rakosgattam.

😀

Minden szülő, pontosítok, minden kamasz szülő, szerintem állandó hadilábon áll, a “meddig engedjem?”, “milyen szülő legyek?” kérdéskörrel.

Mert el jön az idő , hogy menni akar, és ÉLNI, lehetőleg most, azonnal, és nagyon, mert ha nem, akkor végleg lemarad…

Ó milyen jól is emlékszem még erre, a krokodilkönnyekkel kisírt péntek éjjeli discora, amire nem akartak elengedni, mert másnap karácsony, és hát muszáj neked karácsonykor is?

Igen, igen,igen mert ha nem megyek, hát  tuti életem legklasszabb, legfontosabb, legszebb, legkülönlegesebb eseményéről maradok le, pusztán a szülői önkény miatt.

Aztán persze nem történt semmi eget verő, Mr. Jópasi aznap se állt szóba velem, hiába lestem a szemem sarkából lopva, a megszokott zenék, a megszokott barátok vettek körül. De ott voltam, és ÉLTEM. Legalábbis akkor nagyon úgy tűnt 🙂

Ma már persze jót nevetek, és sokszor eszembe jut, amikor anyukám egy alkalommal csak úgy beszélgetés közben megjegyezte, egy nő 30 kora körül van úgy igazán csúcson.

Akkor persze kamaszos szájbiggyesztéssel vettem a dolgot, na persze….egy fenét.

Most viszont már pontosan tudom, mennyire nagyon baromira de igaza volt 🙂

És most itt van nekem egy 16 éves, és persze a sors igazsága szerint, meg kell hogy tapasztaljam a másik oldalt is. Szülőként kell helytállnom ebben a helyzetben.

Mert most ő szeretne repülni. És anya az, aki szárnyat szeg, vagy szárnyakat ad.

De ha adom, talán lezuhan, és összezúzza magát, ha elveszem? Összetöröm a szárnyait, és vajon nem fog-e ugyanúgy repülni majd, de törött szárnyakkal, bizalmatlanul, ha elengedem egyszer?

Barnaszemű az éjjel megint nem aludt itthon. A haverjánál sátoroznak a kertben.

J. találkozott már velük, szerinte jó kis belevaló gyerekek, persze jó értelemben, olyan kis életrevaló kölykök. És a motorok szerelmese mind, vagyis nagy valószínűség szerint, megint hajnalig motoroztak, meg bütyköltek….és mégis, a szívem leghátsó sarka úgy remeg, de úgy, egészen addig még be nem robban majd az ajtón, ki nem köt a nyakamban, a buksi fejét a vállgödrömbe nyomva.

Féltem na. Piszkosul.

És rágom meg rágom a témát, hogy nem vagyok-e túl engedékeny, hogy mit kellene tennem, engedni, tiltani?

Hiszen olyan jó gyerek. De nem szeretném elrontani.

Engem engedtek, a mai napig hálás vagyok érte.

Igaz én már 17 jócskán elmúltam, mire repülni vágytam.

Viszont ó hányszor keveredtünk hülye helyzetekbe, ami felnőtt fejjel már, egyáltalán nem tűnik olyan ártatlannak, mit akkor. Baj is történhetett volna…..

De mennyi jó kis emlék, kis titok, történet van itt bent, amit őrizgetek, és olyan jó, hogy ott és akkor átélhettem azt. Mert legyen akár pozitív, akár negatív az élmény, mind mind hozzárakott valamit ahhoz, ami most vagyok.

Szülőként viszont felelősség terhel azért, védeni azt, aki még nem elég érett ahhoz, hogy megvédje magát.

És nem csak a felelősség.

Hanem az a piszkos erős, világokat megmozgató, százszor százféleképp leírt, ősi, testemből kiszakadós ANYA érzés, amikor farkasként ugranál a világnak, egyetlen bántó szóért, egyetlen tüskéért, ami ellene fordul.

