A karácsonyról már írtam, jöjjön akkor ami utána volt.
25-én, jöttek öcsiék, a három kicsivel, akik erősen a szívem csücskei, Barnaszemű és J. után. és mivel mostanában sajnos rájuk is sokkal kevesebb idő jut mint szeretném, hát nagyon örültem nekik.
26-án J. bátyja és családja látott minket vendégül. Őket is nagyon szeretem, úgyhogy megint jó kis program volt. Ráadásként este színházba mentünk, anyu és mi hárman “gyerekek”. Kb. ezer éve nem volt ilyen, úgyhogy épp itt volt az ideje 🙂
Aztán pedig jöttek azok a napok, amiről általában egész évben álmodozni szoktunk. Pár nap tökéletes pihenés, lustulás, lazítás, csend, béke, nyugalom.
Ez nálunk úgy szokott lenni, hogy alszunk vagy 10 -ig, aztán gyorsan megcsináljuk együtt amit muszáj, és délután összebújunk az ágyon, puzzle-özünk , szundítunk, TV-zünk. Közben forralt bort iszunk, mogyorót rágcsálunk, és jókat hülyéskedünk.
Az egyetlen hiba a dologban, hogy sajnos nagyon nagyon gyorsan vége tud lenni ezeknek az idilli napoknak 🙂
29-én, még csavarogtunk egyet, mert J.-re rá jött, hogy most rögtön de azonnal feltétlenül be kell hogy mutasson a keresztanyukájának, az egyetlen személynek a családból, aki még nem ismert.
Szerencsére azt hiszem nem vallott velem szégyent 🙂
Imádom J. ben sok minden mellett azt is, hogy az ilyen kirándulások alkalmával is tökéletesen tolerálja gyermeki énemet, (ami ciki vagy sem, 37 évesen cseppet sem szorul háttérbe, és azt hiszem már nem is fog talán), éppen ezért ő vezet, és közben nem a legpraktikusabb, leggyorsabb, legegyszerűbb útvonalat választja ám, hanem lehetőleg minél színesebbet, érdekesebbet, amerre B. még nem járt, mert tudja, mennyire szeretek nézelődni, főleg így karácsony táján, amikor csupa fény minden.
Szeretem na. Az apró házikókat, ami mind valaki otthona, az utcákat, az embereket, a tájat.
J. nemcsak hogy szeret engem, jobban, mint eddig bárki az életben, de valami megható kis körülölelős módon kényeztet is, és nagyon érzi ezeket az apró kis örömöket, amik nekem nagyon számítanak.
J. nem akad ki, ha december 29.én jön rám, hogy nekem most azonnal vaníliafagyit kell ennem, (amitől másnapra természetesen begyulladt a mandulám 😀 ) hanem megveszi nekem, még akkor is, ha szétcsöpögtetem a kocsiban. 🙂
És imádom benne azt is, amikor toljuk a bevásárlókocsit a parkolóban, meglátunk egy luxusautót, az oldalán egy “eladó” cetlivel, és akkor egyszerre vigyorgunk egymásra: “Majd hétfőn visszajövünk! ” ( Egyelőre még nem lett miénk a lottó 5-ös, pedig most még lottót is vettünk 🙂 De ami késik nem múlik. )
Barnaszemű házon kívül szilveszterezett, egy havernál.
Bár természetesen örültem neki, és valahogy tényleg éreztem azt, hogy nem fog semmi hülyeséget csinálni, sőt egyre kevésbé visel meg, ha fiókám fészken kívül tölti az éjszakát, azért kicsit lógó orral gondoltam arra, hogy lám elkezdődött. Az önálló élete, a leválás anyáról. Amikor már csak a háttér leszek, ahová jó visszajönni, ami biztonságot ad, de már éli majd a saját életét.
Hát persze hogy jól van ez így. De akkor is. Hogy szállhat el ilyen pikk pakk 17 év? 🙂
Azért tegnap este 10 percig nyomta a fejét a gyomromba hogy simogassam, és simogatta közben a szám sarkában az anyajegyemet, amit baba korától csinál. 😀
Baba ügyben még mindig nincs újság, de természetesen az új év, erős reményeket ébreszt az emberben, hogy talán végre..
A reggeli hőmérőzés egész jó reményekkel kecsegtet, mert a kezdeti teljes káosz és össze vissza ingadozó hők után, majd a gyógyszerek és sérv miatti lázas állapot miatti értékelhetetlen görbék után, végre legalább kezd értékelhetően beállni a hőgörbém. A kicsi eredmény is eredmény:)