Anno kb 10-15 évvel ezelőtt, egy temetésen vetődött fel, hogy sajnos legtöbbször pontosan ez a szomorú családi esemény az, ami összehozza a családot.
Apukámék 5-en vannak testvérek, a nagyapám 6 testvérrel osztozott a szülői figyelmen. Vagyis azért nálunk a család, az elég tág fogalom. Szószerint:)
Na szóval akkor valaki felvetette, hogy mi lenne ha minden évben lenne egy nagy családi találkozó?
Az ötletet tett követte, megszerveződött az első csekély 50-60 fős buli, ami olyannyira jól sikerül, hogy azóta minden évben megismételjük.
Mindig más az aki vállalja a szervezést, ebből soha nincs vita, de persze általában mindenki kiveszi a részét a szervezésből, ahogy tudja.
Mindig más a helyszín is, ami például az idén engem nagyon kellemesen érintett, mert gyerekkorom egyik legklasszabb nyaralásának helyszínén tartottuk, úgyhogy Barnaszeműt meg J.-t egész úton vicces sztorikkal szórakoztattam.
És ahogy ott álltam az udvaron, a szememmel végigjártam minden zegzugot, az orrommal kerestem azokat a régi illatokat, akkor olyan volt az egész, mintha tegnap történt volna minden, és csak szakadtak fel az emlékek sorban, és nekem ez most nagyon jól esett. Mert néha olyan jó nosztalgiázni cseppet.
Szóval ez az idei buli, most szombaton volt.
Az egész úgy szokott kezdődni, hogy jó előre, már tavasz kezdetén kijelölődik az időpont.
Erre a napra aztán mindenki készül, mennek a kis levelek, telefonok.
Az alap, hogy a nők a legjobb sütivel készülnek, amit csak össze tudnak hozni, sőt van olyan illető akinek konkrétan ki van kötve, hogy a bizonyos sütemény nélkül nagyon szomorú lesz a buli 😀
Ha lehet senki nem szervez nyaralást, programot erre a hétvégére.
Aztán az aktuális héten már mindenki lázasan készül, ki kit hoz még magával, ki mikor érkezik, ki nem tud jönni, mit vigyünk, mikor mentek?
Az úton minden autóba be kell lesni ám, nem rokon-e a benne ülő, mert hát 10-15 autó biztosan épp arra felé kell hogy tartson. 🙂
Végre aztán megérkezünk, végigüdvözöljük az egybegyűlteket, leadjuk a sütit a sütigyűjtő helyen, (közben persze felméri az ember a felhozatalt 🙂 ), és aztán valahol egyszerűen csak ott ragadunk.
Általában mindenki megtalálja a maga társaságát, a 2 évestől, a 70 évesig, mert van bőven választék minden korosztályból.
De egyébként is. Alap, hogy pár percre azért mindenki szakít időt a másikra, hogy vagy, hogy vagytok, kivel mi történt.
Mennek a sztorik a múltból, a hülyéskedések, az idősebbek nosztalgiáznak, politizálnak, a gyerekek rohangálnak, csupa maszatosak meg csatakosak lesznek estére, de így van jól.
Közben ebéd, utána a süteménygyűjtő helyre is elkezdődik a tányérokkal való szerény vándorlás 🙂
És a közös fotó. Vihogások, pofa vágások, apukám mindenkit lekommandíroz, ki hova álljon, valaki benyög valami hülyeséget, és mindenki épp röhög amikor repül a kismadár 🙂
Aztán egy pár percre elcsöndesedik a társaság, és előkerülnek a nevek,a nevek akik már nem lehetnek velünk. De szeretnénk hinni, ott akkor abban a percben, hogy ha nagyon sokan, és nagyon nagy szeretettel gondolunk rájuk, akkor bárhol is legyenek ők most, de érezniük kell, hogy hozzánk tartoznak ők is örökre….
Imádom ezt a napot minden évben. Imádom apu unokatestvéreitől, a másod másod unokahúgomig, az összes hozzám tartozót.
Szeretem bennük azt, hogy mindenkinek ugyanolyan fontos ez a nap, hogy más is várja, tervezi, hogy fontosnak érzik azt az összetartó erőt, ami bennünket, mint családot összeköt.
És búcsúzáskor már mindenki azt kérdezi: Jövőre hol találkozunk?