És mégis legyőzöd ezt az érzést. Vagy legalábbis csak odabent tombol, némán, könnyek között.

De érte megteszed, hogy mosolyogva, nyugalmat árasztva, útnak indítod, szendvicset, csomagolsz, telefont töltesz, és nézed ahogy vigyorogva leporoszkál a lépcsőn, miközben a lelked egy része jól nyakon csípné, bezárná a szobába, és lenyelné a kulcsot.

Mikor jön már Haza?

Ha valaki 184 cm az nagyon jó tud lenni, főleg ha majdnem méteres virgácsok tartoznak eme magassághoz. Ja. Általában tök jó. Kivéve ha eme virgácsokat meg kell szabadítani a felesleges szőrszálaktól. Na mert az maga a FELADAT.

Valamikor próbálkoztam szőrtelenítő krémmel, de sajna nekem egy tubus nem elég a két lábamra, úgyhogy gazdaságossági szempontból lemondtam a dologról.

Marad a borotva, ami gyors és pontos, de sajnos max 5-6 napig tart, vagyis elég sűrűn be kell iktatni a napi teendők közé….

Egyszer ugyan próbálkoztam a gyantával, de nem vettem hozzá lemosó olajat, úgyhogy két napig mindenhez hozzáragadtam, a lepedőtől a kedvenc szoknyámig. Még J.-hez is, de szerencsére nem vette észre 😀

Szóval pénteken ismét jött az isteni szikra, félre a borotvát, mert gyantázni tök menő, praktikus, kényelmes, és annyi jót írnak róla a neten. 🙂

Csütörtökön beszereztem a szükségeseket, természetesen lemosó olajat is, meg plusz csíkokat is, a felület méreteire gondolva 🙂

Péntek reggel aztán hajrá…..

Felmelegítettem a gyantát, mikróban, a dobozon leírtak szerint, és felsimítottam a lábamra. Letép. Hmmm. Maradt még némi szőr. Újra bekentem, letép. Szőrök makacsul vigyorognak. Anyátok. Kb 3-4 lehúzásra már egész jó volt a helyzet, de kb fél óra után még mindig csak egy árva fél lábszárnál tartottam, úgyhogy lassan rá kellett jönnöm, ha ma dolgozni akarok menni, akkor itt a vége…

Ráadásul a lábam szára kezdett kicsit furán festeni, tele lettem apró lila pontszerű véraláfutásokkal….

Na akkor lábat hagyjuk, megcsinálom a karom, arra biztosan jó lesz, ott csak pár pihe található, nem is lenne szükséges, de hát tök jó lenne ha bársonyosan sima lenne, meg minden….

Gyanta felken, lehúz….egy részen a bőrrel együtt, mert első próbálkozásra azzal a karommal kezdtem, ami valamikor másodfokú égést szenvedett, és sosem lett rajta a régi a huzat.

Pfff. Na azé lehúztam végig, elégedett is voltam végül, az a két pici seb meg, hát, istenem.

És akkor még befejezésként, jött az isteni szikra, a hónom alatt is le kellene gyantázni, mert milyen jó lenne ha nem kellene két naponta áthúzni, hanem hetekig sima maradna….

Hehe.

Ismét lelkesen bekentem a kiszemelt részt, de közben hívott J., úgyhogy először összeragadtam. Persze nem árultam el neki, miben ügyködöm, ezek abszolute női dolgok, J.-nek csak a tökéletes eredmény dukál.

Mikor szétválasztottam a karom az oldalamtól, újra kentem, fel a csíkot, és jahuuujjj….Lett akkora lila foltom azonnal, mintha legalábbis jól összeverekedtem volna valamely vérmesebb nőtársammal.

Na itt volt a pont, amikor sürgősen lecsiszatoltam a maradék ragacsot, előkaptam a borotvát, levakarásztam, amit le kellett, majd elvonultam dolgozni.

