Minden szülő, pontosítok, minden kamasz szülő, szerintem állandó hadilábon áll, a “meddig engedjem?”, “milyen szülő legyek?” kérdéskörrel.
Mert el jön az idő , hogy menni akar, és ÉLNI, lehetőleg most, azonnal, és nagyon, mert ha nem, akkor végleg lemarad…
Ó milyen jól is emlékszem még erre, a krokodilkönnyekkel kisírt péntek éjjeli discora, amire nem akartak elengedni, mert másnap karácsony, és hát muszáj neked karácsonykor is?
Igen, igen,igen mert ha nem megyek, hát tuti életem legklasszabb, legfontosabb, legszebb, legkülönlegesebb eseményéről maradok le, pusztán a szülői önkény miatt.
Aztán persze nem történt semmi eget verő, Mr. Jópasi aznap se állt szóba velem, hiába lestem a szemem sarkából lopva, a megszokott zenék, a megszokott barátok vettek körül. De ott voltam, és ÉLTEM. Legalábbis akkor nagyon úgy tűnt 🙂
Ma már persze jót nevetek, és sokszor eszembe jut, amikor anyukám egy alkalommal csak úgy beszélgetés közben megjegyezte, egy nő 30 kora körül van úgy igazán csúcson.
Akkor persze kamaszos szájbiggyesztéssel vettem a dolgot, na persze….egy fenét.
Most viszont már pontosan tudom, mennyire nagyon baromira de igaza volt 🙂
És most itt van nekem egy 16 éves, és persze a sors igazsága szerint, meg kell hogy tapasztaljam a másik oldalt is. Szülőként kell helytállnom ebben a helyzetben.
Mert most ő szeretne repülni. És anya az, aki szárnyat szeg, vagy szárnyakat ad.
De ha adom, talán lezuhan, és összezúzza magát, ha elveszem? Összetöröm a szárnyait, és vajon nem fog-e ugyanúgy repülni majd, de törött szárnyakkal, bizalmatlanul, ha elengedem egyszer?
Barnaszemű az éjjel megint nem aludt itthon. A haverjánál sátoroznak a kertben.
J. találkozott már velük, szerinte jó kis belevaló gyerekek, persze jó értelemben, olyan kis életrevaló kölykök. És a motorok szerelmese mind, vagyis nagy valószínűség szerint, megint hajnalig motoroztak, meg bütyköltek….és mégis, a szívem leghátsó sarka úgy remeg, de úgy, egészen addig még be nem robban majd az ajtón, ki nem köt a nyakamban, a buksi fejét a vállgödrömbe nyomva.
Féltem na. Piszkosul.
És rágom meg rágom a témát, hogy nem vagyok-e túl engedékeny, hogy mit kellene tennem, engedni, tiltani?
Hiszen olyan jó gyerek. De nem szeretném elrontani.
Engem engedtek, a mai napig hálás vagyok érte.
Igaz én már 17 jócskán elmúltam, mire repülni vágytam.
Viszont ó hányszor keveredtünk hülye helyzetekbe, ami felnőtt fejjel már, egyáltalán nem tűnik olyan ártatlannak, mit akkor. Baj is történhetett volna…..
De mennyi jó kis emlék, kis titok, történet van itt bent, amit őrizgetek, és olyan jó, hogy ott és akkor átélhettem azt. Mert legyen akár pozitív, akár negatív az élmény, mind mind hozzárakott valamit ahhoz, ami most vagyok.
Szülőként viszont felelősség terhel azért, védeni azt, aki még nem elég érett ahhoz, hogy megvédje magát.
És nem csak a felelősség.
Hanem az a piszkos erős, világokat megmozgató, százszor százféleképp leírt, ősi, testemből kiszakadós ANYA érzés, amikor farkasként ugranál a világnak, egyetlen bántó szóért, egyetlen tüskéért, ami ellene fordul.
És mégis legyőzöd ezt az érzést. Vagy legalábbis csak odabent tombol, némán, könnyek között.
De érte megteszed, hogy mosolyogva, nyugalmat árasztva, útnak indítod, szendvicset, csomagolsz, telefont töltesz, és nézed ahogy vigyorogva leporoszkál a lépcsőn, miközben a lelked egy része jól nyakon csípné, bezárná a szobába, és lenyelné a kulcsot.
Mikor jön már Haza?