Este J. kerek szemekkel nézett, lilásfekete hónom sokkoló látványát nyugtázva, mire némán orra alá nyomtam pöttyös lábam szárát, és kissé hámhiányos karomat.

-Micsináltál kicsikém?

-Őőőő, gyantáztam.

-Hát,  akkor inkább maradj szőrös legközelebb.

És néz, ahogy csak egy Y kromoszómás egyed tud, teljesen értetlenül, mert szerintem férfi soha  meg nem értheti egy nő hisztérikus viselkedését, a nemkívánatos szőrszálak látványától. 😀

Anno kb 10-15 évvel ezelőtt, egy temetésen vetődött fel, hogy sajnos legtöbbször pontosan ez a szomorú családi esemény az, ami összehozza a családot.

Apukámék 5-en vannak testvérek, a nagyapám 6 testvérrel osztozott a szülői figyelmen. Vagyis azért nálunk a család, az elég tág fogalom. Szószerint:)

Na szóval akkor valaki felvetette, hogy mi lenne ha minden évben lenne egy nagy családi találkozó?

Az ötletet tett követte, megszerveződött az első csekély 50-60 fős buli, ami olyannyira jól sikerül, hogy azóta minden évben megismételjük.

Mindig más az aki vállalja a szervezést, ebből soha nincs vita, de persze általában mindenki kiveszi a részét a szervezésből, ahogy tudja.

Mindig más a helyszín is, ami például az idén engem nagyon kellemesen érintett, mert gyerekkorom egyik legklasszabb nyaralásának helyszínén tartottuk, úgyhogy Barnaszeműt meg J.-t egész úton vicces sztorikkal szórakoztattam.

És ahogy ott álltam az udvaron, a szememmel végigjártam minden zegzugot, az orrommal kerestem azokat a régi illatokat, akkor olyan volt az egész, mintha tegnap történt volna minden, és csak szakadtak fel az emlékek sorban, és nekem ez most nagyon jól esett. Mert néha olyan jó nosztalgiázni cseppet.

Szóval ez az idei buli, most szombaton volt.

Az egész úgy szokott kezdődni, hogy jó előre, már tavasz kezdetén kijelölődik az időpont.

Erre a napra aztán mindenki készül, mennek a kis levelek, telefonok.

Az alap, hogy a nők a legjobb sütivel készülnek, amit csak össze tudnak hozni, sőt van olyan illető akinek konkrétan ki van kötve, hogy a bizonyos sütemény nélkül nagyon szomorú lesz a buli 😀

Ha lehet senki nem szervez nyaralást, programot erre a hétvégére.

Aztán az aktuális héten már mindenki lázasan készül, ki kit hoz még magával, ki mikor érkezik, ki nem tud jönni, mit vigyünk, mikor mentek?

Az úton minden autóba be kell lesni ám, nem rokon-e a benne ülő, mert hát 10-15 autó biztosan épp arra felé kell hogy tartson. 🙂

Végre aztán megérkezünk, végigüdvözöljük az egybegyűlteket, leadjuk a sütit a sütigyűjtő helyen, (közben persze felméri az ember a felhozatalt 🙂 ), és aztán valahol egyszerűen csak ott ragadunk.

Általában mindenki megtalálja a maga társaságát, a 2 évestől, a 70 évesig, mert van bőven választék minden korosztályból.

De egyébként is. Alap, hogy pár percre azért mindenki szakít időt a másikra, hogy vagy, hogy vagytok, kivel mi történt.

Mennek a sztorik a múltból, a hülyéskedések, az idősebbek nosztalgiáznak, politizálnak, a gyerekek rohangálnak, csupa maszatosak meg csatakosak lesznek estére, de így van jól.

Közben ebéd,  utána a süteménygyűjtő helyre is elkezdődik a tányérokkal való szerény  vándorlás 🙂

És a közös fotó. Vihogások, pofa vágások, apukám mindenkit lekommandíroz, ki  hova álljon, valaki benyög valami hülyeséget, és mindenki épp röhög amikor repül a kismadár 🙂

Aztán egy pár percre elcsöndesedik a társaság, és előkerülnek a nevek,a nevek akik már nem lehetnek velünk. De szeretnénk hinni, ott akkor abban a percben, hogy ha nagyon sokan, és nagyon nagy szeretettel gondolunk rájuk, akkor bárhol is legyenek ők most, de érezniük kell, hogy hozzánk tartoznak ők is örökre….

Imádom ezt a napot minden évben. Imádom apu unokatestvéreitől, a másod másod unokahúgomig, az összes hozzám tartozót.

Szeretem bennük azt, hogy mindenkinek ugyanolyan fontos ez a nap, hogy más is várja, tervezi, hogy fontosnak érzik azt az összetartó erőt, ami bennünket, mint családot összeköt.

És búcsúzáskor már mindenki azt kérdezi: Jövőre hol találkozunk?

Az a nagy helyzet, hogy délelőttre teljesen kipurcantam, és jót pityeregtem úgy szépen csendesen.

Minekután Barnaszeművel összekaptunk ebéd ügyben. Mert 1 órakor bizony még a fagyott hús vigyorgott a tálban, mivel drága édesanyja, fél 10-ig aludt, aztán meg 11 ig még lustultunk az ágyban.

Ő viszont szeretett volna lemenni a motorját bütykölni, de előtte persze jó lenne ebédelni, mert hát…..kamaszétvágy.

Ebéd meg, jó ha 2-re készen lesz. És akkor hirtelen ott volt, hogy de mosni is kell, meg a lakás, meg a zöldbab, meg még nem zuhanyoztam, és akkor eltörött a mécses, de úgy rendesen.

Pedig csak egyetlen délelőttöt szerettem volna, ami kicsit semmittevős…..

Mert nem értem, hogy a jó büdös francba nincs nekem soha fél órám. De komolyan.

Reggel felkelek, és onnantól csak jönnek, meg jönnek a megoldani váró feladatok.

És közben ott a varrni való póló hetek óta, a lábamon a körömlakk már vállalhatatlanul lenőtt, és ….és…

És hatvanhatodszor is felteszem a kérdést, más hogyan csinálja? És én mit csinálok rosszul?

Mert. Ott van pl a “mindiglegyéljónő” intelem, amit az anyádtól, a legutolsó újságig mindenki beléd sulykol, hogy még véletlenül se kinyúlt macinaci, és zsíros haj, meg ócska póló. Mert az kiábrándító a férfi, számára, és majd jól ki is szeret belőled….

És én igazán igyekszem is basszus, de azért csak összejön hogy még délben is a hálóingként használt pólóban rohangászom, a hajam egy nagy rakás szerencsétlenség, és a lában meg már inkább a jetiéhez hasonlít.

Jó, akkor kicsit önzőre váltok, szombat délelőtt kis pedikűr, arcpakolás, ilyesmi…

És akkor meg ott tartok, hogy 2 kor még nincs ebéd, a padlón a hajszálaim lehetőleg az összes porcicát igyekeznek megkötni, két nap alatt, és a mosogatnivaló szemtelenül kivigyorog a mosogatóból…

Jó akkor takarítok előbb….

De akkor jön Barnaszemű hogy menjek és nézzem meg a legeslegeslegfontosabb videót amit talált, aztán jön hogy délután jó lenne egy picit aludni, mert J. minden hétköznap ötkor kel, és pihennie kéne, de úgy nem hajlandó ha én meg suvickolok közben…

Jó akkor, ők a legfontosabbak…

Aztán telefonál anyám, hogy nem győzi a kertet, és a borsó…meg a zöldbab…

Jó akkor még a kert is.

És aztán hétköznap este felé, amikor épp a vacsorát hozom tető alá, és közben még gyorsan a mosógépet is elindítom, kipakolom a wc papírt, letörlöm a csapot, elpakolom a tiszta ruhát, akkor kinézek az ablakon, és azt látom hogy a szomszéd háztömbből két nő is a kertben napozik, teljes lelki nyugalommal, akkor tényleg minden irigység nélkül, és nem rosszallásból, de komolyan kérdezem:

Hogy a jó büdös francba csinálják????

Te hogy csinálod?

Neked megy a szupernő, szuperanya, szuper munkaerő, szuper konyhatündér,  szuper takaritónő szerep? Így egyszerre? Vagy hagyod a francba? Na de melyiket???

Annyi de annyi teória létezik arra, miért is jó fiatalon szülni, (ahogyan persze arra is, miért jó érettebben).

Nekem -remélem-alkalmam lesz mindkét verziót megtapasztalni, úgyhogy majd akkor írok egy nagggyon komoly, és nagggyon tudományos tézist a dologról.

Most per pillanat viszont azért volt jó 21 évesen szülni, mert 37 évesen egy baromi jóképű, baromi jó testű, világszép szemű pasassal vonulok mindenhová, aki ráadásul szuper jópofa is, és teljesen odavagyok érte.

Most komolyan. Más anya is ennyire odavan a kamasz fiáért, vagy kezdjek aggódni, nálam van a bibi?

De nézem a gyönyörű barna szemeit, a bajuszkás csinos pofiját, a kigyúrt vállakat, és karokat, és huszonhatodszorra is totálisan elolvadok, mennyire jó pasi. ( Lesz naaa 🙂 )

Tegnap egész nap velem volt, egy elég kemény napot lenyomtunk, árubeszerzés ügyben, ami egész napos vezetés-pakolás-talpalás-cipekedés-intézkedés kombó. De közben nagyokat dumálunk a kocsiban, röhögünk egy csomót, megbeszéljük az élet nagy dolgait, huszadjára is végighallgatom hogy a MOTOR épp milyen stádiumban áll, kivárom a sort a motorosboltban, számomra teljesen ismeretlen alkatrészekért, cserében ő nem türelmetlenkedik, még épp csak bekukkantunk a cipőboltba 🙂

Imádom. A kis gondolatait, a jövőről szövött álmait, a futó szégyenlős pillantásokat a csajok felé, akik általában sokkal bátrabban stírölik egy szem magzatomat, és jobb híján velem bratyiznak, ( igazi nők bakker, tudják a szabályt, az anyával jóban kell lenni 🙂 )amit én széles vigyorgással nyugtázok.

És a legjobb valahol mégis az az egészben, hogy elmondja ezeket a dolgokat, hogy tudhatok róla, mi játszódik odabent, hogy ennyi idősen még nem ciki: “anyám”, és már tegnap este kijelentette, ma is jön velem, amikor kiszállítok, és majd csak utána megy a szerelmetes motorját tovább bütykörészni.

És ez nekem a világon mindennél többet jelent.

Valamikor, amikor még odabent kopogtatott a pocakomban, olyan sokat álmodoztam róla, milyen lesz majd az élet együtt. Azt első pillanatban tudtam, fiam lesz. Megéreztem.De akkor is a legszebb az, hogy pontosan ilyennek képzeltem, vágytam.

Ilyen szenvedélyesnek, álmodozónak, élettel elégedettnek, viccesnek, szorosan kötődősnek.

Bármilyen is lett volna, ugyanennyire szeretni való lenne. Mert 16 éves, és álmodozik, és akkora benne a lehetőség, a jövő, az érték, az élet.

És  szeretném, ha J. is átélhetné ezt, az első pillanattól fogva. Én pedig újból. Duplán. A kicsi kis dolgaival, és a nagy nagy élményeivel. Mert úgy  lenne minden kerek. 🙂

Avagy hogyan kell éjnek évadján krosnyogni a munkahely körül, és aztán jót röhögni….

Na de csak szép sorjában. Tudni kell hogy én anyukám üzletében dolgozom, vagyis családon belül, és ez az üzlet kb 200 méterre található a lakásunktól. Konkrétan az ablakból lelátok az udvarra.

Szombat éjjel ott ragadtam a tv előtt, Üvöltő szelek…..kb már ötödszörre, de nekem azért végig kellett néznem, mert hát, csajos film meg minden.

Csajos film, tehát J. kb a felénél bealudt 🙂

Majdnem éjjel 1 volt már mire vége lett, tv lekapcs, aztán rövid mocorgás, a legkényelmesebb testhelyzet felvétele érdekében, J. valamely kilógó testrészét is meg kell keresni, ( nem, nem AZT, te kis huncut, bár egyszer gyanútlanul odanyúltam reggel, azt hittem a keze 😀 )odasimulás céljából, aztán elégedett sóhaj, aludjunk.

Hogy aztán 10 perc múlva egyszerre üljünk fel az ágyban, szól a riasztó! Az üzleté? Tanakodás. Azt hiszem, igen.

Melegítő elő, papucs keres, gyerünk.

Hozzá kell tennem, én betörőre nem is gyanakodtam, az üzlettel szemben, elég élénk forgalmat lebonyolító szórakozóhely van, szombat lévén, a házig hallatszott az “élet”. Inkább arra gyanakodtam, valaki nekidőlt az ajtónak esetleg, vagy betörtek egy ablakot, esetleg bent esett le valami tárgy a polcról…

Szóval átszáguldottunk az udvaron, riasztó üvölt, mint az állat, bár igazából ez senkit nem nagyon zavart 🙂

Körülnéztünk kint, semmi, körülnéztünk bent, semmi. Közben J. felkapcsolta a villanyt, hogy még akkor az első ajtót megnézem, aztán ha semmi, akkor megyünk haza, és rejtély marad, miért is fújt riadót a rendszer.

És akkor…

J. meglátott egy fehér farkat.

Egy macska!- állapította meg tárgyilagosan.

Mi???-néztem én értelmesen.

-Itt egy macska-vigyorodott el.

Akkor már hallottam is egy halvány : Nyaú-t.

Ciccc.cicc- szólaltam meg, mire békésen előkocogott a polcok alól, a szomszéd hófehér macskája.

Hagyta magát karba venni, aztán elégedetten dorombolni kezdett.

Az első döbbenet után, iszonyatosan röhögni kezdtünk.

Anyám alapból nem lelkesedik a macskákért, de minden kétséget kizáróan ő engedte be valahogyan, vagy legalábbis a macsek besurrant, még ő a kertben bóklászott, és nyitva hagyta a hátsó ajtót.

Aztán meglapult, és anyu pedig szépen bezárta őt este.

A riasztó pedig úgy van beállítva, hogy az esetleges egerek miatt, pl a padlónál nem érzékel, de kb 30-40 cm-re már igen. Szegény cicus pedig a kiutat keresve, akkor mászhatott fel olyan magasságba, ahol már érzékelte őt a riasztó.

A cicát aztán kitessékeltük, és jó kis vihogások között, hazaballagtunk.

Én pedig alig vártam a reggelt, hogy anyámnak elmesélhessem hogy betörőt fogtunk az éjjel 🙂

Aztán az van még, hogy a hétvégén eldőlt az, ami már hetek óta téma volt, és érlelődött: Költözünk.

Lassan de biztosan kinőjük a lakást, még baba nélkül is, és Barnaszemű is régóta rágja a fülemet, hogy külön szobát szeretne. Most két szobánk van, a kicsiben mi tanyázunk, ő pedig a nagyobbat birtokolja, ami nappaliként is szolgál. ( Mondjuk hozzánk sac per kb évente kétszer jönnek vendégek, de neki ez is sok 🙂 )

Szóval ma meghirdetem a mi kis kuckónkat, és aztán ha sikerül eladni…Barnaszemű végre megkapja a hőn áhított szobáját. 🙂

Na meg hát azért csak ne unatkozzak már….

😀